-EGY KÖNYV MARGÓJÁRA, A KOLOZSVÁRI HITEL EMLÉKEZETE ÉS ANNAK TANULSÁGAI 2007. augusztus 8. A MOKK 2007. évi antológiája

-A 75 ÉVES KOLOZSVÁRI HITEL TERMÉSÉNEK BETAKARÍTÁSÁRA ÖSZTÖNZŐ KÍSERLETEM 2010. december 31. MAGYAR NAPLÓ 2011. június.

-FELELŐS ÉRTELMISÉG 2008. augusztus 6. HITEL 2009/11 november.

-A KOLOZSVÁRI HITEL FOLYÓIRATRÓL ÉS NÉGYÉVTIZEDES ERŐFESZÍTÉSEIMRŐL EMLÉKÉNEK RESZUSZCITÁLÁSÁRA 2012. április 4. MEDIART 2012 ősz

-A KOLOZSVÁRI HITEL FOLYÓIRATRÓL, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL ANNAK 1940-44 KÖZÖTTI IDŐSZAKÁRA. 2012. július 19. Elhangzott a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával rendezett sajtótörténeti konferencián a Minerva teremben, 2012. augusztus 13-án.

HITEL ELŐADÁSAIM SUMMÁZATA

Az utóbbi évtizedben, a „Beszédes hallgatás, avagy három Hitel és ami utána következett” című könyvem megjelenését követően számos előadást tartottam és több tanulmányom is megjelent a Hitellel kapcsolatosan, helyenként a könyvemben még napvilágot nem látott újdonságokkal. Ezekben természetesen számos részlet ismétlődik s ezért felesleges lenne valamennyi írás beemelése e kötetbe. Inkább úgy döntöttem, hogy itt, egy újabb tanulmányban, valamennyi summáját közlöm. Az ennek alapját képező legfontosabb írásaim címét és megjelenésüknek vagy előadásuknak helyét, illetve idejét fentebb jeleztem.

A valamennyire is jártas olvasó szemében ez a kísérlet egy a sajtó és irodalomtörténet szent munkájába történő „avatatlan beavatkozásának” tűnhet. Mentségemre azonban van mit felhoznom. Mindenekelőtt azt, hogy az 1935 és 1944 között megjelent folyóiratot, szüleim támogatásával, a kolozsvári Vulcan utca 13 szám alatti szülőházamban szerkesztették. Aztán azt az egyre nyilvánvalóbbá váló és a természet szabályai szerint elkerülhetetlen tényt, hogy a jeles lapnak és szellemi körének már utolsó tagja, Lőrinczi László is több mint egy éve elhunyt a messzi Szardínia szigetén, és hadra fogható kortársaim is egyre fogynak s már szinte csak az első kézből „éppen hogy” emlékezők élünk, néhányan.

Hogyan is volt?

Talán azzal kezdődött, hogy „megállj, megállj kutya Szerbia”, vagy még sokkal előbb? Valahol azonban el kell kezdeni.

1917-et írtunk. A hadi érettségi után Erdély fővárosából, az ország második szellemi központjából, Kolozsvárról is lelkes fiatalok indultak a frontokra. Sokat közülük elnyelt Isonzó, Doberdó, de sokan hazatértek. Haza? Hiszen a hazából indultak a hazát védeni, és a hiábavaló áldozat nyomán kisebbségiként ébredtek, ki hazatérvén, ki a másvilágon. Egy egész generáció.

A hazatérők ismét egy ország második legfontosabb kulturális központjában találták magukat, de ez már egy másik ország volt. Egy másik világ. Amaz a nyugati világnak a gótika határai mentén megjelölt keleti pereme volt, emez viszont már az ortodox törésvonalnak nyugat felé nyújtózkodó igyekezete, mely lassan, de biztosan hagymakupolák növesztését kezdte el a hajdani magyar tájon.

Erdélyt fővárosával együtt mind a nyugati, mind a keleti gazda magáénak érezte, szívéhez nagyon közelállónak, más-más módon s más-más okból kifolyólag. Az egyiket átmentette addigi történelme legelhúzódóbb veszedelmén: a török világon, a másiknak, az új tulajdonosnak, itt születtek akkor még öntudatlanul Európa felé is fúródó gyökerei: a latin ábécé, az anyanyelvű Biblia, sőt hamis eredetelmélete is. De máris azon erőlködött, hogy feledtesse azt, akinek a védőszárnyai alatt mindez történt. A köszönet a tagadás lett. Amit kaptak, az szigorúan hallgatásra lett ítélve. Helyette az ellenkezőjét hirdették, elnyomást emlegettek és rajtuk élősködést, meg ősiséget a legrégibb időkig, és a tulajdonképpeni védelmező befogadót kiáltották ki ázsiai jövevénynek.

A bizánci xenofóbia mindent elárasztott.

Transzilvánia magyarsága megint a maga erejére szorult, de már nem volt a maga ura. A kiegyezéskor oly örömmel üdvözölt unió előtt még tudott felelősen dönteni, saját lábon járni, saját fejjel gondolkodni, vezetni, és mint ilyen véráldozatot hozni Tündérország minden nációjáért. A gyulák idején a fejedelmek korában, de még a gubernátorok alatt is. Most azonban mindezt úgy kellett megtennie, hogy közben mások uralkodtak felette, s ezer tiltás és akadály fékezte minden igyekezetét. Akkor még nem tudták, hogy a homogenizációt szolgáló etnikai tisztogatás kezdődött el. Az egységes román nemzeti álam őrült álmának gyakorlati megvalósítása.

A frontokról hazatért és az őket otthon váró generáció helyét kereste. Először az ideiglenesség reményével, aztán a valóságra lassan ráébredvén, más és más módokon.

Ekkor hangzott el Kós Károlyék „kiáltó szava” a cselekvésre. „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára” és „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját.” Több sikertelen kísérlet után 1922-ben jött létre az Országos Magyar Párt is. A politika fegyverét kényszerűségből kezükbe vevő írók kidolgozták a transzszilvanizmus gondolatát. Kós Károly ennek alapjaként Erdély földrajzi egységét és a benne élő népek megváltoztathatatlan sorsközösségét hangsúlyozta. Érzelmileg is megközelíthető fogalom volt, s mint ilyen a szülőföld melletti elkötelezettséget is jelentett.

Kuncz Aladár szerint: „Az erdélyiség tulajdonképpen a nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozását jelenti”… „Az az erdélyi írói közösség, amelynek magam is tevékeny tagja vagyok, az irodalmi szabadság elvét testesíti meg. Politikai és világnézeti kérdésekben a legnagyobb türelemmel vagyunk egymás iránt, közös célunk az erdélyi kultúra ápolása: ebben egyek vagyunk valamennyien.” Kuncz ugyanazt az álláspontot képviselte, mint „az írástudók árulása” ellen hadakozó Babits Mihály. A Helikon és a Nyugat tehát találkozik, mondotta egyszer Pomogáts Béla.

Tamási Áron is kifejtette álláspontját: „Olyan gondolatkört kell adnunk, mely ne csak magyar legyen, hanem emberi is. Amely ne csak praktikus legyen, hanem erkölcsös is. Amely ne csak bátor és útmutató legyen, hanem igaz és megbízható is.” Ezek a szavak hihetetlen magasságban lebegtek egy homogenizálásra berendezkedő xenofób hatalom földhözragadt és halálos ölelést jelentő tettei felett.

Azonban, amint a kezdeti ideiglenesség érzés, a transzszilvanizmus is szép utópiává vált, hiszen Erdély másik két nemzete nem érezte magáénak, s így csak egyes szellemi építőköveinek felhasználása maradt meg lehetőségként.

Közben bő egy évtized is elmúlt, s az ifjakból felnőtt, tapasztalt értelmiségiek lettek. Mögöttük ott sorakozott helyet és teret követelve a legfiatalabbak tábora, azoké, akiket már az új helyzet nevelt fel, akiknek alig volt saját emlékük a visszasírt múltból, akik már beszélték azt az új nyelvet.

Az 1930-as évek így illúziómentesen köszöntöttek a transzszilván magyar értelmiségre. Talpra kellett állni, a vezető helyzetet nélkülözve szükségessé vált megtanulniuk gondolkodni és mozogni, vagyis fejre és végtagokra volt szükség, saját fejre, saját végtagokra, a réges-régieknél is jobbra, olyanokra, melyek az új, a nehezebb helyzetben is képesek életben tartani a testet.

1931-ben Makkai Sándor a református püspök-író tartott előadássorozatot, melynek anyaga könyv alakban is megjelent: Magunk revíziója címmel. Ebben a szerző önvizsgálatra hívott és a beilleszkedést hirdette a nemzeti azonosságtudat megújulásával. Kísérlete a kor Romániájában – akár a transzszilván gondolat is – kudarcra ítéltetett, és 1935-ben eljutott a „Nem lehet” kimondásáig, mellyel Romániából való távozását önfeladásszerűen magyarázta meg. A válasz Reményik Sándortól érkezett: „Lehet, mert kell” címmel.

Tamási Áron a Mind magyarok vagyunk című cikkében erről így írt: „…rettegésünk és kínzó aggodalmunk nem alaptalan. Makkai Nem lehet című cikke is, mely hasznos hullámokat vert, nem azért volt elhibázott, mintha az emberi eszmény szempontjából nem lett volna igaza. Elhibázott volt azért, mert egyéni hangulat és közülünk kiemelkedett idegállapot szülte. Egyéni hang volt, aminthogy távozása is egyéni cselekedet volt. Egyiket sem töltötte meg a maga törvényszerű és földízű elemi erejével a közösségi életösztön.”¹

Az erdélyi szellemi élet központja Kolozsvár volt. Az itteni román egyetemen és főiskolákon tanult a legtöbb magyar ifjú. Itt volt a református és unitárius teológia is. Az értelmiségi ifjúság szerveződése is innen indult. Először felekezeti alapon fogtak össze és hoztak létre társaságokat, lapokat. Aztán megszületett az Erdélyi Fiatalok című, 1930 és 1940 kötött 11 évfolyamot megért lap. Tanítómesterüknek Adyt, Szabó Dezsőt és Móriczot vallották. Bartók és Kodály nyomdokait követték, mikor a falvakba indultak. A falumunkát inkább a falu megismerésére, mint megváltoztatására szánták. Az Erdélyi Fiatalok világnézeti fórum volt, és nem szépirodalmi vállalkozás. Hasábjain legfeljebb recenziók jelentek meg. Utóbb, mint a diákság nemzedéki folyóiratát emlegették. Közben világnézeti függetlenséget és politikamentességet hirdettek. A lap a húszévesek álláspontját óhajtotta képviselni, bár néhány más korosztálybéli is részt vett munkájában. Természetesen idővel ők maguk is kiöregedtek korosztályukból

A magát 1929-esnek nevező generációt követő fiatalabb korosztály, a húszévesek, 1934-ben kezdtek azzal a gondolattal foglalkozni, hogy lapot alapítsanak. Vezetőjük, Makkai Sándor fia, Makkai László, a későbbi jeles történész. A társaság többsége már kipróbálta szárnyait az Erdélyi Fiatalok hasábjain vagy máshol. Az egész fiatal nemzedéket akarták összefogni, s ehhez Makkai László valamint Venczel József dolgozták ki a terveket. Alapelvként szögezték le, hogy minden vallási elkötelezettségtől függetlennek kell lenniük, tekintettel a harmincas évek elején kialakult ilyen jellegű feszültségekre. Tartalmilag tudomány és művelődéspolitikai, világnézeti cikkeket és irodalmi, képzőművészeti, zenei anyagokat szándékoztak közölni. Komoly tudományos dolgozatokkal óhajtottak csak foglalkozni. Elképzeléseikre erős hatást gyakorolt Németh László, de ott volt mögöttük a hasonló gondolkodású anyaországi fiatalok egy csoportja is: Szabó Zoltán, Boldizsár Iván, Erdei Ferenc és Kovács Imre. Az Erdélyi Fiatalokkal ellentétben nem csak a falukutatásra összpontosítottak, hanem az urbánus szféra problémái iránt is érdeklődtek.

Az első, vagy ahogyan utóbb Makkai László maga nevezte: a kis Hitel indító száma 1935. január 1-jén jelent meg Kolozsváron. A lapot egy interjúban Kéki Béla is „kicsi Hitel” néven emlegette.²

Hivatalosan Makkai László jegyezte, mellette szellemi tulajdonos volt Venczel József is. A felelős szerkesztő és kiadó Koós Kovács István, fiatal költő, szerkesztőségi titkár Makkai Ernő lett. Főmunkatársaik: Bözödi György, Cselényi Béla, Flórián Tibor, Heszke Béla, Juhász István, Kárász József, Kiss Jenő, Koós Kovács István, Makkai László, ifj. Nagy Géza, Szabédi László, Szenczei László, Tóth Zoltán, Venczel József és Vígh Károly voltak.

Hitel alatt valóban ezt a szót értették, de főleg a szellem emberének szellemi vállalkozásba vetet bizalmát értve alatta.

Szemléletüket konzervatív reformirányzatnak nevezték. Venczel József írta le, hogy a kor liberalizmusa már mást jelent. A gondolkodás történetében haladást jelentett, de a gyakorlatban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Egyben ő is hangsúlyozta a Széchenyi indította belső reform sürgősségét.

Makkai László úgynevezett körökben való gondolkozást említ. Röviden: európai eszme, közép-európai lehetőség, magyar kötelesség és erdélyi valóság. Újra és újra felmerül az idealizmus és materializmus viszonya. Babitssal értenek egyet: „Hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér.” Így jöhet létre a felsőbb szintézis, mondja Makkai, s nem kell félnie senkinek attól, hogy a Hitel ki akarná operálni valakiből az „isteni reményeit vagy emberi tárgyilagosságát”.

A lap megjelentetése fájdalmasan érinti az Erdélyi Fiatalok szerkesztőit, méltánytalannak vélik, és felesleges, valamint később kissé túldimenzionált nemzedéki presztízsvita alakul ki közöttük. A vitát – mint arról fiatal éveimben meggyőződhettem – a történelem malmai őrölték barátságokká.

Anyagi hátterük az ifjúság által összeadott pénz volt. Támogatást sem párttól sem egyháztól nem kaptak. Egyes vélemények szerint az egyházak inkább gyanakvással figyelték őket. Utolsó számuk 1935 júniusában jelent meg. Hat szám után szűnt meg a folyóirat. Okát ma anyagi természetű gondokkal magyarázzák, de a valódi ok Makkai László Magyarországra távozása volt. Mint előbb olvashattuk, a püspök-író feladta a küzdelmet és az anyaországba távozott. Vele ment fia is. Tőle a lap kiadási jogát Venczel József örökölte. Könyvtárbéli kollégájával, Kéki Bélával szövetkeztek a második Hitel kiadására.

1935 nyarán, Esztergomban találkoztak Szekfű Gyula egyetemi tanárral, a Magyar Szemle szerkesztőjével, és tőle sokirányú eligazítást kaptak a leendő lap indításához. A tervezett lapot már nem diáklapnak, hanem komoly tudományos igényű értelmiségi fórumnak tervezték. Munkájukra serkentőleg hatott Németh László és Boldizsár Iván romániai látogatása. Ők Szabó Zoltán és Keresztury Dezső társaságában jártak a Regátban és Erdélyben is.

Kéki Béla erre így emlékezett: „Szekfű Gyula egy folyóirat megindítását sürgette (…) Példaképül a Magyar Szemlét ajánlotta (…)”³A látogatás után Németh László megírta a Tanú számára a Magyarok Romániában című útirajzát. Az ezt követően kialakult vita kapcsán, Boldizsár Iván Erdély második Trianonja című írásában, a legfiatalabbakról szóló fejezetben következőket írta a Napkeletnek: „Az eddigi ellentétekhez még egy járult: a nemzedék-ellentét. (…) már majdnem férfivá serdült az a korosztály, amely a háború kitörésekor még apró gyermek volt (…) önkéntelenül is úgy látják a helyzetet, ahogyan van. A maguk bőrén tapasztalják, hogy a magyarság élni akar, mindenek előtt meg kell élnie, a szónak sokszor egészen materiális értelmében. Ezért le kell tenni az illúziókról, mondják ezek a legfiatalabbak, minél több tárgyi ismeretre kell szert tenni, és meg kell szervezni a magyarságot gazdaságilag. Megmozdulásuk, a Hitel című folyóirat hallatlanul rokonszenves a maga tisztaságában, tárgyilagosságában, frázismentességében. Útjuk a Széchenyi-mutatta magyarság, szellemi irányítójuk Szekfű Gyula és Németh László. De ezeken túl a maguk élményét írják meg (…) Az erdélyi magyarságot a legfiatalabbak fogják a mai helyzetből kivezetni (…) szervesen és elválaszthatatlanul össze tudják egyeztetni magukba a mély magyarságot az erős szociális felelősségérzettel és az európai látókörrel (…) Kár, hogy ezt a szép és vigasztaló képet elsötétíti némileg az a dicstelen, személyeskedő küzdelem, amelybe a közvetlenül előttük járó korosztállyal, a harmincévesekkel keveredtek.

Ha a legfiatalabbak is elsüllyednek az erdélyi politikai hínárban: egymás marásában, akkor nemsokára már megkérdezni sem lesz szabad: mi lesz Erdéllyel?”⁴

Boldizsár Iván itt arra a (kis)generációs harcra utalt, mely a két lap szellemi körei között alakult ki. Ennek okai elsősorban presztízsszempontokra voltak visszavezethetők és az általam ismert kutatók munkái szerint főleg az Erdélyi Fiatalok szerkesztőinek makacsságából eredeztek. A jelenség fontossága nem ebben volt, hanem inkább abban, hogy a Hitel utóéletét jelentősen befolyásolta. Ugyanis, politikai és részben személyes okokból, a „szocializmus építésének éveiben” az Erdélyi Fiatalokat fogadták el, és a Hitelt ítélték elhallgatásra. Tették ezt annak ellenére, hogy az Erdélyi Fiatalok a maga idejében gyakran tört borsot a baloldal orra alá, mi több az erdélyi fiatal értelmiség nagy seregszemléjén – a baloldal által értékén felül is emlegetett – Váráshelyi Találkozón részt sem vettek, azt a kommunizmus trójai falovának nevezték, utóbb pedig legértékesebb munkatársaik a sokkal tekintélyesebb Hitel szellemi köréhez csatlakoztak. Az Erdélyi Fiatalok megmaradt egy korosztály, a diákság lapjának, míg a Hitel az időszak legnagyobb szellemi teljesítményeként maradt fenn, pontosabban maradhatott volna fenn, ha ezt a megszűntét követő közel ötven esztendő politikai és ettől nagymértékben függő szakmai hangulata is úgy akarta volna.

De térjünk vissza a Második vagy Nagy Hitel létrejöttéhez.

Először Venczel József és Kéki Béla alakították ki végleges elképzeléseiket. Alapprofilnak a szociológiát, szociográfiát, statisztikát, jogot és gazdaságpolitikát jelölték meg. Második vonalban, mellékprofilként a tudománypolitika, az iskolaügy-iskolapolitika, a történettudomány, a magyar-román viszony elemzése, az utódállamokban élő magyar kisebbség helyzetének ismertetése, valamint művészeti témák – zene, képzőművészet, népművészt stb. szerepeltek. Az irodalommal nem óhajtottak foglalkozni, ezt a célt – mondhatni munkamegosztásban – az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz szolgálták.

A lapnak nem volt otthona. Apámat, Szász Istvánt, az akkor még hivatalnoki minőségben dolgozó gazdamérnököt kérték meg, hogy ezt számukra biztosítsa. Ő anyámmal egyetértésben ezt vállalta és feladatuknak nagy odaadással és jelentős áldozatkészséggel tettek eleget. A Vulcan utca 11. szám (ma 13.) alatti – anyám által tervezett – neogótikus villa lett a Hitel otthona. Itt szinte naponta találkoztak munkabeszélgetéseken, kisebb csoportokban hetente többször is, és nagyobb, időszakos – jelentős létszámú –, vacsorával összekötött munkaüléseken, évente 8–10 alkalommal. Ezek voltak a nevezetes Hitel vacsorák. A ház a szó szoros értelmében erre rendezkedett be.

Családunk következő évtizedeit, mondhatnám a mai napig a Hitel szolgálata, majd szelleme mozgatta. Így aztán akkor, amikor azt észleltem, hogy a lap és munkássága mesterséges elfeledtetésének kísérlete szinte véglegesnek látszik, belső kényszert éreztem arra, hogy ne csupán megmaradt írott, fényképezett és tárgyi emlékeit őrizzem meg, de próbáljak megszólalni is érdekében. Ezt kellett tennem még akkor is, ha a szakma esetleg furcsa szemmel néz a magamfajtákra.

Fontos tudnunk, hogy a Hitel nem csupán egy folyóirat volt, hanem egy hatalmas szellemi kör is, melynek általam összeírt mintegy 220 tagja az erdélyi magyar szellem akkori legkiválóbbjait sorakoztatja fel.

A folyóirat szellemiségét bemutatandó, idéznék néhány sort a nagy Hitel felvezető szövegéből:

„A Hitel ezévi számait bizalommal helyezzük olvasóink asztalára. Úgy érezzük, feladatot teljesítünk akkor, amikor tanuságot teszünk az erdélyi fiatal magyarság hitéről s népünk önmagába vetett hitelét óhajtjuk. Széchenyi gondolata: A hitel tágabb értelemben: hinni és hihetni egymásnak.

Nem a „nemzedéki önzés” vezet. Csak önismeretre törekszünk, hogy a magunk erejéből való felemelkedést megkönnyítsük. (…) körültekintünk a magyarság legfőbb társadalom-, művelődés- és gazdaságpolitikai kérdései közt, hogy képet alkothassunk a szórványba elszigetelt középeurópai magyarság önerejéről és lehetőségeiről; keressük továbbá az irányulást elvek és lehetőségek között, hogy történelmi hagyományainknak s népünk belső értékeinek és erőinek teljességét a jelenben magunk számára élővé tegyük; éppen ezért értelmiségünkben tudatossá kívánjuk tenni a történet és a nép ismeretét. (…)

Egymásról alig tudó, bár egyként gondolkodó „egyedüllevő magyarok”, akikhez a Hitel szól. Közvéleményt alakítani, az együttmenetelés lelki feltételeit megteremteni, ez a cél. (…) a cselekvő fiatal magyarok életútjának tudományos megalapozást nyújtani. (…) Úgy érezzük sokak ajkáról szabadítjuk fel a szót, amikor tudományos eredményekre támaszkodó és a közírás eszközeivel élő nemzetpolitikai szemlénk a fiatal magyarság önmagába vetett hitét küldetéssé akarja öntudatosítani s hitelt szerezni mély gyökerű igaz hitének.”

A Hitel élete és utóélete egyaránt, a mindnyájunk által megszenvedett, ellentmondásos kor hatása alatt telt.

Amint arról egy – a Hitel köréhez is tartozó Wass Albert centenáriumán tartott előadásomat követő – vitában és beszélgetésben is alkalmam volt meggyőződni, azok, akik a lap emlékezetét feledésre akarták ítélni, jó munkát végeztek. A jelenlevő igen jeles szakemberek, érveimet hallva élénk eszmecserét kezdtek és ekkor fogalmazták meg azt, hogy a két világháború közötti erdélyi irodalomtörténet megítélésében – mint ők mondták – túlzottan Helikon-centrikusak voltak. Kellő szerénységgel felhívtam figyelmüket arra, hogy a két szellemi csoportot együtt kellene vizsgálni. Ugyanis a Helikon számos tagja a Hitel szellemi kör napi munkájának legaktívabbjai között volt, élükön éppen Kemény Jánossal (Az erről a 2012-ben rendezett írószövetségi Hitel konferencián tartott előadásom is fellelhető e kötetben). Vagyis, itt munkamegosztásról volt szó. A nemzetstratégiát kialakítani hivatott nemzetpolitikát szolgáló tudományok művelői mellett az írók is ott voltak, sőt túlsúlyba is kerültek. Volt időszak (pl. a Vásárhelyi Találkozó előkészítésének hónapjai, amelyről szintén az e kötetben megjelenő, a Vásárhelyi Találkozóról szóló tanulmányomban olvashatnak részleteket), mikor a szellemi vezér Tamási Áron volt. Az irodalmi művek a Helikon és a Pásztortűz, a tudományok terültéhez tartozók pedig a Hitel lapjain jelentek meg. Ez a munkamegosztás a lap megjelenése utáni aránylag rövid időn belül alakult ki. A szellem emberei képesek voltak együttműködni. Mint láthattuk, a Hitel holdudvara jóval meghaladta a lap belső és külső munkatársainak körét. A közös cél szempontjából fontosnak vélt gondolatokat, a vezérfonalat jelentő elveket, közösen tárgyalták meg. A nagyobb összejöveteleken például rendszeresen jelen volt a négy erdélyi magyar egyház vezetője is. Ez ott, abban a házban, a napi munka folyamán így történt. Vagyis szó sem lehet a két kör szembeállításáról s ez hála Istennek nem is volt napirenden soha. Az ebben érdekeltek annál inkább próbálták utólag túldimenzionálni az Erdélyi Fiatalok és a Hitel nemzedéki és presztízs ellentétét. Történelmi távlatban azonban ez is egy természetes folyamat volt. Az Erdélyi Fiatalok emlőin nevelkedett erdélyi fiatalok, felnőttek. Felnőttek s jórészt átnőttek a Hitelbe. Végül a „legmakacsabbak” is. Hiszen Hitel munkatárs lett az „örökös” főszerkesztő László Dezső, vagy Jancsó Elemér és végül bekerült az együttgondolkodók közé maga Jancsó Béla is.

Azok, akik a Hitelt szerették volna elfeledtetni, nem csupán ideológiai ellenpontként támadtak kötelező módon, hanem a Hitel kör eredményeiből próbáltak érdemeiknél nagyobb arányban részesülni. Mondanom sem kell, hogy ez a baloldal volt, amelyik a kor számunkra ma is jól ismert módszereivel, ahogy most divatos mondani: narratívájával keverte gyanúba a lapot és munkatársait.

Most abból az Albrecht Dezső tanulmányból idézek, melynek fenti módszerrel történt félremagyarázásával, Balogh Edgár már az első nagy Hitel szám megjelenésekor megpecsételte a lap későbbi sorsát és utóéletét.

A bevezető tanulmány címe: Az építő Erdély. Ennek VII. Ember, ember, ember kívántatik című fejezetében a szerző így ír:

„(…)Külföldi értelemben vett középosztály nálunk a köznemesség szétbomlása óta nem tudott kialakulni. „ A középosztály szóra – írja Weis István – csaknem kizárólagosan a hivatalnok fogalma jelenik meg előttünk. A középosztálynak a kereskedelmi és ipari pályákra terelése elmaradt és a szabadkereseti pályák felé tájékozódása is későn ment végbe”. Ennek a magyar értelmezésű „hivatalnok középosztálynak” az eltűnésével a bank és kereskedelmi hivatalnokréteg vette át városainkban a középosztály társadalmi vezetését és a hangadóbb résznek a nemzeti gondolattal szembeni közönyössége folytán megteremtődött a közösségi munka cinikus lenézésének az a szelleme, mely városi magyarságunk minden megmozdulását eleve sikertelenségre kárhoztatja. A papok, tanárok, tanítók és a szabadfoglalkozású értelmiségieknek az a része, mely nem hódolt be a közönyösség társadalmi divatának, párosulva azokkal a birtokosokkal, akik nem dzsentrik, alkotják a középosztálynak leghasználhatóbb rétegét.

(…) Öröklött, de legfájdalmasabb veszteségünk szegény dolgozó magyar testvéreinknek, az ipari és gyári munkásságnak, a nemzeti közösségből való kiválása. Velük, ha a jelenben még nem tehetjük, a jövőben annál inkább kell számolnunk. Az alaprétegről: a földműves-osztályról, a magyar népről, nehéz lenne pár sorban összefoglalni mondanivalónkat.

(…)Ezzel a színes, elzárkózott darabjaiban önmaga szerepét túlélő és mégis állandóan változó világképpel kell számolnia annak, aki az erdélyi életben bármit tenni akar. A vezetésre hivatottak lemondanak az irányításról, a vezetésre kényszerültek nem tudták kialakítani azt a közszellemet, mely az új osztályképzés feltételeit megteremtette volna. Erdélyben nincs vezetőosztály, mely mély szociális és nemzeti felelősségérzettel, nagy feladatának hivatástudatával vehetné át a nemzet vezetését. Egészséges vezetőosztály nélkül pedig nincs egészséges nemzeti társadalom. Történelmi idők a szükségletnek megfelelően új rétegeket termelnek ki s bár ennek az új osztályalakulásnak szükségszerűsége nyilvánvaló és kialakulása feltartóztathatatlan, nemzeti érdekből az öntudatosítás útján gyorsítani akarjuk menetét. Most is, mint valamennyi nemzeti katasztrófánk után, távol és csendben az egyedüllevő magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Ha végigutazod Erdélyt, majdnem mindenütt, a legkisebb faluban is, találsz mágnást, birtokost, papot, tanítót, ügyvédet, orvost, kereskedőt, iparost vagy gazdát, akiben ég a felemelkedés vágya, akiben vívódik az örök magyar lélek, akinek segítésre és munkára tárulnak karjai. Pompás, drága magyarok, nagyszerű közösségi alanyok ők, akiknek vállaira bátran reá lehet helyezni az új idők minden terhét. Ezeket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet. Ki kell alakítani az új vezetőréteget, most már – okulva a történelmen – nemzeti kiválasztás útján, melynek egyetlen ismérve: szolgálni a nemzetet. Ezek a magárahagyott csendes magyarok a nemzet igazi elitje, nem kívánták maguknak mindeddig a vezetőszerepet. Öntudatosítanunk kell bennük, hogy nem az ő érdekük, hanem a nemzet érdeke sürgeti, hogy vegyék kezükbe a közszellem irányítását, hogy összefogva mielőbb kialakítsák azt a közszellemet, amelyik termékenyítő erejével virágzásba hajtsa a nemzet fáját, de ugyanakkor ítéletével sújtson mindenkit, aki a nemzet érdekei ellen közönyösségből, cinizmusból vagy konclesésből bármit tenni mer.”

Nos, ez a gondolat az, amely elég volt ahhoz, hogy a Hitelt egész tevékenysége során rendiséggel vádolják! Az osztályharc jegyében gondolkodók minden mérlegelés nélkül utasították el egy népét vezetni képes, az egész népből verbuválódó művelt középosztály szerepét. Ezen az állásponton a kort átélők jócskán rágódhatnak. Később egyik alapvető ellentmondása volt egy egész rendszernek. Hiszen az újonnan felnevelt értelmiség, egyben potenciális ellenségként volt kezelhető Az Albrecht Dezső által hangsúlyozottan valamennyi társadalmi osztály tehetségeiből felnevelendő „új nemesség”, már csupán a szónak a baloldalon lám már akkor ellenszenves hangzása miatt is ítélőszék elé került.

Balogh Edgár ekkor a Korunk oldalain az Új magyar rendiség szószólói Erdélyben⁵ és a Szervezett nemzettársadalom kétféle nézetben ⁶ című nagy terjedelmű írásaiban indította el a sorsdöntőnek szánt támadást

Balogh Edgár fenti írásaiból álljon itt néhány – a fentieket teljesen kiforgató – rövid idézet. Ilyen szavakkal támadta a folyóiratot mely: „…nagyigényű nemzetpolitikai és magyarságtudományi szemle lett,…Németh Lászlón túladva nyíltan magyar Führer-ideológia után kiált.” A Hitel és programja a kialakuló demokratikus szellemi arcvonal ellentáboraként azonos a „díszmagyarba bújtatott hitlerizmus próbálkozásaival”. Az új nemesség, mint vezető réteg gondolatát támadva, azt reakciós–rendi felfogásként értelmezte.Végül kijelentette: „A Hitel elszakítja magát a kisebbségi magyar eszmélkedés hagyományaitól, el a kisebbségi valóságtól és tanulságoktól s a régi magyar uralmi gondolkodás kitaposott menetébe siklik vissza.”

Itt említem meg azt is, hogy Mikó Imre – nagy nemzetiségi jogászunk – személyes emlékére is hivatkozik, mikor még 1971-ben így ír egy Gaál Gáborral folytatott beszélgetéséről: „Miért ír ön a Hitelbe? – kérdezte egyszer tőlem szigorúan Gaál Gábor. – Mert más folyóirat nem közölne ilyen terjedelmes tanulmányt a népszövetségi panaszjárásról – mondottam, elhallgatva azt, hogy névvel kijönni a Hitelben bizonyos irányba többet jelentett, mint a Korunknál viselt álnév mögé behúzódni. – De a Hitel fasiszta, Balogh kimutatta róla – s Edgárnak egy a Hitel indulásakor az új magyar rendiség szószólóiról írt cikkére hivatkozott.”⁷

E félremagyarázás további részleteivel azért nehéz röviden foglalkozni, mert közös erdélyi szenvedéstörténetünk bonyolult múltjában, ártó és áldozat között a mai napig lehetetlen éles vonalat húzni. Helyes és helytelen cselekedetek, gondolatok, eszmék, kényszerlépések, hitek és vakhitek, okos és oktalan kompromisszumok sora ez a történet, melyben, ha el is igazodunk, de ítélkeznünk csak nagyon óvatosan szabad.

Arra azonban minden olvasó felfigyelhet, hogy az Albrecht szövegrészletben foglaltak mennyire aktuálisak és igazak mai helyzetünkre is és egybecsengenek az ország és a nemzet válságos állapotának megoldásaira javasolt aktuális lépésekkel.

És mennyire aktuális a vádaskodás metodikája is. Hiszen egyetlen mondat elég volt ahhoz, hogy a Hitelt egész tevékenysége során rendiséggel vádolják? Nem csupán ezzel, valamint nem csupán ezért, de a kiindulópont itt keresendő, és aztán – a cél szentesíti az eszközt – reázúdul a fasiszta jelző is, mellőzve minden logikát, és azt is, hogy a megbélyegzők ennek hazug voltáról éppen a napi történelem véres valóságában és saját tapasztalatból győződhettek meg. Ez az Orwelli kettősség, a „duplagondol”, amire később éppen Gáll Ernő a marxista filozófus az, aki bölcs szavakkal figyelmeztetett.

Az érdemeket kisajátítani óhajtók igyekezete is érdekes paradoxonnak tűnhet, ugyanis a „feledtetők” a Hitelt valójában éppen pozitívumai és nem az általuk hamisan hangoztatott „bűnös szelleme” miatt akarták átadni a feledésnek. Mert például a hitelesek és a Hitel a Vásárhelyi találkozónak – utólag, a szocializmust építő években, túlzottan is nagy baloldali érdemnek tekintett – megszervezésében oroszlánrészt vállaltak, a magyar négy év alatt pedig számos a közös megmaradást szolgáló aktív politikai lépést dolgoztak ki és léptek is meg, nem egyszer éppen a későbbi „feledtetők” érdekébe is.

A lap alapítói első perctől kötelességüknek érezték a nemzet szolgálatát, s ezen belül természetesen az erdélyi magyarság megmaradását, túlélését az akkor még létező és elképzelhető megoldásokig, de mindenkor az együttélő nemzetiségek megbékélése jegyében. Gondolkodásmódjuk nemzetstratégiai, céljuk össznemzeti volt, és a társadalmi békét, az osztályok közötti szakadékok eltűntetését is célozta.

De lássuk sorra ezeket az elméleti tudósok képét messze meghazudtoló cselekedeteket.

Nem sokkal utóbb a Hitel szellemi körének életében fontos fejezet kezdődött el. Tamási Áron a Brassói Lapokban 1935-ben megjelentette Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatát. Ezt követően a Hitel körében talált társakra, hogy elkezdjék egy erdélyi diéta megszervezését (a diéta szót utóbb szintén érte baloldali támadás). Tamási ezekben az időkben magához ragadta a kezdeményezést, sőt a Hitel szellemi körének vezetését is. A találkozóra 1937-ben került sor Marosvásárhelyen és emléke ezért maradt fenn: Vásárhelyi Találkozó néven. Így gyakorlati kivitelezésben az egész ügyet jórészt a hitelesek vállalták fel a szervezéstől és ezzel járó sok aprómunkától (Asztalos Sándor) a kongresszus elnökségén (Tamási Áron) és felvezető beszédén (Albrecht Dezső) át, el addig, hogy a Hitel jelentette meg egyedül a találkozó teljes anyagát, egész számot áldozván erre. Később azonban a Vásárhelyi Találkozó az erdélyi magyar baloldal egyik lényeges hivatkozási alapja lett és ezért fontossá vált számukra, hogy eltakarítsák az emlékezetből a Hitelt, annak minden e téren szerzett érdemével együtt. Nem kizárt tehát, hogy a Hitel elhallgatásának több oka között ez lehetett az egyik legfontosabb. A témát eddig csak balról dolgozták fel s így a történet tárgyilagos megkutatása még emberére vár. Minden esetre óvatosan kell forgatni Csatári Dániel és Turzai Mária erről szóló könyveit.

Ha már Csatáriról szó esett, emeljünk be tőle is egy a találkozó „szabadalmi” vitájára vonatkozó idézetet: „A demokratikus ifjúsági áramlatok összefogásának gondolatát 1935. őszén először a forradalmi munkásmozgalomhoz tartozó fiatalok vetették fel.”⁸Néhány oldallal odébb ezt írja: „Így kap ösztönzést a sarlósok egykori vezetője Balogh Edgár arra, hogy a romániai magyar baloldal részéről (…) felvesse a baloldal eddigi kirekesztettjei, a következetes humanisták, a székely demokraták, egyszóval az összes haladó magyar erő találkozásának lehetőségét egy demokratikus front keretében.” És odébb folytatja: „Balogh Edgár kezdeményezésére a csendet Tamási Áron megszólalása töri meg. „Cselekvő Erdélyi Ifjúság” címmel seregszemlét tart.”⁹Vagyis szerinte Tamásit Balogh Edgár mozgósította cselekvésre, hogy aztán a „fasiszta” Hitel által valósítsa meg azt?

Ha pedig ismét szóbajött a mindent tönkretenni képes „fasiszta” szó, nézzük csak meg Balogh Edgár: Mikó Imre korjelzése című írását. A Gál Gábor által is idézett Balogh Edgár-i ítélet új megvilágítást kap, ha elolvassuk, hogy mit ír Balogh Edgár ebben az írásában a Vásárhelyi Találkozóval kapcsolatosan: „A Magyar Kisebbség (Jakabffy Elemér magyar párti képviselő liberális szellemű s a fasizmussal szembehelyezkedő folyóirata. – A sz. megj.) körül tömörülő fiatal politikusgárda nélkül nehezen válhatott volna valóra Mikó Imre „második” nemzedékének emlékezetes önmegvalósítása, az 1937-es Vásárhelyi Találkozó. Az Erdélyi Fiatalok harmadikutas fellépésével egyidejűleg jobb- és baloldali végletek sarkultak ugyan ebben a nemzedékben, a népfronti kezdeményezésre Tamási Áron segítségével Marosvásárhelyen egybegyűlt ifjúsági parlament azonban megtalálta a demokratikus nemzetiségi összefogás útját a fasizmussal szembeszálló román haladó erők oldalán. Ha a jobboldal intrikája, a népeket és országokat összeroppantó hitlerista előretörés és a második világháború minden megpróbáltató kalandorsága háttérbe szorította s szétkergette is a Vásárhelyi Találkozó összetevőit, az egyszer már kialakult kapcsolatok nem vesztek kárba, s a bécsi diktátum folytán Észak-erdélyre is kiterjeszkedő Horthy rendszer fasiszta csatlóspolitikájával szemben fokról fokra újra érvényre jutottak a népfronti hazafias erők.”¹⁰

Érdemes elgondolkodni e ravaszul megfogalmazott szövegen. Mindenekelőtt tudni kell, hogy 1978-ban jelent meg, a Ceausescu diktatúra „fényes évtizedeinek” idején. Azonban olvasása közben gondolni kell a Vásárhelyi Találkozónak azokban az időkben jelentőségén felüli értékelésére is. Természetesen benne van a fasizmus visszatérő motívuma. Amire még felfigyelhetünk, hogy a Horthy fasizmust említi, de a román fasizmusról nem esik szó. Romániában e sorok megjelenésének idején már nem szívesen beszéltek erről. Annál szívesebben kötötték össze e veszedelmes szót Horthy nevével. Túl van értékelve a szövegben a fasizmussal szembenálló román haladó erőkhöz való csatlakozás motívuma is.

Meglepő, hogy Balogh Edgár a maguk szerepét nem említi, annál inkább egy kitűnő, de mégis kevéssé jelentős lap a Magyar Kisebbség kap főszerepet nála. Ennél is furcsább, hogy nem említi az Erdélyi Fiataloknak a találkozóról való távolmaradását. Bár a későbbi Hitel munkatárs Mikó Imre például – a távolmaradást illetően – objektív okokra is hivatkozhatott, hiszen akkor éppen katonaidejét töltötte.

Ami minket leginkább érdekel az az, hogy Tamási Áron szerepét kiemeli e fasizmussal szembeni népfrontos összefogásban, ami viszont elválaszthatatlan a Hiteltől.

Íme a hasadék a két történet között. Az egykori kirohanás tárgytalanná válik(?), bár szerzője szövegesen nem követi meg az áldozatot. A Tamási szerepének elismerése egyben a Hitel szerepét is elismeri a sokat emlegetett találkozó előkészítésében, sőt a Hitelhez utóbb csatlakozott Mikó Imre méltatásának felvállalása egymagában is rehabilitálná a Hitelt, de mindez csak a vájtfülűek előtt világos. A kívülálló számára a Hitel homályban marad. Lesz azonban a történet még cifrább is, ha Balogh egész kései ítéleteit is megismerjük. Persze a szocializmus építésének éveit megért generációk számára nem annyira különös ez a folyton változó, mindég a pillanatnyi szükség szerint formálható véleményalkotás.

De ha már emlegettük Balogh Edgár későbbi véleményét, szólaljon meg ismét a történtek e sokat emlegetett koronatanúja. Szolgálatban című – jól ismert – önéletrajzi írásában, 1978-ban így vall: „…Keserűen éreztem, hogy az Ady Társaság demokratikus frontja helyett – s bizonyos visszacsapásul is kezdeményezésükre – a kolozsvári HITEL hasábjain új rendi szemlélet formájában feltűnt a német és olasz parancsuralmi előretörés vonzása. Albrecht Dezsőt, a „nemzet helyett gondolkozó osztály” elit-elméletének felállítóját már Brünnből ismertem: ott ült ő is 1927-ben a titkosok közt, akik egy Kazinczy-megemlékezés alkalmából felelősségre vontak radikális törekvéseink miatt… A népi mozgalmakkal szembeállított magyar úri hivatalosság keze most már Erdélyig ért, s a maga javára akarta fordítani az általános tespedésből kikászálódni óhajtó, új cselekvésre lendült szenvedélyeket. Nem mondom válaszom erős volt (…) Csak arra vigyáztam, hogy a nép alkotóképességét tagadó s a társadalmat tekintélyelv szerint felülről szervezni kívánó irányzatot ne azonosítsam a Hitel köré csoportosult fiatalokkal, leszögezve: …semmiképpen sem reakciósok még azok akik itt – a reakciós zászlóbontás árnyékában – népegészségügyről, kisebbségi jogvédelemről, magyar képzőművészetről értekeznek, vagy verseket írnak. A reakciós ideológiai tervekről a munkatársak többsége aligha tudott. Ha szót emelünk az ellen a kísérlet ellen, amely egy új magyar rendiség osztálygőgjét s parancsuralmi vágyfantáziáját akarja az erdélyi magyar szellemi életbe becsempészni, tesszük ezt abban a hiszemben, hogy az erdélyi magyar ifjúság hagyományos népi szelleme ellen elkövetett neofeudális kultúrmerénylet a Hitel fiatal munkatársai és olvasói között is ellenállásra talál.”¹¹

Balogh Edgár e sorokban ismét egykori önmagát idézi, egy az előbb vizsgált Mikóról írt tanulmánnyal azonos évben kiadott könyvében!

Ezzel most zárjuk le a Vásárhelyi Találkozóról szóló eszmefuttatást, melyet e dolgozatban csupán azért emeltem be, hogy a Hitel egyik – a maga módján történelmi jelentőségű – fegyvertényére felhívjam a figyelmet s felkeltsem egyben az érdeklődést az ezt tagadók szegényes és egyéb célokat szolgáló érvelésére.

A kérdés részleteiről az olvasó szintén ebben a kötetben találhat tanulmányt.

Lépjünk hát tovább.

Nem kellet sokat várni s máris elérkezett 1940, és az erdélyi magyarság várva várt napja.

Az általam „harmadik” Hitelnek nevezett¹² időszakban a szellemi kör, jelentős mértékben kibővült. Az anyaországból érkezettek is csatlakoztak hozzájuk és egyben havonta megjelenő, támogatott és országos terjesztésű folyóirattá vált.

A szerkesztők közül egyesek egyéb feladatokat kapnak. Albrecht és Vita behívott országgyűlési képviselő lesz, Venczel a Történettudományi Intézetnél illetve az EMGE statisztikai osztályánál dolgozik. A lap szerkesztését Kéki Béla és Kiss Jenő végzi.

Mindenképpen megállapítható, hogy az addigi elveket fel nem adva, de kissé megváltozott tartalommal jelenik meg a lap. Elítélhető tartalmi törés nem észlelhető, egy-két a kor politikai hangulatát érintőlegesen idéző megjegyzéstől eltekintve, de például több közéleti személyiség kötelező szerepeltetése is gyengíti az addig ismert színvonalat. A lényeget tekintve azonban a szellemi kör nem hazudtolja meg magát.

A rendelkezésre álló idő nem engedi meg az akkor begyűrűző szellem részleteinek taglalását, de minthogy a Hitel és az EMGE között jelentős átfedések vannak, az ugyancsak ebben a kötetben olvasható – az EMGE témával foglalkozó – előadásban erről valamivel többet mondok majd el.

De lássuk miként kapcsolódtak be az erdélyi magyarság sorsát eldöntő történelem eseményeibe.

A Bécsi Döntést követően, még a honvédség bevonulása előtt a Hitel munkatársai azok, akik összeülnek és elkészítik azt a beadványt, melyet Teleki Pálhoz juttatnak el. Ebben Erdélynek különleges státust kérnek és lefektetik az észak-erdélyi román kisebbség (milliós tömegről van szó) további sorsát megkönnyítő kisebbségpolitika alaptételeit, pl. azt, hogy a román nyelv oktatása legyen kötelező minden magyar iskolában is és a román többségű területeken legyen kötelező a hivatalnokok nyelvismerete, hozzanak létre román intézményeket stb. Nem véletlen, hogy erről a tényről nem sokat tud a magyar s főleg a román közvélemény, s arról sem, hogy ennek a román kisebbséggel kapcsolatos egyes tételei a zavaros évek ellenére sok tekintetben meg is valósultak. E téren éppen a román propaganda hirdeti az ellenkezőjét s egyes kiadványokban nem riad vissza a legvadabb hamisításoktól sem, el egészen a durván montírozott fotókig. Az immáron európai Romániából a Ceausescu idejében „elkövetett” gátlástalanul tudatmérgező csalások cáfolásáról még nem hallottunk.

Vallasek Júlia erről így ír „(…) A Hitel köre rögtön a bécsi döntés bejelentése után megpróbálkozott a lap hasábjain korábban körvonalazott eszmék valóságba ültetésével. Még a honvédség bevonulása előtt egy szűkebb körű Hitel-összejövetelen Teleki Ádám, Tamási Áron, Vita Sándor, Venczel József és Albrecht Dezső, Észak-Erdélyre vonatkozó elképzeléseiket egy memorandumba vázolták, melyet 1940. szeptember 9-én át is adtak Teleki Pál miniszterelnöknek. A memorandum szerzői a teljes erdélyi magyar értelmiség nevében szólaltak meg, s az erdélyi magyar társadalom sajátos szerveződési formáinak, hagyományának megőrzését követelik.(…)”¹³.

A háborús évek ellenére egészen hihetetlen magyar eredmények születtek (ne feledjük, a háború alatti magyar négy évről van szó, vagyis nem többről, mint egy mai parlamenti ciklus) mint pl. a székely körvasút, mely akkor a vasútépítés világcsúcsának számított, s külföldi szakemberek jöttek tanulmányozni, mert nem akarták elhinni megvalósulását. De említhetjük az Észak-Erdély helységeit mai napig díszítő és szolgáló középületek sorát, a magyar hegyivadász, határőr katonaság újraszervezését és infrastruktúrával való ellátását stb. Az erdélyi magyarság fellélegzett. Sajnos azonban csalódások is érték őket az anyaországból érkezők számukra idegen szelleme és nem egyszer fölényeskedő magatartása miatt. Egy évszázados hagyomány szerint is patriarchális, ráadásul a kisebbségi sorsban egymásba kapaszkodott, a társadalmi osztályok közötti kisebb távolságokhoz szokott közösség szembesült a címkórság és az osztálykülönbségek sok bajt és feszültséget okozó vagy elősegítő és részben olykor magyarázó hatásaival. Ennél is nagyobb megrázkodtatás volt az ott először végrehajtott deportálások feldolgozása. A Hitel szellemi köre is átélte ezeket a megkönnyebbülés első örömét beárnyékoló történéseket. Így aztán nem meglepő az, amit a háború utolsó hónapjaiban tettek.

Az ország hadbalépésével szembeni ellenvéleményükre számos adat utal.¹⁴ A deportálások idején közülük kerül ki a mentességek ügyének intézését felvállaló Vita Sándor.¹⁵

Az egyre vészesebb időkben aztán még jobban láthatóvá vált a Hitel szellemi körének valódi értékrendje.

Keveset beszéltek eddig arról, hogy Teleki Pál az Erdélyi Pártot éppen saját németellenes vonalának erősítése miatt óhajtotta létrehozni. A Hitelesek ebben is ott voltak és Teleki halála után is ebben a szellemben cselekedtek. Amint arra Vallasek Júlia török Zsuzsanna nyomán figyelmeztet, valójában az Erdélyi Párt politikai programja a Hitel-mozgalom elképzeléseinek enyhén módosított változta volt.¹⁶

Igen fontos és sokmindenre rávilágító kísérlet volt a negyvenek memoranduma. Ezt a memorandumot, melyet szintén e szellemi kör vezetése alatt dolgoztak ki, azért juttatták el a kormányzóhoz, hogy az haladéktalanul ugorjon ki a nyilvánvalóan vesztes háborúból, ellenkező esetben Erdély külön utakra lép. A szöveg kidolgozása mellett az aláíró negyven vezető magyar értelmiségi között is számos olyan fedezhető fel, aki a Hitel köreihez tartozott.

Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén című könyvében Vita Sándor emlékiratát idézi: „– Felvetődött az a gondolat, hogy egy memorandummal kell Horthyhoz fordulni, amelyet aláírnának a Horthy előtt is tekintéllyel bíró társadalmi vezetők. Ennek a memorandumnak a megszerkesztésére Mikó Imre, Szabédi László és Nagy István kaptak megbízást. S részt vett ebben Tamási Áron is. A szerkesztés az Erdélyi Kör Fő tér 5. szám alatti helyiségében folyt (A felszaporodott létszámú Hitel akkori gyülekezőhelye. – A sz. megj.) (…) Több mint negyvenen írták alá (…)¹⁷ Itt most az idézetből csak a Hitelhez kötődő személyeket sorolom fel Vita Sándor listájáról: Tavaszy Sándor, Józan Miklós, Nagy Géza, Tamási Áron, Szabédi László, Kiss Jenő, Venczel József, Szász István, Mikó Imre. Teleki Béla Budapesten volt, tehát akkor nem írhatta alá, de távollétében e tanács elnökének őt választották meg. A memorandumot a kormányzónál bármikor kihallgatást kapó Teleki Géza (Teleki Pál fia) egyetemi tanár vitte Budapestre. Ez a pillanat volt az Erdélyi Magyar Tanács megalakulásának pillanata. Erről Vita Sándor és Teleki Béla, Lipcsey Ildikó történészhez írott levelei győztek meg, melyekben ezt tényként említik.¹⁸

Az az öt jobboldali erdélyi magyar értelmiségi, aki leült tárgyalni a baloldali ötökkel, szintén a Hitel köréből került ki. Az eset, minthogy „kétszereplős”, felbukkan Balogh Edgár emlékirataiban is

Balogh Edgár most tovább idézett önéletrajzi könyvében, annak vége felé, ezt találjuk: „(…) A Teleki-csoport (gróf Teleki Béla a nagytekintélyű Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület – vagyis az EMGE – és az Erdélyi Párt elnöke volt a magyar négy év alatt. – A sz. megj.) azonban elhatározta, hogy nem hagyja el Erdélyt, bármi történjék, és ez a szándék hozta össze a baloldallal, nem utolsósorban természetesen azzal a gondolattal élve, hogy a magyar elsőbbségi pozíció ezzel a taktikával talán még megmenthető. Öten ültek le tárgyalni, a gróf s az összekötő szerepet vállaló Demeter Béla mellett: Mikó Imre, aki már múltjával kiérdemelte bizalmunkat, Szász István agrármérnök, az EMGE egyik vezetője, Teleki bizalmasa (Apám, az EMGE ügyvezető alelnöke, a Hitel házigazdája és mecénása. – A sz. megj.), és Vita Sándor országgyűlési képviselő, a Hitel mérsékelt szárnyának egyik jelese, szövetkezeti ember. (A Hitel egyik főszerkesztője. – A sz. megj.). Az öttel szemben Demeter János és Kovács Katona Jenő mellett Jordáky Lajos és Csögör Lajos ült, virtuálisan én voltam a párba vett ötödik. Itt ebben a szűk körben hangzott el Teleki ajánlata és Kovács Katona Jenő válasza, s az őszinte szó nem maradt visszhangtalan.”¹⁹

Az esetet követően a Teleki-féle ötök közbenjárására két részletben 60 politikai fogoly menekült meg a hamarosan megjelenő Gestapo felkoncoló szándéka elől, annak orra előtt. Ma is birtokomban van Balogh Edgár Egyenes beszéd című könyvének apámtól örökölt, dedikált példánya. A rövid kéziratos szöveg így szól: „Szász Istvánnak az ellenállási mozgalom emlékére szeretettel: Balogh Edgár.”

A Hitel és az EMGE munkatársai – köztük apámmal – (Bethlen Béla és feltehetően Bánffy Miklós társaságában) voltak azok, akik kijárták a hadtestparancsnoknál, hogy Kolozsvár maradjon nyílt város s így meneküljön meg a háború pusztításaitól.

Ugyancsak a Hitel és a szellemi körével jelentős átfedést mutató EMGE munkatársak nevéhez fűződött az a hatásos propaganda, mely a lakosság körében a maradás mellett érvelt és ők szervezték meg a város ellátást is.

Ami pedig a Teleki csoport Balogh Edgár által emlegetett „taktikáját” illeti, arról szólhatnék emlékeimből. Apám, miután anyámat és engem a közelgő front elől – gépkocsival – Tarcalra menekített, visszatért Kolozsvárra, és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület gyakorlati tevékenységét vezető ügyvezető alelnöki íróasztalánál várta be az orosz és román csapatokat. Onnan írott – a város elfoglalása előtti – utolsó levelét már közöltem Trianon sodrásában című önéletrajzi könyvemben.²⁰ Ezt megelőzően részt vett az erőfeszítésekben, melyek nyomán Kolozsvár nyílt város lett, és megmenekült az ostromtól, majd utóbb a város élelmiszerellátását szervezte. Ezután az oroszok Teleki Bélával és Vita Sándorral együtt elfogták, és magukkal hurcolták őket a front mögött. Már az alföldön jártak mikor utolérte őket Malinovszki parancsa, hogy mint a kiugrásért lobbyzó és az ellenállásban résztvevő csoport tagjait, szabadon kell őket bocsátani. Apámat egy tisztázó kihallgatást követően (mikor végre elhitték, hogy gazdasági szakember) Mezőcsáton engedték szabadon, Telekit és Vitát legújabb adatok szerint Pozsonyba érkezvén adták át a magyar hatóságoknak. A tárgyilagosság azt is megköveteli, hogy a Balogh Edgári kettősséget tovább árnyalva, elmondjam apám azon feltételezését mely szerint Malinovszkit feltehetően Balogh Edgár értesítette Teleki és Vita kilétéről, s ennek köszönhették szabadulásukat.

A harmadik Hitel periódusában felvett alcíme (Nemzetpolitikai szemle) által is jelzett nemzetpolitikai jellege – a manapság már kontinentális méreteket öltött politikai adok-kapok hangulatában – egyre kényesebb és sokakban felesleges gyanakvásokat keltő tény lehet. Nos, a Hitel tartalmát elemezve ez minden bizonnyal elillanhat. Az erdélyi magyar értelmiségiek és a szellemi körhöz főleg 1940 után csatlakozó tágabb magyarországi gondolkodók, akik akkorra már maguk is megélhették a Sütő András által később definiált „önmagával határosság” érzését, érthető módon rendelkeztek kifinomultabb veszélyérzettel. Ebben a helyzetben elkerülhetetlen volt annak felismerése, hogy szükség van egy nemzetpolitikára.

A mai áldatlan viták közepette is világos lehet az, hogy a megmaradás óhaja és ennek gyakorlati szolgálata nem nevezhető nacionalizmusnak, különösen nem egy olyan világban ahol annak sokszínűségét oly szép igyekezettel óvják, hogy még egy állatfaj eltűnése is világszerte felkapott téma.

A Hitel szellemi köre tehát a megmaradást akarta szolgálni, másoknak nem ártó és önkritikus, de pragmatikus gondolkodással. Ahogyan az írók a megmaradás irodalmát művelték, a tudósok a megmaradás tudományát építették. Vagyis a Hitel a megmaradásért folytatott erőfeszítések tudományos alapjait próbálta lerakni. A megmaradás útjait pedig a műveltség, a minőség irányába vélték felfedezni. Mint Venczel József írja: „A Hitelt nemzedékünk műveltség és élménybeli hiányérzete hozta létre. Célunk a hiánypótlás.”²¹

A Hitel története ezzel zárult s elkezdődött ügyes és következetes feledésbe taszításának korszaka.

1944 után, az ebben érdekeltek ügyes asszisztálásával, a Hitel – a besározás módszere általi – feledésre lett ítélve. Sorsa nem volt hasonlítható a közismert TTT egyik csoportjáéhoz sem. Nem tiltották, de nem is tűrték, nem támogatták, de nem is torolták meg ritka kényszerű felemlítését. Történetek igazolják, hogy a „félni jó” a „Tartsunk Tőle” két Téje lengte körül.

Így aztán Erdélyben az új generáció nem ismerhette meg, a régiek a sokunk által ismert kussolással viszonyultak hozzá, s az anyaország sajtótörténete teljesen elfeledte.

A Hitel által megoldásra felmutatott gondok azonban, hatványozott mértékben és új színekkel gazdagodva tovább éltek. A Hitel által javasolt megoldások szükségessége nem volt kétséges, ugyanakkor nem volt lehetséges sem.

Éltető teljesítmények formájában, mégis ott lappangott az értékteremtő erdélyi magyar értelmiség hétköznapjaiban. Az eszmét és a célt nem emlegetve, de a cselekvést fel nem adva. Mert bár a Hitelesek közül sokan emigráltak vagy repatriáltak illetve expatriáltak, sőt egyesek életükkel fizettek elveikért, az otthon maradottak – sőt az eltávozottak is – jelentős, nem egy esetben hatalmas munkát végeztek az ezt követő akadályokkal és veszedelmekkel telt évtizedekben. A Hitel „szellemét a tűz meg nem égeté”.

A Hitel nagy generációja a Hitelt nem emlegetve, arról nem is beszélve, de a múltat végképp el nem törölve, részt vett az új és ma is alkotó és küzdő erdélyi értelmiségi generáció felnevelésében, s ha nem beszélhettek, akkor munkájuk, példájuk és életmodelljük volt az ami kisugárzásával nagyszerű utódok sorának felnevelését segítette.

Az utolsó Hiteles, Lőrinczy László, másfél évvel ezelőtt hagyott itt minket.

De lássunk bizonyítéknak néhány a folyóirat és szellemi kör elsüllyedése után is – hosszabb-rövidebb ideig – még aktív szellemi befolyást gyakorló nevet, a közismert teljesítmények felesleges emlegetése és a teljesség igénye nélkül, csak ábécé sorrendben: Bözödi György, Debreczeni László, Domokos Pál Péter, Entz Géza, Gy. Szabó Béla, Illyés Elemér, Jancsó Elemér, Jékely Zoltán, Kéki Béla, Kiss Jenő, Kós Károly, László Gyula, Makkai László, Márton Áron, Mikó Imre, Nagy Géza, Nagy Miklós, Szabédi László, Szabó Lajos, Szabó T. Attila, Szemlér Ferenc, Szenczey László, Szervátiusz Jenő, Tamási Áron, Venczel József, Vita Sándor, Vita Zsigmond, Wass Albert.

És akkor még nem beszéltünk a közöttük levő nem kevés iskolateremtő személyiség kisugárzásáról.

1989 után volt egy bíztató kísérlet, melynek nyomán 1994-ben, Bíró A. Zoltán, Horváth István, Koszta N. István és Péntek János újraindították a lapot Csíkszeredában: Hitel, erdélyi szemle címmel, de sajnos csak két külön és egy összevont szám jelent meg, majd megszűnt.

A Hitel munkatársak közül ma is vannak kiket – haláluk után – megpróbálnak vádakkal illetni. (ebben a kötetben e vonatkozásban Wass Alberttel és Vita Sándorral foglalkozom).

A Hitel kör szellemi tevékenysége mellett, az azt szinte aláhúzó politikai szerepvállalása, az a terület, amely legjobban igazolja, hogy milyen elvek mentén folytatták munkájukat. Mindazok, akiket ez a kör magáénak érzett, mindazok, akik ennek a körnek a munkájától – mai szóval – nem határolódtak el, nehezen elképzelhető, hogy olyan vádakkal legyenek illethetők, mint amilyenekkel a nacionalista román, sőt a mai magyar politikai érdekek megpróbálják őket a történelem és a kultúrtörténet süllyesztőjébe juttatni.

Ha a Hitel jelentőségét helyére próbáljuk tenni, feltétlenül meg kell hallgatnunk Tamási Áront, aki így szólt: „Ha a HITEL és általában az erdélyi magyar szellem nem innét belülről, az erdélyi földből és az erdélyi sorsból próbál magának új eszmevilágot teremteni, akkor bizonyára úgy lesz, hogy a magyar műveltség új formáit Magyarországon fogják kialakítani a mi számunkra is. Pedig bármilyen vakmerőnek látszik, az erdélyi magyar szellem hivatástudását én elsősorban abban látom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki.

Igen – „merjünk nagyok lenni”!²²

De itt kell idéznem Tamásinak a Hitellel kapcsolatos talán legfontosabb mondatát is, amely megmagyarázza, hogy miért éppen ezzel a körrel szövetkezett a Vásárhelyi Találkozó szervezőmunkájára: „…bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.”²³

A továbbiakban, amit az avatatlan kutakodó szemével sajtótörténeti szempontból még fontosnak tartok, az az irodalom-centrikus és a teljességre törekvő szemléletek összefésülése lenne.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztésének elindításakor ki másnak, mint az egykor volt Hitel társ-főszerkesztő Venczel Józsefnek a tanácsát fogadta el Balogh Edgár, mikor nem az irodalom-centrikusságra alapozta az éppen napjainkra teljessé vált lexikont.

A Hitel tudatos elhallgatásának tagadhatatlansága mellett természetesen az irodalom-centrikus szemlélet is hátráltathatta a remélt feltámadást. Ez akár részleges felmentést is adhat egyes hallgatagoknak. Bár, ez esetben, éppen az egyéb tudományok művelőinek kellett volna felfedeznie ezt az igen érdekes és értékes forrást.

Mint láthattuk a folyóiratot – a maga területén – Tamási Áron a kor legnagyobb teljesítményének tartotta. De érdeklődő és értékelő, olykor féltő figyelemmel kísérte sorsát Szekfű Gyulától, Németh Lászlón keresztül Szabó Zoltánig, Boldizsár Ivánig és Erdei Ferencig a „kinti” magyar gondolkodók igen széles merítésű társasága is.

A szerkesztők egymásközti levelezésében rátaláltam önmeghatározásukra vonatkozó adatra is. Albrecht Dezső, barátjához és szerkesztőtársához Vita Sándorhoz írott levelében, liberálisnak nevezi társaságukat. Ezt ma könnyű félreértelmezni, hiszen a szavak és fogalmak elferdítésének korát élve, ahány olvasó annyi gondolat ötlik fel e szó nyomán. Az ő gondolkodásuk azonban nem a mai neoliberalizmus, hanem az egykor építő és oly hasznos feladatokat elvégző nemzeti liberalizmus ideáit idézi.

Hogy ez a nemzetpolitikai szemle, milyen ma is korszerű felismerésekkel büszkélkedhetett, arra még egy példát hoznék fel. Ebben Venczel József a Leopold féle diploma idejét, vagyis az erdélyi nemzeti fejedelmek koráról a gubernátorok korára való átlépést említi, Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című ismert írását idézve. A nagy változás e korszakát, az 1918-as impériumváltást követő korral veti össze és a nagy változásokat követő társadalmi mozgásokat elemzi. Ha az alábbi idézetet elolvassuk, óhatatlanul jut eszünkbe a „rendszerváltás” utáni állapotunk. Apor idejében a fejedelmi Erdély társadalma Bécs nyugati vonzásába kerül. 1918 után viszont egy balkáni világ terpeszkedik el felette. A mai magyar társadalom (és ez Közép-Európa minden magyar szigetére is érvényes) a globalizált világot minden téren képviselő Unió mindenható holdudvarában éri meg kívánatos és nem kívánatos változásait.

A Venczel tanulmány címe: Metamorphosis Transylvaniae és Hitel 1936/1 számában jelent meg. Első fejezetében, melynek címe: Történeti példa a változásról, a szerző így ír:

„Bíró Vencel dr. nemrég megjelent történeti monográfiája a leopoldi diplomát követő korszak feltárásában Erdély elnyugatiasodásának jegyeit elemzi s rámutat a XVIII. századforduló lényegére, mely nemcsak hatalomváltozás, hanem közszellembelei váltás is. A fejedelem a guberniumnak adja át helyét s egyidejüleg Bécs és a nyugati szellem hatására új intézmények, új szokások, új kultúrfölfogás, valamint új életmód alakul ki. Metamorphosys Transylvaniae – Apor Péter szavaival.

A történetíró szemléletében azonban a Metamorphosys Transylvaniae jelentésében és jelentőségében is lényegesen kiszélesül.”

(…)

Mint Venczel József írja, Apor a művelt cselekvő ember sem tudta felfogni csak a külső jegyeket: a „náj módit” Maga mondja, hogy „Erdélynek régi alázatos együgyűségében holtig megmaradott”.

Aztán Venczel így folytatja:

„…nyilvánvaló, hogy az 1690. évihez hasonló helyzetalakulás feladatkérdés, tehát közszellem alakító.

Ebből a szempontból az altorjai gróf életműködése, korának közszellemváltozása s egyáltalán az az új életforma, amelyet a történetíró Erdély e korszakából bemutat, nagy tanítás mindannyiunknak, akik (s itt Bíró Vencelt idézi) „csak most kezdünk teljes tudatára ébredni az 1918. évi uralomváltozás jelentőségének és következményeinek”.

A Magunk revíziója című fejezetben ezeket írja:

„Az új „Metamorphosis Transylvaniae” tehát a történelmi példa alapján – kétszáz esztendővel azután, hogy Apor Metamorphosisát befejezte – nem fakadhat amahhoz hasonlóan konzervatív elhárításból. Mert az, ami Erdély földjén az utóbbi évtizedekben végbement, most sem egyszerű külsőséges, formai átalakulás, hanem a szellemet is átalakító és megérlelő. Tehát időszerű látást és megfontolást kíván. Az új „Metamorphosis Transylvaniae” nem apori sirám, hanem feladtakönyv, mert „azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket (az erdélyi magyarság) régi életéből hozott magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát”,…mert „az az önvédelem, amelynek lényege az, hogy „nem felejt és nem tanul”, az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság parancsai elől” és mert „előítéletei vannak, melyek meddők és pusztítók, melyek miatt nem tudja felismerni és követni az önfeláldozó kötelesség és szolgáló szeretet isteni parancsát, melyben élete és jövendője van”.

Ennek megfelelően az új „Metamorphosis Transylvaniae” lényegét Makkai Sándor immár öt esztendeje, hogy a Magunk Revíziójában megfogalmazta, azonban közkinccsé és a megfontolás anyagává még nem lett. Részben mert sokan nem éppen így látták és látják a tényeket s ezért önmaguk szempontjából legalábbis joggal maradnak meg – mint Apor Péter – „régi alázatos együgyűségük”-ben, de azután nagy a száma azoknak is, akik – mit tagadjuk – még a külső változásokra sem nagyon ijedtek fel.”

Itt Venczel József a szerző főszerkesztő, Makkai Magunk revíziójáról told be egy bekezdést:

A Magunk revíziója azonban a nagy szélcsend ellenére is a változás tanulságtétele. Kívánalmait első megjelenése óta egyazon hangsúlyozással hirdetik a tények: a változás kényszerű parancsai.

Közelebbről:

1.„Nemzeti öntudatunknak mindenképen, bármi sorsban is meg kell változnia, újulnia, tisztulnia.

2. „Az erdélyi magyar kisebbség élete a társadalmi megszervezkedésen fordul életre vagy halálra”

3.”Az intellektuális pályán maradtak vagy leendők kis serege nemzeti jelentőséget csak, mint a népért élő, a nép közt élő, a népet szolgáló vezető réteg nyerhet.”

4. „Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kiművelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élnie a magyarnak”.

5. És végül „ A nemzeti öntudat revíziójának és a társadalmi megszervezkedésnek gyümölcsei a fiatal nemzedék számára érnek.”

„A változás hirdetőin, úgy látszik, betelik a törvény. Az új magatartás követelését bár a régi elégtelenségének érzete váltja ki, kezdetben mégsem tud közösségi jelenséggé általánosulni, hanem csak a gondolkodó és értéktudattal megáldott személyiség kizárólagos, szubjektív „norma élménye” marad. A közösség lassabban mozdul az új felé. A változás konzekvenciáit csak idők múltán teszi központi életparanccsá. Ezért a Magunk Revízióját ma is forradalmi iratként kell emlegetnünk. Így „Az élet kérdezett” tanulmánykötetben új kiadását nem a múlt emlékeként, hanem a jövő iránymutatójaként olvassuk. A félévtized újszerűségéből mit sem faragott le. Más szavakkal: az erdélyi magyarság élete ma alig több lényegében, mint öt évvel ezelőtt.” ²⁴

*

És most arról, hogy miért és miként szegődtem el a Hitel fogadatlan, de elkötelezett prókátorának.

Ha jól visszagondolok, immáron 35 éves erőfeszítés nyomán jutottam el odáig, hogy az egykori kolozsvári Hitel folyóirat emléke, holdudvarának méltó értékelése elinduljon az őt megillető helye felé és ma is oly szükséges gondolatiságának megismerése lehetővé váljon.

Kezdődött azzal, hogy szüleim a Hitel írott és tárgyi emlékeit, a nagyon nehéz időkben is megőrizték és akkor sem adtak túl azokon, amikor mások mindent élelmiszerre és tüzelőre cseréltek. Amikor apámat már minden munkalehetőségétől megfosztották, bármilyen nehéz vagy alantasnak tartott munkát is elvállaltak, hogy mentsék ezt az örökséget. Apám halála után, kezdő orvosként következett el az „én időm.”

Először a számos hátsó gondolatot rejtegető „patrimoniu national” (nemzeti örökség) rendelet hatásköréből a Hitel emlékeinek egy részét „kivontam” s folytatódott úgy, hogy a közel négy éves küzdelem és a „Hitellel közös szülőházam” feláldozása árán Magyarországra távozva, elkezdjem az emlékek fokozatos átmentését. Akkoriban senki sem remélhette, hogy az az „őrült menetelés” mikor és hogyan fog véget érni. Csupán remélni lehetett, hogy véges.

Az újrakezdés és ezernyi más magán és közös ügyet szolgáló napi feladat mellett a tárgyi anyag mentése, feldolgozása, restaurálása negyedszázadot vett igénybe. Csak ezt követően kezdhettem hozzá – botcsinálta sajtótörténész, de a legbelső emlékek egyedüli hordozójaként – a tulajdonképpeni kutatáshoz, az emlékek feldolgozásához, az elhallgatás rejtélyének megfejtéséhez és a feltámasztás kísérletének remélt végrehajtásához.

Magyarországon a teljes információhiány, odahaza az évtizedes, mondhatni generációs, elhallgatás fala várt reám. Természetesen Erdélyben a kép sivárságát, nagyszerű szak-személyiségek bölcs és csendes, de értő jelenléte törte meg. Élő tanú azonban akkor már csupán kettő volt. A már említett utolsó két hiteles Lőrinczi László és Jakó Zsigmond.

A munka anyagi feltételeit csodával határos módon sikerült összekaparni, az időigényes tevékenység javát azonban csak nyugállományba vonulásomat követően végezhettem el.

A feltámasztás első kísérletét az Olaszországban élő Illés Elemér, az: Erdély változása – mítosz és valóság című, úttörő fontosságú könyv szerzője tette, aki mint egykori külső munkatárs, hozzákezdett egy Hitel monográfiához. E munka során közeli kapcsoltba kerültünk és akkor még élő édesanyámmal együtt minden információval elláttuk. Később örömmel értesített arról, hogy nyomdakész az anyag és viszi Milánóba a kiadóhoz. Néhány nap múlva azonban meghalt. Özvegye szerint a kéziratot és sok más anyagát örömmel adta át egy „kedves magyarországi úrnak”, aki arról gondoskodni óhajtott. Az illető kiléte és az anyag holléte, azóta is ismeretlen. Ezt az özvegyet meglátogató és kikérdező Lőrinczi László írta meg nekem.

De elkallódott kézen-közön a lap egyik főszerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek Magyarországra küldött hagyatéka is.

Megjelent viszont 1991-ben, Záhony Éva nagyszerű munkája nyomán egy tanulmánya és a hozzá csatolt gazdag szöveggyűjtemény is Talán még „túl korán”, mert a tapasztaltnál sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna. Írója el is kedvetlenedett s más tevékenységbe kezdett.

2003-ban értékes adalékokkal jelentkezett, főleg ami a „magyar négy év” alatti időszakot illeti, a fiatal kolozsvári sajtótörténész Vallasek Júlia, a: Hinni és hihetni egymásban című remek tanulmányában.

Ami az élő emlékezeten kívül rendelkezésemre állt, az a családi levéltárban felelhető – apám által reám hagyott iratok és az a jelentős irodalomtörténeti és memoár anyag, mely az elmúlt évtizedekben megjelent. Magam 150 kötetet olvastam át, hogy végére járjak a Hitel történetének és utóéletének, ami valójában a tetszhalál állapota volt.

Ezeknek ismeretében írtam meg a Beszédes hallgatás – három Hitel és ami utána következett című sajtótörténeti könyvecskémet, Boros Zoltán dokumentumfilmes barátom pedig ennek alapján elkészítette a filmet is.

A könyvet a Kriterion adta ki, a filmet a Duna Televízió többször is vetítette.

Ezt követően több mint egy tucat könyv és filmbemutatót tartottam a Kárpát-medence városaiban, sőt nyugaton is.

A Hitel múzeuma is elkészült. Mégpedig – jobb megoldás híján – saját lakásomat alakítottam ki e célra. Makovecz Imre már tervezéskor a kolozsvári ház hangulatát idéző belső teret hozott létre, melyben a restaurált eredeti tárgyakkal sikerült visszaadni a genius locit. Neki azonban ennél is többet köszönhetek, mert olykor reménytelen helyzetemben erőt adó biztatásával is mellettem állt, míg fel nem épült a ház. Aztán otthonossá vált az egész és mára már érdekes együttlétek, csoportoknak tartott előadások helye lett. Az évforduló alkalmából tettük fel a koronát erre a csodák sorozatával elkészült műre és Kádár Tibor Kolozsvárról félig elszármazott festőművész munkája nyomán, egy nagyszabású, 54 alakos triptichon is a falra került, a Hitel szellemi körének nagyjait ábrázolván. A munka kisplasztikai részét a szintén Erdélyből áttelepült, Péterfy László készítette el. Az avatást Szőcs Géza államtitkár vállalta magára és a szakma jeleseinek sokasága volt jelen.

Ami a könyvet illeti, az érzésem szerint Magyarországon valamivel nagyobb érdeklődést váltott ki, mint odahaza. Bár ott Dávid Gyula a Román Akadémiai Kiadó Nyelv és irodalomtudományi közleményeiben is írt róla, Nagy Pál irodalomtörténészünk (egykori magyar nyelv és irodalom tanárom) pedig a Székelyföldben értekezett a könyvről, s megemlékeztek róla itt-ott napilapok és az Erdélyi Napló is, az információ nem tudom mennyire került be a szakma vérkeringésébe vagy éppenséggel az oktatók látókörébe. Hogy ebben a sok évtizedes beidegződések, melyek tanárról tanítványra szállnak, mennyire érvényesültek bevallom, nem tudhatom.

Magyarországon a Hitel a Magyar Napló a Kortárs és a Polisz illetve számos réteglap nem is egyszer foglalkozott a témával, de több jeles irodalomtörténész, így maga az Irodalomtörténeti Társaság elnöke: Sipos Lajos professzor is felkarolta az ügyet. Ennek is eredménye, hogy időről időre könyvbemutatókra, rádió vagy TV riportokra, illetve a múzeum-lakásban – kérésre – előadásokra kerülhet sor.

A 2012 májusában a Magyar Írószövetségben megszervezett konferencia számomra egy több mint 38 éves munka betetőzését jelentette, de ezt is megtoldotta a deus ex machina azzal, hogy a Magyar Örökség Díjra benyújtott dokumentációmat, teljesen véletlenül éppen ezen a napon bírálták el és a kolozsvári valamint az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyei együtt kapták meg a megtisztelő elismerést. A június 23-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében tartott átadó ünnepség hatalmas élmény volt és számomra is újabb alkalom a Hitel szellemének továbbadására.

Szeretném hinni, hogy a jövőben valódi helyére kerül ezeknek a nagyszerű magyaroknak az életműve és annak üzente és úgy amint azt ők is akarták, a magyar jövő szolgálatába állhat.

Ha belelapoznak, a Hitel számaiba látni fogják, hogy a problémák változatlanok, a gondok csak nőttek, az akadályok és akadályozók tábora úgyszintén s ártó hatásuk is folyamatos, megosztottságunk pedig minden eddiginél nagyobb veszedelmet jelent.

A Hitel integrálni is képes szellemére tehát nagy szükség mutatkozik.

Az eltelt 75 év után emlékezvén ismét megállapíthatjuk, hogy atyáink, nagyatyáink bizony sokat tudtak és sokat láttak előre abból, amit aztán megéltünk. Az is kiderül, hogy az azóta bukott ideológiák tudatos vagy megtévesztett hívei, akkor is a mai sablonjaikban gondolkodtak s módszereik sem voltak mások.

A legfontosabb azonban az, hogy abban a nehéz küzdelemben, melyet az összmagyarság folytat a megmaradásáért s melyben csak együtt lehetünk eredményesek, szükséges volna elődeink kikristályosított gondolatait felhasználni és nem megmaradni azon az úton, mely a maga folytonos és nem szükségszerű újraindulásaival, az elért, megszenvedett eredmények semmibevételével, egy önsorsrontó Sziszüphosz látomását idézi fel.

Leányfalu

*

1

^ Tamási Áron: Tiszta beszéd. Mind magyarok vagyunk. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1981. 326. oldal.

2 Hajdú Farkas Zoltán: Beszélgetések a Hitelről. Korunk. 1992/4 89. oldal.

3 Hajdú Farkas Zoltán: Beszélgetések a Hitelről. Korunk 1992/4 90. oldal.

4 Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Mentor Kiadó. Marosvásárhely. 2001. Boldizsár Iván: Erdély második Trianonja. 113. oldal.

5 Korunk 1936/4

6 Korunk 1936/9

7 Balázs Sándor Mikó Imre élet és pályakép, Polisz – Kolozsvár 2003. 60-61. oldal.

8 Csatári Dániel: A Vásárhelyi találkozó. Akadémiai Kiadó. 1967. 52. oldal.

9 Csatári Dániel: A Vásárhelyi találkozó. Akadémiai Kiadó. 1967. 55. oldal.

10 Mikó Imre: A csendes Petőfi utca. Dacia Könyvkiadó. Kolozsvár-Napoca. 1978. 164. oldal

11 Balogh Edgár: Szolgálatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest. 1978. 20-21. oldal.

12 Szász István Tas: Beszédes hallgatás, avagy három Hitel és ami utána következett. Kriterion 2007. 40.

13 Vallasek Júlia: Sajtótörténeti Esszék. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár. 2003. 66. oldal.

14 Id. Dr. Szász István birtokomban levő emlékiratának kéziratából.

15 Vita Sándor birtokomban levő gépelt emlékírásából.

16 Vallasek Júlia: Sajtótörténeti Esszék. Kriterion Könyvkiadó. Kolozsvár. 2003 69.oldal

17 Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva Kossuth kiadó. Budapest. 1982. 237. oldal.

18 Vita Sándor és Teleki Béla Lipcsey Ildikóhoz írt levelei: Erdélyi Magyarság 56 sz. 47-48. oldal.

19 Balogh Edgár Szolgálatban Kriterion Bukarest 1978 Bukarest 337-338. oldal

20 Szász István Tas: Trianon sodrásában. Accordia Kiadó. Budapest. 2001. 25. oldal.

21 Venczel József: Határnemzedék, erdélyi magyar húszévesek Hitel 1935/1. 1. oldal.

22 Tamási Áron: Jégtörő gondolatok. Budapest 1982. II. kötet 27. oldal.

23 Tamási Áron: A Hitel fiataljai. Brassói Lapok 1936. április 11.12. oldal.

24 Venczel József: Metamorphosis Transylvaniae Hitel 1936/1…..oldal.