Ott született ő a Mezőségen, ahol a táj saját szavai szerint szelíden szomorú, ahol egyre gyérül a magyar szó s ahol a vérét hullató magyarság emlékezete is nemsokára csak emlék vagy még az sem. Azon a tájon, ahol a XVI-XVII. század fordulóján mérföldeket lehetett vándorolni magányosan, élő embernek hírével sem találkozván. Ahol a vándor üszkös porták látványán borzonghatott, s ahol csakazértis kisarjadt még egy tündérkert, majd ismét és sokszor vérbe borulván, mások ereszkedtek alá a hegyekből az eltűntek, az elfogyottak helyére. Leereszkedtek, hogy a tölgyrengetegek kiirtása után gondosan teraszosra művelt dombokat, a lápok lecsapolása után termőre fogott völgyeket birtokba vegyék, s málével bevetve hosszában kapálják. És jöttek valamivel békésebb, valamivel kevéssé pusztító idők. És egyre csak jött az erózió. A termőföldé és annak egykori gazdáié.

A mócsi háztól, ahol Kiss Jenő született, alig mándruc-iramodásnyira található Wass Albert, s másik irányba Sütő András szülőháza és Kemény Zsigmond nyugvóhelye. Megszentelt vidéke ez a magyar irodalomnak, őrizendő, fenntartandó, tisztelendő.

Ezen a vidéken a magyar nyelv igazi szolgái születtek s éltek. Kiss Jenő legalábbis ilyen volt. Nem hahózott büszkén a Parnasszus csúcsain körültekintve, hanem letelepedett a hegyoldalban és csendes mélázás közben, szalonnasütés illatában, nyári alkonyokon s zimankós téli esteken mesélt nekünk. Ő azok közé tartozott, akiket valóban fehér sajttal kínált a pásztor. Aki a pásztor gyönyörű népköltészetét átültette magyarra, és aki igazi transzszilván ember módjára képes lett volna együtt élni másokkal. De azok nem ezt akarták.

A családszerető apa mire összegyűjtötte a fészekaljat, már szét is repítette őket a büszkén és gátlástalanul terjeszkedő új történelem. És ottmaradt egyedül, mint vén sas a magányos kiszáradt fenyőn. Még fel-felröppent egy-egy méltóságteljes, majd egyre lankadóbb körre és alátekintett kedves völgyeire. Aztán egy ködös napon eltűnt.

Ez a kötet annak a Jenő bácsinak állít még egyszer bensőséges, családias, szeretetteljes emléket, aki valóban „a hegyoldalban eltanyázva”, a Nusi néni auráját hordozó konyhaasztal körül üldögélve osztotta meg gondolatait azokkal a szomjas gyermekfülekkel, melyek aztán ifjúvá cseperedvén is ugyanott ültek és szívták magukba a magyarság szeretetét, a nemzettudatot, az akkor olyan nagyon hiányzó hangokat. Azokat a hangokat, amelyekre ma talán még nagyobb szüksége lenne azoknak a fiaknak, keresztfiaknak, szomszédoknak és barátok barátainak. Nekünk.

Az a hol morgolódó, hol kimondhatatlan szeretettel mosolygó ősz sasmadár még most is itt repül velünk, bennünk, általunk. És mi röppályánk megválasztásával felelősek vagyunk neki is.

Szász István Tas