LŐRINCZI LÁSZLÓ

(1919. január 21. Pusztacelina – 2011. december 16. Settimo San Pietro)

Ha az irodalom művelése az embert szolgáló tevékenység, az irodalomtörténet és tudomány az, amelyik felhívja az ember figyelmét arra, hogy mit nyerhet e szolgálat révén szépet az életminőséghez, okosat a megmaradáshoz.

Aki ma Kuncz Aladárról beszél, nem mulaszthatja el a megemlékezést az ő munkáságát kutató Lőrinczi Lászlóról sem. Ő egy helyen így ír: „…minden sorommal a tragikus sorsú író emlékét akartam szolgálni.”

A Kuncz Aladár emlékezetét valóban szolgáló munkája mellett más oka is van annak, hogy néhány szóban megidézem emlékét. Ő ugyanis a kolozsvári Hitel folyóirat csoportjának egyik ifjú alapító tagja volt és egyben legutolsó túlélője is. Néhány hónapja, tavaly decemberben búcsúztunk tőle.

A HITEL emlékek ápolása közben mindegyre összetalálkoztam Kuncz Aladárral, aki mint tudjuk még a folyóiratnak és szellemi körének megszületése előtt eltávozott az élők sorából. S mégis, újra meg újra reá hivatkoztak, róla beszéltek, őt keresték és hiányolták.

Hamar rájöhettem, hogy az egyik leghitelesebb Hiteles éppen ő volt, csak éppen nem érthette meg, hogy a gondolatiságát felvállaló komoly folyóirat is megszülessen.

A nemzedéki lap Hitel, amikor nemzedékek feletti befogadó szellemet hirdetett, amikor az önvizsgálatot, a magunk revízióját helyezte a középpontba, minden bizonnyal Kuncz Aladárra is gondolt, arra, aki egy korosztállyal előzte meg őket és szellemiségével beleépült az akkori húszévesek gondolkodásába is. Egy Lőrinczi László tanítvány, dr. Szőcs Károly ezt írja: „Talán éppen ez Kuncz üzenete a XXI. század Európájának: a kollektív önvizsgálat és a saját retusálatlan múlttal való szembenézés és leszámolás elkerülhetetlenségének tudatosítása”.

Ezek után egyáltalán nem véletlen, hogy Lőrinczi László, már a Romániából nyugatra tervezett utazgatásokra nem jellemző időkben, kétszer is elment Noirmoutierba, és annyi szeretettel és érdeklődéssel kutatta Kuncz Aladár nyomait azon az emlékőriző és felejtő, változatlan és sok változáson átment helyen. De nem csak utazott, hanem hatalmas kiterjedésű levelezést is folytatott és jelentős levéltári kutatást, Erdélyben, Budapesten és Franciaországban. 1975-ben megjelent könyvének címe: Utazás a Fekete Kolostorhoz.

A Fekete Kolostor valós figuráinak megkutatása valóságos detektív munka volt és sok érdekes adalékkel szolgált a könyvhöz, Kuncz Aladár megismeréséhez s a kor arculatának a mondanivaló lényegének felismeréséhez. A könyvről szóló vallomása szerint nem valódi irodalomtörténeti kutatást végzett, csak saját gyönyörűségére kereste a múltat. Munkáját irodalomtörténeti riportnak nevezi, és azt mondja, hogy az ihletforrás és a mű viszonyát is kutatta…Irodalomtörténészként tehetett volna-e többet? Ráadásul akkor?

De Lőrinczi László nyomán Kuncz Aladár könyvének még egy fontosságára figyelünk fel, ha mondandóját egyre szélesebb körökben vizsgálgatjuk, vagy mint ő mondja „sugárzási zónáját” figyeljük. Ez a sugárzási zóna – időben – máig terjed, s a jövőben sem enyészik el. Lőrinczi László beszélgetéseink során osztotta azt a véleményemet, hogy a felettünk ítélkezni mindig kész és büszke nyugat egész gondolkodásmódját meghatározza mai gazdagságukat is megalapozó gyarmattartói múltja, s ez magyarázza a francia hivatalos hozzáállást is az egykori „osztrák-magyarokhoz”. Ezt hasonlíthatjuk aztán ahhoz, ahogy a „bűnös” magyarok viszonyultak később a francia hadifoglyokhoz. Nyugat velünk szembeni kettősmércéje már itt is tetten érhető. S hiába tagadnánk, a gyarmattartói gondolkodásmód, a ravasz szóképletbe foglalt „kettős sebességű Európa” terve is erőteljesen idézi ama gyarmattartói látásmódot. Hiszen a mára gondolva is sorakoznak a példák, ma is vannak nyugati, s ezen belül francia tapasztalataink. Éppen a számunkra érdekes nevű Sarkozi elnök nem átallott levelet küldeni a magyar kormányfőnek a francia érdekeket sértő cafetéria jegyek vagy a pécsi vízmű körüli francia visszaéléseket orvosló intézkedések ügyében. Ami persze visszafordítva lehetne pozitív értelemben felhasználható példa is, ha a második sebesség nekünk szánt világában elfogadnák. De aktuális élmény kényszerít, hogy a mai Európával és Franciaországgal kapcsolatos tapasztalatainkra gondoljak s a vigyázó szemeit Párizsra szegező magyarok cselekedeteit, a Magyarországot keresztre szegezők mellett szorgoskodó, a magyarokat megalázni kész kultúrállaméval vessem össze, mikor tudatos média hazugságaikat idézem. Egyebek mellett egy vezető francia lapnak a nemrégen közölt cikkére és fotójára gondolok, ahol árpádsávos tömeg áll a Március 15 téri Petőfi szobor körül, s a felirat szerint ezek a magyarok a Horthy kultusz kormány által támogatott élesztgetése ellen tüntetnek a kormányzó budapesti szobránál. Ha Budapest és Bukarest európai távlatból összetéveszthető, miért ne lehetne Petőfi Sándor Horthy Miklós? A la grande nation így figyel mindenre. De a grande nation még nem tanult. Íme, a képzelt nyugati fölény egyenes fonala múltszázadi első világégésünk és a ma között.

Bár, – Lőrinczi László ellenkező előjelű tapasztalatról is beszámol, de nem a magas francia hivatalosság világából. Ott volt ugyanis a 2001. október 6-án a Noirmouitierben rendezett megemlékezésen is. A megemlékezést követően Nantes-ban tartott ünnepség során így szólt hozzá egy francia városanya: „Ebből a könyvből ismertem meg jobban saját magunkat, és hogy mi, franciák mennyi mindent rosszul csináltunk.” A francia kiadó fülszövegében pedig Lőrinczi László fordítása szerint ez áll: „Ez a tragikomikus kalandokkal tűzdelt, megrázó elbeszélés – a magyar irodalom kiemelkedő alkotása – kivételes tanúvallomás és fellebbenti a fátylat történelmünk egyik kevésbé ismert oldaláról.” Egyébként, azóta áll ott a kőfalon Kő Pál emléktáblája is, a megfelelő felirattal.

Lőrinczi Lászlótól tudhattuk meg azt is, hogy az 1931-első megjelenés zárómondatát még 1965-ben Bukarestben is budapesti telefonintézkedés nyomán törölték az új kiadásból. Ezt Szőcs Károly egy vele folytatott telefonbeszélgetés alapján írta le. Hogy a rendszerváltást követő magyarországi kiadás is „úgymaradt” , további gondolatokra késztethet.

De álljon itt az ominózus mondat, a nagy mű utolsó sora: „Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk: egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba.”

Annak, aki a Fekete Kolostort olvasta, nem kell sokat magyarázkodnom. Bizony a hazugság és előítélet világa ott sem mai keletű, s mint látjuk nem csak keleti. Lőrinczi László ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy fellebbentse ama fátylat.

S most visszatérve ismét hozzá, a kitűnő publicistához, íróhoz, műfordítóhoz a drága kedves Laci bácsihoz, el kell mondanom, hogy leveleiben és telefonbeszélgetéseinkben folyamatosan és nagyon sok szeretettel bíztatott munkára a Hitel nyomok és üzenetek átmentésére is. Igazi szenvedélyes értékmentő volt. Minden beszélgetésünk egy-egy visszaröppenés volt az erdélyi magyar értelmiség Trianon utáni első nagy generációjának ifjúságába.

Lőrinczi László 1919. január 21-én született a dél-erdélyi Pusztacelinában. Három nap múlva szülőfalujából elvitték s azt soha többé nem látta. Iskoláit Segesváron és Kolozsváron végezte. Már érettségiző diákként ott inaskodott a Hitel szellemi környezetében. 1941-ben jog és államtudományi doktorátust szerzett, ügyvédi képesítéssel. Magyar állami ösztöndíjjal Rómában tanult tovább.

A világháború után, 1947-ben – a Romániába maradt olasz, hárfaművész feleségével együtt – Bukarestbe költözött s ott élt fél évszázadon át. 1981-ben lapszerkesztőként ment nyugdíjba.

1998-ban családjával Szardínia szigetére költözött.

Írt útikönyvet, színdarabokat, regényeket, esszét, színikritikát, irodalomtörténeti munkát, verset és fordított román, olasz, francia, spanyol, oxitán nyelvről.

Most azonban befejezésül még néhány szó arról amit Kuncz Aladár emléke ügyében az eddigieken túl is tett. Ugyanis Lőrinczi László ápolta a remekmű elfeledett francia, angol, olasz, török és román fordítóinak emlékezetét is. És színdarabot is írt a Fekete kolostor kapcsán melynek egyes részeit a korabeli cenzúra bezúzásra ítélte.

Úgy hiszem, hogy e rövid néhány mondattal tartoztunk neki, annak a Lőrinci Lászlónak, aki Utazás a Fekete Kolostorhoz címen megjelent könyvének fülszövegében arra bíztat, hogy legyen ennek a tanulságos és jól tudjuk kötelező utazásnak folytatója is.

Mi mást mondhatnék még a 2011. december 16-án eltávozott Lőrinczi Lászlóról néhány percbe sűrítve?

Zárásul, de elsősorban azt, hogy Kuncz Aladár halhatatlan művével együtt olvassák őt is és fedezzék fel.

Nagyszerű, szeretnivaló magyar volt.

Leányfalu, 2012. július 27.

Szász István Tas.