Bár az utóbbi évek sajtó és irodalomtörténeti publikációinak már sok szempontból sikerült ellebbenteni a feledtetésből fakadt feledésnek az egykori kolozsvári Hitel folyóiratra (1935-1944) és a körülötte működő értelmiségi holdudvar tetteire terített fátylát, a kérdéssel először találkozó olvasóra gondolva, beszélnem kell a folyóirat indulásáról is.

Amikor a Hitel születéséről beszélünk, abból kell kiindulnunk, hogy nem csupán egy folyóirat történetéről van szó. A Hitel egy szellemi csoportosulás volt, mégpedig egy nemzedéki alapon szerveződő csoport, ami saját véleményük szerint sem évjáratot jelentett, hanem annak egy velük gondolkodó más korosztályokra is nyitott formáját.

Az állandóan formálódó, gyarapodó szellemi kör által kiadott lapnak magam – az eddigi szokással ellentétben – nem két, hanem három korszakát különböztettem meg. Az első az 1935-ös, újság formátumú – Makkai László és Venczel József fémjelezte, kéthetente megjelentetni tervezett s utóbb a „kis” jelzővel felruházott Hitel hat száma volt, aztán a jogutód Venczel József valamint Albrecht Dezső, Vita Sándor és Kéki Béla által kiadott ugyancsak jelzőt kapott „nagy” Hitelnek vagy „második” Hitelnek nevezett folyóirat következett. Ennek az 1940-es bécsi döntés utáni és 1944-ig tartó – Kéki Béla és Kiss Jenő szerkesztette – időszakát említem én „harmadik” Hitel néven.

A lap története a „nagy” Hitel megjelentetésétől kötődik szüleim nevéhez, mivel a szerkesztők kérésére ők adtak otthont és támogatást a szerkesztői munkához és a csoport együttléteihez a kolozsvári Vulcan utca 11, ma 13 szám alatti családi villában. Innen ered elkötelezettségem is a közben feledésre szánt Hitel átmentésére, egy gondolataira nagyon is reászoruló és azokat remény szerint hasznosítani képes mába.

A Hitel ugyanis az úgynevezett Transzszilvanizmus akkor csak magyar részről támogatott gondolatának gyakorlati okokból történt elhamvadása után, úgy kereste az utat az erdélyi magyar kisebbség életbenmaradása felé, hogy a történelmi valósághoz mindenkor alkalmazkodva, a világesemények forgatagában is megtalálja a mindenkori Transzszilván valóságban elérhető nemzetiségi együttélés legjobb megoldásait. Ezt természetesen a magyar kisebbség képességei, lehetőségei és ereje mértékében s annak józan felmérésével tette, és mint utóbb láthatják nem csupán szilárd elméleti alapokra próbálta helyezni, de a napi politika és a viharos világesemények közben, a gyakorlatban sem hátrált meg az általa ajánlott szellemben felvállalható feladatok elől.

A kezdetek megértéséhez vissza kell lépnünk egy bekezdés erejéig a trianoni béke utáni évekbe. A tárgyilagos olvasónak képesnek kell lennie megérteni és felmérni az erdélyi magyarság szempontjából akkor még felmérhetetlenül új helyzetet, melybe egy számukra elképzelhetetlen és hihetetlennek tűnő, hatalmas történelmi változást követően kerültek.

Az önálló állami létet a Magyarországgal történt unió után lassan elfeledő erdélyi magyar társadalom ekkor nem csupán intézményi lefejezettségét élte meg, de egyenesen egy idegen, a nyugati és a keleti kereszténység törésvonalán túlinak is jellemezhető, de mindenképpen számára keleties világban találta magát. Ez a máig is fennálló törésvonal egyébként nem csak a magyarokat érintette, és mint annyi minden, amiről a józan megoldást keresőknek sajnos ma sem illik beszélni, a románságon belül is fel-fellobbanó vita tárgya. Az ebből is eredő sokkos állapot egy ideig megbénította, sőt passzív ellenállásba taszította Erdély magyarságát és értelmiségét, de ettől függetlenül is szükséges volt egy kis-nemzedéknyi felzárkózási idő, hogy ebben az új, számára bizantin világban járatos, a nyelvet és a szokásokat, életfelfogást és a várható bánásmódot fel és megismerő új fiatal értelmiség elvégezze iskoláit

Az első – főleg egyházak által támogatott vagy korosztályos – értelmiségi szerveződések és lapkezdeményezések már Kós Károlyék 1921-es „Kiáltó szó” című kiáltványa után elkezdődnek. 1922-ben létrejön a politikai képviseletet jelentő Országos Magyar Párt is. A fiatalok nőnek-növekednek s 1930-ban feltűnik a Hitel későbbi történetében is igen fontos Erdélyi Fiatalok című lap első évfolyama, a hasonló nevű mozgalom kiadványa. Ez az egyetemi diákság fórumaként nagy lendülettel induló folyóirat nem csak színvonalával, de mint nevelő iskola is úttörő szerepet tölt be. Kutatói szerint legjelentősebb korszaka éppen az első 3 év, amelyet követően a mozgalomban is törés mutatkozik, bár 1940-ig folyamatosan megjelenik.¹

Közben azonban felnő az említett új korosztály és tanulmányainak végére ér, illetve egyes kiváló képviselői az Erdélyi Fiatalok iskoláját is kijárják. És az évek teltével többet akarnak.

A rendkívüli tehetségű Makkai László, a püspök-író Makkai Sándor fia, az erdélyi XX. század később tragikusnak is mondható sorsú jelesével,- Venczel Józseffel együtt fémjelzi ennek a többet akarásnak az első termékét a Hitelt, pontosabban azt a bizonyos „kis” Hitelt. Szerkesztőnek először Szabédi Lászlót kérik fel², de ismeretlen okból végül is a felelős szerkesztő Koós-Kovács István lesz.

A lap első számában Makkai Sándor ír vezércikket.³ Ő az, aki 1931-ben az önvizsgálatot, beilleszkedést és a nemzeti önazonosság tudatának megújítását hirdeti meg a Magunk revíziója című híres írásában. Ugyancsak az első számban, Juhász István arról ír, hogy ma Széchenyi divat van, de mint mondja: Nekünk Széchenyi többet jelent. „Ő életünk kiszakíthatatlan részévé lett és gondolkodásunk kiinduló pontjává”⁴. Íme, a választott cím, sőt betűtípus magyarázata is, ugyanis Széchenyi Hitel-jének szellemére utalva annak betűtípusát választották. A Makkai Sándor által tanácsolt „magunk revíziója” mellé tehát felsorakozik néhány Széchenyitől vett alapgondolat: Mindjárt először – Makkai Sándort egy évszázaddal előbbről megerősítve – a nemzeti parlagot kutató önkritika, az evangéliumi hit, a hivatástudat és a szó szentsége.

Már röviddel a megjelenést követően felhívják arra a figyelmet, hogy a Hitelt a nemzedék műveltség és élménybeli hiányérzete hozta létre, hiánypótlás céljából.⁵ Nagy magyar gondolkodók gondolatait akarják közkinccsé tenni, megpróbálják feldolgozni a magyarság részproblémáit, a társnemzetek felé nyitnának és keresik az európai tájékozódást is. A lapot a húszévesek lapjának szánják, kijelentik, hogy: „…a változásra ítélt s meg is változott erdélyi magyar körülmények első nemzedéke vagyunk”⁶, de teljes nyitottsággal, „korkülönbség nélkül a közös munkára vállalkozók lelki nemzedékének”⁷mondják magukat.A „nagy” Hitel első számában is felhívják a figyelmet erre: „Az új kiszélesült munkaterület meghaladja a „nemzedéki” kizárólagosságot.”⁸

Hitel alatt valóban ezt a szót értik, de főleg a szellem emberének szellemi vállalkozásba vetet bizalmát értve alatta.

Szemléletüket konzervatív reformirányzatnak nevezik. Venczel József írja le, hogy a kor liberalizmusa már mást jelent. A gondolkodás történetében a haladást lépviselte, de a gyakorlatban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Egyben ő is hangsúlyozza a Széchenyi indította belső reform sürgősségét.

Makkai László úgynevezett körökben való gondolkozást említ. Röviden: európai eszme, közép-európai lehetőség, magyar kötelesség és erdélyi valóság. Újra és újra felmerül az idealizmus és materializmus viszonya. Babitssal értenek egyet: „Hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér.” ⁹Így jöhet létre a felsőbb szintézis, mondja Makkai, s nem kell félnie senkinek attól, hogy a Hitel ki akarná operálni valakiből az „isteni reményeit vagy emberi tárgyilagosságát”.

A lap megjelentetése fájdalmasan érinti az Erdélyi Fiatalok szerkesztőit, méltánytalannak vélik, és felesleges, valamint később kissé túldimenzionált nemzedéki presztízsvita alakul ki közöttük. A vitát – mint arról fiatal éveimben meggyőződhettem – a történelem malmai őrölték barátságokká.

A „kis” Hitel még közöl szépírásokat, de hamarosan kiderül, hogy ez az utóbb nemzetpolitikai szemlének is nevezett „nagy” Hitelben nem férhet el. Innen ered a kialakult munkamegosztás. A szellemi kör többségét alkotó szépírók a Helikon és a Pásztortűz oldalain közölnek, de a Hitel körében gondolkodnak és vitatkoznak a közös gondról. Az irodalomtörténet iránt érdeklődők számára jól ismert Helikon csoportosulás 55 tagjából 18, köztük elsősorban éppen annak emblematikus alakja báró Kemény János, a Hitel társaságának lelkes tagja.¹⁰

A „kis” Hitel szellemi vonala folytatódik a második „nagy” Hitelben is, hiszen a jogutód Venczel hasonló gondolkodású szerkesztőket toboroz maga köré Albrecht Dezső, Vita Sándor és Kéki Béla személyében. Ugyanakkor a szellemi kör is töretlenül gyarapodik tovább. Venczel József és Kéki Béla egyébként egy esztergomi nyári út során találkozik Szekfű Gyulával, aki tanácsokat ad és példaképül a Magyar szemlét ajánlja nekik.

Hajdú Farkas Zoltán még életükben beszélgethetett Kéki Bélával és Vita Sándorral. Ezt követően így ír: „A két világháború közötti Hitel a magyar tudományosság számára sok esetben biztos kiindulópontot jelenthet. A hasábjain megjelent tudományok és cikkek a kisebbségi élet olyan kérdéseire keresik a választ, amelyek ma is megoldandó problémaként léteznek”. Aztán Vita Sándort idézi „Abban mindnyájan hittünk, hogy az erdélyi magyarságot belülről kell erőssé tenni ahhoz, hogy helyt tudjon állni (…) Mi azt tartottuk, hogy egyedül a belső építés az, ami megtarthat bennünket. Ez aztán oda vezetett, hogy először a szigorú önvizsgálat hívei legyünk.”¹¹ Vagyis az eredeti elképzelések nem törtek meg.

A lap későbbi, a harmadik Hitel periódusában felvett alcíme által is jelzett nemzetpolitikai jellege – a manapság már kontinentális méreteket öltött politikai adok-kapok hangulatában – egyre kényesebb és sokakban felesleges gyanakvásokat keltő tény lehet. Nos, a Hitel tartalmát elemezve ez minden bizonnyal elillanhat. Az erdélyi magyar értelmiségiek és a szellemi körhöz 1940 után csatlakozó tágabb magyarországi gondolkodók, érthető módon rendelkeztek már egy kifinomultabb veszélyérzettel. Ebben a helyzetben elkerülhetetlen volt annak felismerése, hogy szükség van egy nemzetpolitikára.

A mai áldatlan viták közepette is világos lehet az, hogy a megmaradás óhaja és ennek gyakorlati szolgálata nem nevezhető nacionalizmusnak, különösen nem egy olyan világban ahol annak sokszínűségét oly szép igyekezettel óvják, hogy még egy állatfaj eltűnése is világszerte felkapott téma.

Egy Hitelről szóló tanulmányban nem foglalkozhatunk hosszasan azzal a felismeréssel, mely szerint a Trianon utáni kettős pszichózisnak, a vesztesének és a nyertesének folytonos ütköztetése mekkora károkat okoz abban az eleget nem emlegetett demográfiai örvényben, melyben nem csupán a szerencsétlen békeszerződés ilyen vagy olyan érintettjei, de maga Európa is belátható időn belül megélheti legnagyobb tragédiáját az elsüllyedést. Ebben a helyzetben tragikomikusak a fenti sérelmek és félelmek ütköztetése által táplált homogenizációs erőfeszítések, melyek a mai európai kontextusban nem ütköznek különösebb akadályokban, és sikerre is vezethetnek, csak éppen hiába és a közös eltűnés előtti utolsó pillanatban.

A legszomorúbb ebben az, hogy a veszedelem elkerülése felé vezető egyetlen út éppen egymás beolvasztása helyett az egymást, ha kell kétségbeesetten is támogató magatartáson át vezethetne.

A Hitel korában a közös demográfiai veszedelem még nem kontúrozódott ilyen élesen, de az általuk taposott út mégis a ma szükséges megoldások irányába mutatott.

Mára már evidencia s mégsem elfogadott, hogy csak közös megmaradás lehetséges. A jelenleg tapasztalható politika, a mai uralkodó szellem maga az öngyilkosság. Aki a magyar megmaradás útjait keresi, a románt is szolgálja és fordítva. És ugyanígy a többi nemzet viszonylatában is. A multikulturalizmusnak nem beolvasztást, hanem az életképességet hatalmasan befolyásoló sokszínűséget kell jelentenie. Amint más területen ezt szolgálja az előbb már említett és oly annyira elismert biodiverzitás is.

A Hitel szellemi köre tehát a megmaradást akarta szolgálni, másoknak nem ártó és önkritikus, de pragmatikus gondolkodással. Ahogyan az írók a megmaradás irodalmát művelték, a tudósok a megmaradás tudományát építették. Vagyis a Hitel a megmaradásért folytatott erőfeszítések tudományos alapjait próbálta lerakni. A megmaradás útjait pedig a műveltség, a minőség irányába vélték felfedezni. Mint Venczel József írja: „A Hitelt nemzedékünk műveltség és élménybeli hiányérzete hozta létre. Célunk a hiánypótlás.”¹²

Az Erdélyi Fiatalok falukutatói irányultságát az urbánus szféra iránti érdeklődéssel is kiegészítik. A falukutatásban Venczel József és Demeter Béla a Dimitrie Gusti iskola elkötelezett követői.

Kolozsváron a „nagy” Hitel otthonául választott szülői házam végig rendelkezésükre állt és szüleim minden erejükkel erre a célra koncentráltak. Így indult közel évtizedes útjára az immáron tekintélyes, oktáv formátumú, először negyedévenként megjelenő folyóirat.

Már az első számban megjelenik Albrecht Dezső jelentős tanulmánya: Az építő Erdély. Ebben figyelmeztet Ortega Y. Gasset, Németh Lászlón átszűrt gondolatával arra, hogy a nemzet életében a múlt determináló erejénél nagyobb szerepe van a nemzet jövőjét elgondoló és irányító szellemnek, majd így ír: „Erdélyben nincs vezetőosztály, amely mély szociális felelősségérzettel, nagy hivatástudatával vehetné át a nemzet vezetését… távol és csendben az egyedül álló magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Őket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet, melynek feladata, hogy kialakítsa és irányítsa az új magyar közszellemet és szolgálja a nemzetet.”¹³Záhony Éva úttörő Hitel-tanulmányában figyelmeztet: „Albrecht az új nemesség elnevezéssel új élcsapatra gondol és Németh László szóhasználatával él, melyben az értelmiség mellett ott vannak az iparosok, kereskedők, orvosok, birtokosok, gazdák.”¹⁴Mégis, ez a mondat az, amely elég volt ahhoz, hogy a Hitelt egész tevékenysége során rendiséggel vádolják? Nem csupán ezzel, valamint nem csupán ezért, de a kiindulópont itt keresendő, és aztán – a cél szentesíti az eszközt – reázúdul a fasiszta jelző is, mellőzve minden logikát, és azt is, hogy a megbélyegzők ennek hazug voltáról éppen a napi történelem véres valóságában és saját tapasztalatból győződhettek meg.

A Hitel történetének külön fejezete a Vásárhelyi Találkozó előkészítésének ideje, amikor Tamási Áron ragadja magához a kezdeményezést, hiszen a Cselekvő erdélyi fiatalok címen a Brassói Lapokban közölt cikksorozta a tulajdonképpeni elindítója e szervezkedésnek, mely az erdélyi magyar fiatal értelmiség „Transzszilván diétájaként” minden oldalt igyekezett összefogni és a románság felé is nyitni óhajtott. És itt kell idéznem Tamási fontos mondatát is a Hitelről, ami megmagyarázza, hogy miért éppen ezzel a körrel szövetkezett a szervezőmunkára: „…bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvő erdélyi ifjúság az utóbbi években elért.”¹⁵

A találkozó kezdeményezése és megszervezésének érdeme körüli ügyeskedések utóbb egyik meghatározójává váltak a folyóirat feledésre „ítéltetésének”. De ennek okai között szerepel aztán az a valóban cselekvő és felelős magatartás, amit a Hitel együttgondolkodói tanúsítottak 1940-ben és a háború végén s melyet a szocializmust építő években – több okból is – okosabb volt elfeledni. Természetesen a Hitellel együtt.

Ebben az általam „harmadik” Hitelnek nevezett¹⁶ időszakban a szellemi kör, jelentős mértékben kibővült. Az anyaországból érkezettek is csatlakoztak hozzájuk és egyben havonta megjelenő, támogatott és országos terjesztésű folyóirattá vált.

A szerkesztők közül egyesek egyéb feladatokat kapnak. Albrecht és Vita behívott országgyűlési képviselő lesz, Venczel a Történettudományi Intézetnél illetve az EMGE statisztikai osztályánál dolgozik. A szerkesztés munkáját Kéki Béla és Kiss Jenő veszi át.

Mindenképpen megállapítható, hogy az addigi elveket fel nem adva, de kissé megváltozott tartalommal jelenik meg a lap. Elítélhető tartalmi törés nem észlelhető, egy-két a kor politikai hangulatát érintőlegesen idéző megjegyzéstől eltekintve, de például több közéleti személyiség kötelező szerepeltetése is gyengíti az addig ismert színvonalat. A lényeget tekintve azonban a szellemi kör nem hazudtolja meg magát.

A Hitelesek tevékeny részeseivé válnak Erdély veszedelmek közt sodródó történelmének.

Nem csak a román, de a magyar közvélemény előtt is ismeretlen vagy alig ismert tény, hogy már 1940-ben és még a második bécsi döntés nyomán bevonuló honvédség megjelenése előtt összegyűlnek a Vulcan utcai házban a Hitel munkatársai és a Teleki Ernő Király utcai lakásán megszálló Teleki Pálhoz memorandumot juttatnak el Erdély magyar értelmiségének óhajaival. Ebben nem csak bizonyos fokú önállóságot kérnek az erdélyi magyar civil szerveződésnek, de az elvárható nemzetiségi politika alaptételeit is lefektetik. Teleki pozitívan reagált erre és ennek nyomán lett a román lakta vidékeken dolgozó közhivatalnokoknál elvárás a román nyelv ismerete, valamint kötelező a magyar iskolákban a román nyelv oktatása, sőt választható érettségi tantárgy is. De román intézmények felállítását is kérték.¹⁷ Az ellenségképet építő szellem minden politikai érában igyekszik feledtetni azt, ami összekötheti, megbékítheti, egymás jobb megismeréséhez, az igazság ismeretéhez segítheti a közvéleményt. Ezeket a tényeket és eredményeket a hasonló célú hatalom és szellem minden áron feledtetni akarná. Annál nagyobb – túlzásoktól sem ódzkodó – irodalma van egyéb, ellenkező előjelű eseményeknek. Ideje lenne a közvéleményt a helyes irányba mutató történésekről is tájékoztatni.

Az ország hadbalépésével szembeni ellenvéleményükre számos adat utal.¹⁸ A deportálások idején közülük kerül ki a mentességek ügyének intézését felvállaló Vita Sándor.¹⁹

Az egyre vészesebb időkben aztán még jobban láthatóvá vált a Hitel szellemi körének valódi értékrendje.

Keveset beszéltek eddig arról, hogy Teleki Pál az Erdélyi Pártot éppen saját németellenes vonalának erősítése miatt óhajtotta létrehozni. A Hitelesek ebben is ott voltak és Teleki halála után is ebben a szellemben cselekedtek. Amint arra Vallasek Júlia Török Zsuzsanna nyomán figyelmeztet, valójában az Erdélyi Párt politikai programja a Hitel-mozgalom elképzeléseinek enyhén módosított változta volt.²⁰

Aztán komoly részt vállaltak több sorsdöntő kérdés megoldásában. Az ország németek általi megszállása után a bevonuló Gestapó a politikai foglyok – köztük románok – likvidálására készült. A Hitelesek e foglyok szabadon bocsátásában való szerepéről maga Balogh Edgár is írt. „…Öten ültek le tárgyalni, a gróf (Teleki Béla. A szerező megj.) s az összekötő szerepét vállaló Demeter Béla mellett: Mikó Imre, aki már múltjával kiérdemelte bizalmunkat, Szász István agrármérnök, az EMGE egyik vezetője, Teleki bizalmasa, és Vita Sándor országgyűlési képviselő, a Hitel mérésékelt szárnyának egyik jelese, szövetkezeti ember. Az öttel szembe Demeter János, Kovács Katona Jenő mellett Jordáky Lajos és Csögör Lajos ült, virtuálisan én voltam a párba vett ötödik. Itt e körben hangzott el Teleki ajánlata és Kovács Katona Jenő válasza, s az őszinte szó nem maradt visszhangtalan.” ²¹ A művelet a Gestapó orra előtt sikerült.

De a kiugrás és a fegyverszünet ügyében is – Bokor Péter szavaival élve – „Jött a lendület Erdélyből.”²² A negyvenek beadványa Horthyhoz a kiugrást sürgetvén és az illegális Magyar Tanács létrejötte nem képzelhető el nélkülük. A tanács elnöke maga Teleki Béla. A moszkvai fegyverszüneti tárgyalások előkészítésében és bonyolításában is ott vannak. A Faragó féle delegáció útját előkészítők közt van Atzél Ede, a küldöttségben Teleki Béla helyét a szerinte jobb diplomata Teleki Gézának adja át.²³

A kiürítési rendelettel sem értenek egyet és az EMGE segítségével – ahol számos Hiteles dolgozik – sokat tesznek ellene.

Aztán Kolozsvár nyílt várossá nyilvánításában és a minél békésebb átmenet szervezésében való tevékeny részvétel következik.

Azt is kérdezhetné a mai olvasó, hogy mi köze van mindehhez egy folyóiratnak? Nos, éppen ezek a történések igazolják azt, hogy a valóban felelős értelmiség nem csak arra képes, hogy meddő vitákat folytasson, hogy tudását fitogtatva írásaival kápráztasson el, hanem arra is, hogy amikor a történelmi helyzet azt kívánja valóban és akár kockázatot vállalva is részese legyen a napi eseményeknek a szószerinti küzdelmeknek.

A „harmadik” Hitel tagjai, s itt elsősorban az erdélyiekre – vagyis a „második” Hitel munkatársaira – kell gondolnunk, mindezt tudták, érezték és fel is vállalták.

1944 után, az ebben érdekeltek ügyes asszisztálásával, a Hitel – a besározás módszere általi – feledésre lett ítélve. Sorsa nem volt hasonlítható a közismert TTT egyik csoportjáéhoz sem. Nem tiltották, de nem is tűrték, nem támogatták, de nem is torolták meg ritka kényszerű felemlítését. Történetek igazolják, hogy a „félni jó” a „Tartsunk Tőle” két Téje lengte körül.

Ha szóba került, a sablonos vádakkal illették, de nevetséges módon még a Dimitrie Gusti szellemében végzett munkáért is támadás érte őket. Ezért az otthonélő egykori munkatársak igyekeztek hallgatni a Hitelben vállalt szerepükről.

Így aztán Erdélyben az új generáció nem ismerhette meg, a régiek a sokunk által ismert kussolással viszonyultak hozzá, s az anyaország sajtótörténete teljesen elfeledte. Ilyen körülmények között hogyan szerezhetett volna tudomást róla a román közvélemény?

A Hitel által megoldásra felmutatott gondok azonban, hatványozott mértékben és új színekkel gazdagodva tovább éltek. A Hitel által javasolt megoldások szükségessége nem volt kétséges, ugyanakkor nem volt lehetséges sem.

Éltető teljesítmények formájában, mégis ott lappangott az értékteremtő erdélyi magyar értelmiség hétköznapjaiban. Az eszmét és a célt nem emlegetve, de a cselekvést fel nem adva. Mert bár a Hitelesek közül sokan emigráltak vagy repatriáltak illetve expatriáltak, sőt egyesek életükkel fizettek elveikért, az otthon maradottak – sőt az eltávozottak is – jelentős, nem egy esetben hatalmas munkát végeztek az ezt követő akadályokkal és veszedelmekkel telt évtizedekben. A Hitel „szellemét a tűz meg nem égeté”.

A Hitel nagy korosztálya, a Hitelt nem emlegetve, arról nem is beszélve, de a múltat végképp el nem törölve, részt vett az új és ma is alkotó és küzdő erdélyi értelmiségi generáció felnevelésében, s ha nem beszélhettek, akkor munkájuk, példájuk és életmodelljük volt az, ami kisugárzásával nagyszerű utódok sorának felnevelését segítette.

Az utolsó Hiteles, Lőrinczy László, pár hónappal ezelőtt hagyott itt minket.

De lássunk bizonyítéknak néhány a folyóirat és szellemi kör elsüllyedése után is – hosszabb-rövidebb ideig – még aktív szellemi befolyást gyakorló nevet, a közismert teljesítmények felesleges emlegetése és a teljesség igénye nélkül, csak ábécé sorrendben: Bözödi György, Debreczeni László, Domokos Pál Péter, Entz Géza, Gy. Szabó Béla, Illyés Elemér, Jancsó Elemér, Jékely Zoltán, Kéki Béla, Kiss Jenő, Kós Károly, László Gyula, Makkai László, Márton Áron, Mikó Imre, Nagy Géza, Nagy Miklós, Szabédi László, Szabó Lajos, Szabó T. Attila, Szemlér Ferenc, Szenczey László, Szervátiusz Jenő, Tamási Áron, Venczel József, Vita Sándor, Vita Zsigmond, Wass Albert.

És akkor még nem beszéltünk a közöttük levő nem kevés iskolateremtő személyiség kisugárzásáról.

1989 után volt egy bíztató kísérlet, melynek nyomán 1994-ben, Bíró A. Zoltán, Horváth István, Koszta N. István és Péntek János újraindították a lapot Csíkszeredában: Hitel, erdélyi szemle címmel, de sajnos csak két külön és egy összevont szám jelent meg, majd megszűnt.

Ezek voltak tehát igen röviden a Hitel történetének állomásai, felmutatván e nagyszerű nemzedék összefogásának, együttgondolkodásának, otthoni belső vagy idegenbéli külső száműzetésben is élő alkotókészségének, nemzetszolgálatának – ezen belül is európai kitekintésű és másokat is figyelembe vevő stratégiai szemléletének –, iskolateremtésének mintegy a vázát.

Sok hasznos kutatómunka szükségeltetik, hogy teljesítményük rejtett tárnáiból, a magyar szellem energiáira oly éhes jelenbe, felhozhassuk életet jelentő szellemi nemesfémjeiket.

Mint ennek a munkának fontosságára már gyermekként és ott közöttük rácsodálkozó érdeklődő ember, mint olyan szerencsés ki beleszületett ebbe a szellembe s azt nem csupán szülein át kapta meg, de számos élő Hiteles személyes varázsát is érezve nevelkedett, kötelességemnek éreztem a magam lehetőségei szerint hozzálátni a mentő munkához.

Emlékanyagukat először meg kellett őrizni a nyomorúság és a csengőfrász éveiben. Ezt még szüleim végezték el. Utána volt idő mikor el kellett dugni. Magyarországra történt kényszerű áttelepülésem után az írott és tárgyi emlékeket át kellett hoznom. Ezután következett az elhelyezés megoldhatatlannak tűnő gondja, melyben az Isteni gondviselés és Makovecz Imre voltak segítségemre.

Aztán a nyugdíjas évek lehetővé tették a kutató munkát és egy tisztázó könyv megírását. Sajnos a Hitel monográfiáját először megíró Illyés Elemér komplett kézirata – a kiadás előtti utolsó percben bekövetkezett halála után nem sokkal – eltűnt Olaszországból. Közben azonban megszületett Záhony Éva remek tanulmánya és Vallasek Júlia esszéje, melyek nagy támaszt jelentettek. Ezt követte Boros Zoltánnak a könyvem alapján készített dokumentumfilmje, majd számos rádió, televízió és nyomtatott formában megjelenő a témát népszerűsíteni igyekvő kísérletem. A Kárpát-medencében sőt Nyugaton rendezett könyvbemutatókkal is próbáltam a Hitelt visszahozni a köztudatba. Végül 2010 decemberében felavattuk házi múzeumomat, melyben azóta számos csoportos és egyéni látogatás zajlott le, minden esetben a Hitelről szóló előadással is egybekötve. Az idén májusban megszervezett konferencia számomra egy több mint 38 éves munka betetőzését jelentette, de ezt is megtoldotta a deus ex machina azzal, hogy a Magyar Örökség Díjra benyújtott dokumentációmat, teljesen véletlenül éppen ezen a napon bírálták el és a kolozsvári valamint az örökséget felvállaló budapesti Hitel műhelyei együtt kapták meg a megtisztelő elismerést.

Szeretném hinni, hogy a jövőben valódi helyére kerül ezeknek az igazi transzszilván gondolkodású nagyszerű embereknek az életműve és annak üzente és úgy amint azt ők is akarták, a magyar, a kárpát-medencei és európai közös jövő szolgálatába állhat.

Ha belelapoznak, a Hitel számaiba látni fogják, hogy a problémák változatlanok, a gondok csak nőttek, az akadályok és akadályozók tábora úgyszintén s ártó hatásuk is folyamatos, megosztottságunk pedig minden eddiginél nagyobb veszedelmet jelent.

A Hitel nemzeten belül és nemzetek között is integrálni is képes szellemére tehát nagy szükség mutatkozik.

Leányfalu 2012. június 19.

Szász István Tas

1 Cseke Péter, László Ferenc: Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930-1940) Bukarest 1986 11.

2 Kántor Lajos most közlés alatt álló előadása a budapesti Hitel konferencián 2012. május 30.-án

3 Makkai Sándor: Mi lesz velünk? Hitel 1935/1 1.

4 Juhász István: Hitel. Hitel 1935/1 2.

5 Venczel József: Határnemzedék: erdélyi magyar húszévesek. Hitel 35/1 5.

6 Venczel József: U.o.

7 Venczel József: A Hitel és a közvélemény. Hitel 1935/2 1.

8 Hitel 1936/1 Szerkesztői bevezető

9 Makkai László: Álláspont. Hitel 1935/2 2.

10 Szász István Tas: A közösen gondolkodó Helikon és Hitel.Várvédő 2012/1. 51-55; Polisz 2012/március 10-16.

11 Hajdu Farkas Zoltán: Beszélgetések a Hitelről. Korunk 1992/4 89-92.

12 Venczel József: i.m. 1.

13 Albrecht Dezső: Építő Erdély. Hitel 1936/1 23.

14 Záhony Éva: Hitel. Kolozsvár 1935-1944. Bethlen Gábor kiadó Budapest 1991. I. kötet. 30.

15 Tamási Áron: A Hitel fiataljai. Brassói Lapok 1936. április 11.,12.

16 Szász István Tas: Beszédes hallgatás, avagy három Hitel és ami utána következett. Kriterion 2007. 40.

17 Vallasek Júlia Sajtótörténeti esszék. „Hinni és hihetni egymásba” (Hitel) Kriterion 2003. 66-67.

18 Id. Dr. Szász István birtokomban levő emlékiratának kéziratából.

19 Vita Sándor birtokomban levő gépelt emlékírásából.

20 Vallasek Júlia i.m. 69.

21 Balogh Edgár: Szolgálatban. Bukarest 1978. 337-338.

22 Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva-Kossuth Budapest 1982. 202.

23 Id. dr. Szász István birtokomban levő emlékiratainak kéziratából.