Helikon, Hitel, Pásztortűz – erdélyi folyóiratok. Talán a Hitelről hallottunk legkevesebbet. Miért?

A kérdés – ahogy mondani szokás – fején találja a szöget és azonnal belevág a sűrűjébe, a lényegre tapint.

A valaha önálló – a magyarságot a török időkön átmentő – fejedelmi Erdély megszokta az önállóságot, de az önállóságát elvesztő,- gubernátorok korabeli, vagyis a Leopold diploma utáni Habsburg tartománnyá vált Erdély is rendelkezet valamennyi önállósággal. Voltak saját intézményei. Bécs messze volt. Az unió után azonban a súlypont természetes módon átkerült Budapestre. Ezeket a metamorphosisokat Erdély mégis átvészelte.

Trianon után azonban mindent elölről kellett kezdeni. A kisebbik haza egészen más helyzetben találta magát. Felkészületlenül került egy bizantin, ortodox környezetbe azzal a kényszerű feladattal, hogy egy másik kultúrkörnek nevezhető világban kell megtalálnia a megmaradás módozatait.

Az első, passzivitás jellemezte éveket követően, a Kós Károlyék Kiáltó szó címen ismert röpirata után, elindul a munka, de évtizednyi időre van szükség ahhoz, hogy felnövekedjen egy az új környezetben tájékozódni képes generáció.

A civil és egyházi szerveződések kora után felbukkannak az első komolyabb lapok is.

A Helikon és a Pásztortűz a kulturális elitben vezető szerepet játszó írók és költők szépírásainak ad helyet.

A Hitel 1935-ben jelentkezik komolyabb igénnyel és az első vegyes, tehát minden területet felölelni próbáló kísérlet után munkamegosztás alakul ki közte és az említett két lap között. A Hitel nemzetpolitikai szemleként működik, bár az azt kiadó szellemi kör többsége írókból áll. Ők továbbra is a másik két lapban közölnek. A nemzetstratégiai, kisebbségpolitikai szempontból nélkülözhetetlen témákkal foglalkozó szakemberek kapják a Hitel oldalait és nagyszerű munkát végeznek. Ők nem csupán elméleti fejtegetésekkel vétetik magukat észre, de a történelem forgószelében, az írókkal együtt gondolkodva, tevékeny részt vállalnak az erdélyi magyar kisebbség mindennapi küzdelmeiből. Mondhatnám úgy is, hogy beleszólnak a helyi történelembe, sőt.

A ma már a szó klasszikus értelmében olyannyira semmitmondó bal-jobb törésvonal, akkor is a narratíva alapján volt a legkönnyebben felismerhető. A baloldal durván rátámadt a Hitelre és minél nagyobb tekintélyre tett szert az, annál inkább próbálta besározni, ellehetetleníteni a már akkor is ismert és ma is használatos, jóelőre démonizált szavakkal.

A Hitel elhallgatása, amiért erről a nagyszerű folyóiratról később kevesebbet vagy éppen semmit sem lehetett tudni, talán mégis inkább azért következett be, mert a legbelső magot képező tagok egy csoportja olyan sikeresen avatkozott be a viharos évek nagypolitikájába, hogy annak sikereit a háború után hatalomra kerülő baloldal részben ki akarta sajátítani, részben pedig el akarta hallgatni, mert nem illett be abba a képbe, amit rá óhajtott erőltetni a közvéleményre.

Ilyenek voltak a Vásárhelyi találkozó szervezése (Transzszilván diétának is nevezték ezt a minden áramlatot befogadó szellemi seregszemlét), a Teleki nemzetiségi politikáját megalapozó memorandum 1940 szeptemberében, Teleki németbarát politikát ellensúlyozó kísérleteinek támogatása az e célból létrehozott Erdélyi Párton keresztül. Aztán a politikai foglyok szabadon engedésének kiharcolása a Gestapo fellépése előtt, a kiugrási kísérletre ösztönző beadvány Horthyhoz (A negyvenek memoranduma), a két moszkvai békedelegáció utazásában és annak szervezésében való részvétel vagy Kolozsvár ostromának megelőzése. Végül a lakosság maradásra bíztatása Erdély szerte és Kolozsvár ellátásnak megszervezése az átmeneti időkben. Stb.

Tudomásom szerint szülei otthonában alakult meg és ülésezett rendszeresen a Hitel szerkesztősége. Ön kisfiúként hogyan emlékezik ezekre az órákra?

Az úgynevezett „Kis Hitel” hat füzetét még Makkai László és Venczel József adták ki. Makkait azonban tanulmányai Budapestre szólítják, s mikor visszatér, édesapja a püspök író –

a Hitel szellemiségének Széchenyi önrevízióra bíztató gondolatiságát közvetítő nagy gondolkodó – feladja a kisebbségi sorban egyre nehezebb alkotói munkát. Ekkor hangzik el a híres két szó: a „Nem lehet”. Makkaiék Magyarországra távoznak és a lap hat kis füzetének megjelenése után még 1935-ben megszűnni látszik. A jogot öröklő Venczel József azonban Kéki Bélával egy esztergomi találkozó során Szekfű Gyulától és Németh Lászlótól kapnak tanácsokat, hogy a Magyar Szemle mintájára komolyabb formában adják ki újra a lapot. Ők Albrecht Dezsővel és Vita Sándorral kiegészülve látnak hozzá a feladathoz és akkor még gyermektelen szüleimet kérik meg arra, hogy támogatásukkal és a hely biztosításával járuljanak hozzá a lap létrejöttéhez és működéséhez.

Szüleim akkor már a román földreform miatt elvesztették minden vagyonukat. Apám, aki egy angol cégnél dolgozott és legalulról küzdötte fel magát vezető pozícióig minden erejével a lap mellé szegődött, anyám pedig, aki – a kor szokása szerint – férjhezmenetelével otthagyta a színpadot ahol a Janovics Jenő féle híres társulat egyik vezető színésznője volt, szintén ennek az ügynek a szolgálatába állt. Házuk már addig is az értelmiség egyik gyülekező helye volt.

Szülőházam az ezt követő évtizedben a Hitel otthonává vált. Még a magyar négy év alatt is – amikor már a holdudvar annyira kibővült, hogy létrehozták (szintén szüleim közreműködésével) az Erdélyi Kört – a kemény mag nálunk gyülekezett a jelentősebb döntések meghozatalára.

Ezekben az években éltem óvodás éveimet és csak emléktöredékeim vannak, de ezek nem jelentéktelenek számomra,- és főleg igen fontos az Erdélyben maradt hiteleseknek a háború utáni években reám gyakorolt hatása, amikor is apám barátaiként mindennaposak voltak a házunkban s azon kívül is sokszor és sokfelé találkoztunk. Állíthatom, hogy megismerésük és az irántuk érzett tisztelet, sőt bámulat, meghatározta egész későbbi életemet és magatartásomat. A hiteleseknek ez a része tulajdonképpen az egyik – és nem elhanyagolható – felnevelője volt egy későbbi nagy erdélyi értelmiségi generációnak.

Egyébként – a később párizsi emigrációban elhunyt – Albrecht Dezső keresztapám lett, Venczel József tragikus sorsát végigkísértem gyermek és ifjúkoromban, majd kényszerű Magyarországra távozásom után, Vita Sándorral és Kéki Bélával ápoltam a kapcsolatokat.

Hogyan és miért lett vége a Hitelnek?

A Hitel a második világháború zárultával és az újabb impériumváltással, mondhatni elkerülhetetlenül megszűnt. A hatalomra kerülő baloldal céltáblája nem maradhatott életben s az előbb említett okok is meghatározták a lap sorsát. Ráadásul a szerkesztők közül három eltávozott Erdélyből s az itthon maradó szerkesztők és munkatársak is arra kényszerültek, hogy inkább hallgassanak a Hitelben betöltött szerepükről.

Normális körülmények között és józanésszel gondolkodva, emelt fővel folytathatták volna a munkát, hiszen minden addigi cselekedetükkel – akkor használatos szóval – haladó ügyeket szolgáltak. De mint tudjuk, a józanész és a kommunizmus, megtoldva a román xenofób nacionalizmussal, nem összeegyeztethetőek.

Egyébként az erdélyi magyarság más érdekképviseleti szervei és intézményei is rövid idő alatt áldozatává váltak a vörös lepelbe bújtatott nacionalista felszámoló törekvéseknek. Ráadásul éppen a kommunista párttól pártfogást remélő magyarság akkori vezetői kapták ezt a feladatot. És „becsülettel” végre is hajtották!

Miért hagyta el Erdélyt, melyhez komoly és mély családi szálak kötötték? Családi gyökerei több nemesi családhoz kötődnek. Mikor és hogyan vették el a családjától a földet és gondolom minden vagyont?

Apai ágon tősgyökeres erdélyi, anyai ágon részben felvidéki családból származom. Erdélyi őseim évszázadokra visszamenőleg, ha el is hagyták a szülőföldet mindenkor visszatértek. Ha csak az újabbakat nézem, dédapám mint Bem honvéd a bujdosásból álnéven jött haza, nagyapám a Lipcsei egyetemi karriert adta fel a hazatérésért, apám egyenesen ládabontónak ment haza a debreceni egyetemről.

Dédapám aztán Pusztakamarás felvirágoztatója lett, az ő munkája eredményezte, hogy a Kemény birtok felvirágzott s oda költöztek. Így került oda Kemény Zsigmond is, akit dédanyám ápolt haláláig és amíg élt a hagyatékot is ő őrizte. A templom, iskola, papilak, de az udvarház kastéllyá bővítésének munkálatait is dédapám irányította. Az ő hat fiának egyike, nagyapám öccse, volt Sütő András keresztapja és támogatója. Nagyapám Lipcséből hazatérve a keresztapjának, Bánffy Dezsőnek a birtokait vezette, később ő lett Erdély m. kir. jószágkormányzója és telepítési biztosa. Apám, mint már említettem, angol cégnél küzdötte fel magát, majd a magyar négy év alatt az Erdélyi Magyar Gazdasági egyesület ügyvezető alelnöke, annak felszámolása után a Bolyai egyetem egyik alapító tanára, katedrájának Bukarestbe költöztetését követően a román talajtérképezés egyik megszervezője s ezt követően segédmunkás volt.

A család – amint az Erdélyben megszokott – szinte valamennyi ismert erdélyi famíliával rokonságba került a letűnt évszázadok során.

Az anyai ág a Majthényi nagymama révén, az egész felvidékkel rokon. Madách anyja és nagyanyám dédapja testvérek voltak, de elágazik a gyökér Balassi Bálintig is és még nagyon sokfelé. Grassalkovich Antal egyenes ősapa. Az egykori Nemzeti Színháznak az Asztóriával szemben levő telke a harmincas-negyvenes években per tárgya is volt.

A családi birtokot a román királyi földreform nem egyszerűen elvette, de a hosszas perek során, jó bizantin szokás szerint a román ügyvédek kizsarolták a család egyéb értékeit is ígéreteikkel. Pusztakamaráson adtak vissza a háború után 50 hektárt, ami aztán megpecsételte sorunkat és osztályellenség lettem már gyermekkoromban.

Nagy kényszer nyomása alatt születő hatalmas elhatározás volt, hogy a családban elsőként elhagyjam Erdélyt. Nehéz versenyvizsgák után és a véletlen folytán megszerzett kolozsvári állásomat felszámolták és kihelyeztek, mint pszichiátert egy bűnöző elmebetegekkel foglalkozó vidéki intézetbe, ahol fennállt annak a veszélye, hogy politikai pszichiátriára kerül sor. Ráadásul igazgatónak akartak kinevezni, feltehetően magyarnak szánták volna a piszkos munkát. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Így is ott kellett hagynunk a család maradék vagyonának jelentős részét s a Hitel emlékekre koncentrálva jöttünk át, anyámnak köszönhetően, aki miután látta, hogy a Hitel házra fáj a foguk, maga is velünk jött és lemondott róla. Az addig három éven át megtagadott útlevelet ekkor fél év alatt megkaptuk és a ház, vezető román elvtársak tulajdonába került. 21 éve hiába perelem vissza.

Ön szerint az egykori arisztokráciával, akiket szétvert és tönkretett az elmúlt rendszer, lehet még mit kezdeni?

A kérdés érdekes, egyszerre tűnhet idejétmúltnak és időszerűnek.

Idejétmúlt lehet, mert az arisztokráciát erényeivel és hibáival egyetemben, mint olyant felszámolták. Időszerűnek viszont éppen ama felszámolt erények ma is mutatkozó hiánya és ama felszámolt hibák tanulsága miatt nevezhető.

A kérdésre az úgynevezett második, vagy Nagy Hitel első számának bevezető tanulmánya, Albrecht Dezső „Építő Erdély” című nagyszerű írása ad választ. Már akkor, akárcsak ma is, az erdélyi magyarságnak hiányzott egy igazi vezető rétege. És talán nem tévedek, ha ezt kiterjesztem a Kárpát-medence magyarságára és a mára is.

Albrecht Dezső azt mondja, hogy szerte az országban mindenfelé fellelhetők „pompás magyarok” akik csendben munkálkodnak. Arisztokraták, szabadfoglalkozású értelmiségiek, hivatalnokok, iparosok, gazdálkodók és sokan mások. Belőlük kellene létrehozni az új magyar „nemességet”, az új elkötelezett vezető réteget. Természetesen ő itt a nemesség szót nem a rendi értelemben használja, amint ezzel annak idején meg is vádolták, hanem a szó másik, minőséget jelző értelmében. Ehhez teszi hozzá aztán a másik fontos megjegyzését, amelynek a válogatás fő szempontjának kellene lennie és ez nem más, mint: a nemzet szolgálatának szelleme.

Az arisztokrácia túlélői között ma is ismerek ilyen pompás embereket, de ugyanígy a többi réteg tagjai között is. Ami pedig a példamutatást illeti, a ma már elfelejtett lelki tartás példáját említeném, azt a tartást, amely erőt adott nekik elviselni az egykori hatalmas sokkot. Pszichiáterként alkalmam volt tucatnyi apró és jelentéktelen – egy ideig kiskirály – pártkáder összeomlását végigkísérni, amikor néhány éves hatalmuktól saját elvtársaik megfosztották őket.

Később felnőtt orvos-íróként próbálta menteni az önök otthonában megmaradt Hitel emlékeket, s leányfalui otthonában komoly kulturális érték került.

A Hitel emlékek mentése éppen 38 és fél éve kezdődött, amikor apám halálakor megfogadtam, hogy nem hagyom feledésbe menni azt, amit valaha felhalmoztak a magyarság és az utókor számára. Nem sokkal utána már az emlékekből sokat el kellett rejteni. Aztán mikor távozásra kényszerültem, elsősorban ezeket hoztam át a megengedett „mennyiségben”. Utóbb másfél évtizeden át hozogattuk át a maradék egy részét darabonként. Aztán mikor oda jutottam, hogy újra saját otthont építsek, elkezdődött ezek restaurálása, rendszerezése és feldolgozása. Amikor nyugdíjba mentem megírhattam a Hitelről és elhallgatásáról szóló könyvemet is (Beszédes hallgatás,- három Hitel és ami utána következett, Kriterion, Kolozsvár, 2007.), majd film is készült ennek alapján. Ezt követően elkezdtem utazásaimat a Kárpát-medencében egy erről is szóló előadássorozattal, könyv és filmbemutatókkal, cikkeket, esszéket, tanulmányokat közöltem erről a témáról is. Május 30-án lesz az Írószövetségben az az egész napos, 20 előadást felvonultató konferencia, melynek anyaga talán végleg visszahozza a köztudatba a Hitelt és szellemi holdudvarát. Öt hónapig tartott a megszervezése, de nekem minden erőfeszítést megért.
 Leányfalu második otthona lett, Makovecz Imre tervezte háza pedig ma már kulturális kincs.

A ház felépítése számomra utópiának tűnt, de a jó ügyet az egek is támogatják. Valóságos csodák sora követte addig is és azóta is ezt a munkámat. A ház felépítése előtt, teljesen váratlanul, szinte a képtelent súrolva, olyan munkákra kértek fel, melyek honoráriumából hozzáfoghattam a lehetetlenhez. A lelki támaszt pedig Makovecz Imre adta, aki nem csupán megtervezte baráti alapon az eredeti környezetet idéző belvilágot, de ösztönzött is a kivitelezésre. Mondhatnám, megtiltotta a csüggedést.

Tudomásom szerint leányfalui otthonát már szinte múzeumként látogatják, a falakon őseinek festménye, kardok, emléktárgyak, a Hitel szerzőinek képei, nemesi címerek láthatók. Kész történelem óra. Ehhez a missziós feladathoz kap-e állami támogatást?

Az átmentett és restaurált bútorok és tárgyak, a Hitel fényképgalériája és a feldolgozott családi levéltár, az összegyűjtött könyvek stb. visszahozták a kolozsvári Vulcan utca 13 szám hangulatát. A genius loci itt van körülöttem. Mindent betetézett Kádár Tibor festőművész barátom alkotása a Hitel triptichon, a maga 54 figurájával. Ennek avatása egyben a házi múzeum avatása is volt.

Rendszeresen érkeznek látogatók előzetes bejelentkezéssel és korosztálytól, érdeklődéstől függően igyekszem nem csak a Hitel történetét ismertetni, de a nemzeti tudatot építő előadásokat tartani. Ha kell valóban történelem órát is.

Állami támogatásról manapság álmodni sem lehet.

Még az Írószövetségnek is hatalmas gondot jelent egy-egy hagyaték megőrzése. Mint orvosnak, példaként mindenkor a Selye hagyaték szomorú sorsa jut eszembe. Ha igaz, amit a sajtó ír, papírmalomban végezte. A májusi konferenciára sem sikerült, bár egy szerény, pályázati támogatást elnyerni. De nem csüggedek. Legalább az erre az alkalomra írott tanulmányok kiadására újra és újra pályázni fogok.

Ennek ellenére mi űzi. Hajtja, hogy ezt a komoly szellemi kincset, mely az otthonában látható megőrizze az utókornak?

A válasz összetett s mégis egységbe foglalható.

Az apám halálakor tett fogadalomtól a csodálatos hagyaték értékének felismerésén és aktualitásának megértésén át, egészen a ma ismert nemzeti széttagoltság állapotának bánatáig nagyon sok minden van benne.

77 évvel ezelőtt élő magyar értelmiségiek, a legnyomorúságosabb kisebbségi sorsban, képesek voltak felismerni azt az utat, amelyik a megmaradás felé vezethet.

Mára oda jutottunk, hogy nemrégiben szellemi embernek ismert egyének, nevetségesnek nevezték a megmaradás puszta emlegetését.

Hitvallása?

Az eddigiekben már elhangzott és szintén az engem is felnevelő Hitelből idéztem: A mai magyar értelmiségi egyetlen biztos és csalhatatlan iránytűje csakis a „nemzet szolgálatának szelleme” lehet.

Legszebb Erdélyhez kötődő emléke, legszomorúbb Erdélyhez kötődő emléke.

Ez a kérdés mindenkor csapdát rejt magában. A legek egymagukban is teátrálisak, különösen az ezekre adott őszinte válaszok. Mégis megkockáztatom.

A legszomorúbb minden bizonnyal az, amikor a Hitel és a magam szülőházát a román hatalom primitív képviselője durva káromkodások közepette átvette és lepecsételte. Azért, hogy ne késsem le a határátlépésre engedélyezett terminust, még le is kellett fizetnem az illetőt. A román állam pedig nem csak elvette a házat, de ezen felül háromhavi lakbért előre kifizettetett velem, a saját házamra.

A legszebbet nehéz megtalálni. Több is volt és többféle.

Az első nem is emlék, csupán egy hangulat, hiszem alig múltam két éves. Csak annyi tér vissza, hogy nagy boldogság vesz körül, mindenki simogat, fésülgetnek. Mint utóbb elmesélték, nagynéném Monostori úti ablakából néztük a magyar honvédség bevonulását.

De van másfajta is. És most nem gyermekeim születéséről beszélek, hiszen az magától értetődő.

Eszembe jut viszont az, amikor 24 évesen, életem első kézi lepényleválasztását végzem egy szilágysági faluban. Út nincs, mentő nincs, a szülőnő majdnem elvérzik. Az épület félig lebontva, a petróleumlámpa előtt a kinyitott szülészeti tankönyv. Víz sincs a hegyen, mert a bába részegen hever. Nem hozott fel vizet a faluból. Könyékig jódosan állok és a halovány fényben nézem a teljes egészében és hiánytalanul leválasztott lepényt. Érzem, hogy megmentettem egy román parasztasszony életét, érzem, hogy orvos lettem.