Emlékező és emlékeztető esszé: 2012. március 12.

Útkeresésünket a folytonos újrakezdés jellemzi. Generációk erőfeszítései tűnnek el, mert idejükből, erejükből, lehetőségeikből csak fél sikerre tellett vagy lehet ennél valamivel többre, de nem kaptak elismerést. Minden eredmény eltűnik s kezdődhet, az egész előröl. Ami megmarad az pusztán annyi, hogy esetleg egy útirányt kipipálnak. Olykor talán éppen a legjobbat. Arra már nem megyünk!

Ennek jegyében olvasgatom az errefelé méltánytalanul alig ismert Venczel József sorait, a hasonló sorsú egykori kolozsvári Hitel 1935. márciusi számában. Címe: Az új intelligencia útja.

Ha a Hitel generációjának alapvető gondja volt a „népvezető értelmiség” minőség és szándékbeli hiánya s egyáltalán a műveltség korabeli alacsony színvonala, akkor ezt elmondhatjuk ma is. Együtt, – elszakított és anyaországi magyarok.

Akkor, ott, másfél évtized után, felnőtt egy új generáció, mely eljutott a feladat felismeréséig. Tehát ennyi idő kellett hozzá. Trianont követően ugyanis, a népvezetés megoldatlan feladatával, intézményi háttér nélkül, egy a balkano-bizantin világra felkészületlen régi értelmiséggel és az államnyelv ismeretének hiányában állt ott Erdély magyarsága.

De mi a helyzet ma, itt az anyaországban?

Két évtized elteltével sem mondhatjuk el, hogy egy nemzeti értékrendet képviselő erős és népvezetésre alkalmas, arra elszánt és támogatott értelmiségünk lenne. Vannak személyek, vannak intézmények, születnek törvények és észlelhetők fel-fellobbanó szándékok. Hiányzik azonban az erő, az elszántság, a nemzeti elkötelezettség szükséges túlsúlya, a feladat fontosságához méltó támogatottság. És mindez nem csupán felülről lefelé érvényes, de lentről felfelé mutató irányban is. Az intézményes háttér átalakítása sem tart ott ahol kellene. Elég, ha az oktatási intézmények szellemére figyelmeztetek. Az egymást váltó kurzusoknak az értelmiségi gondolkodásra gyakorolt hatásátlagát megvonva, messze nem nevezhető nemzetinek. Az oktatók inkább a neoliberális világ – most éppen lázongó – hívei, vagy csendes, szinte magukat szégyellő nemzetiek. Természetesen tudom, hogy számos figyelemreméltó kivétel is felsorolható.

Nem tisztem itt most vitát nyitni a demokrácia játékszabályairól, az egyes oktatók szabadságáról. Ezeket magam is elismerem. Csakhogy, amint Trianon után az elszakítottak élet-halál kérdéseivel szembesültek, úgy igaz ez ma az egész magyarságra s a megmaradás imperatívusza arra kényszerít, hogy ennek megoldására törekedjünk. Annak útjai pedig semmi esetre sem vezetnek az önmegvalósítás istenítésének elvétől vezérelve, a közösséget csak az érvényesülés tengerének tekintő neoliberális irányba,.

Az elszakított területeken mindez ma fokozott mértékben igaz, csak más-más hangsúlyokkal.

Térjünk hát vissza Venczel Józsefhez s lássuk miként gondolkodott ott és akkor, abban a helyzetben a népvezetés feladatához nélkülözhetetlen értelmiség gondjáról.

– Mint a Nép és intelligencia című fejezetben írja, az erdélyi társadalom a Trianon utáni másfél évtizedben kétrétegűvé fogyott. A „nép” és az „intelligencia” párosára egyszerűsödött a kép. Amint mondja, a társadalmi megosztottság több sallangjáról le kellett mondani.

Máris megpróbálok napjainkra gondolni. Erdélyi és magyarországi viszonylatban is.

Akkor a román földreform számolta fel az arisztokráciát a nagybirtokos gentry réteget, az államvezetésből való kimaradás pedig a bürokráciát törölte le a palettáról. A szabadfoglalkozásúak, a nevelők és a papok maradtak meg középosztályként. A felette keletkezett vákuum aztán „felszippantotta” őket, mint legfelső osztályt vagy réteget és „intelligencia” néven foglalták el új helyüket. A „nép” akkori fogalomkörébe a földművesek, iparosok, kereskedők, munkások kerültek.

Közel egy évszázad múltán mindez lényegesen megváltozott. Nem az elméleti besorolás módszertana, hanem az élet avatkozott be. Mára a „nép” és az „intelligencia” helyett a leszakadtakról, a jó esetben belőlük bővülő középosztályról és egy főleg gazdasági (és ezzel összefonódó politikai) elitről hallunk. Az első a globalizáció óhajtott terméke és szándéka szerint a fizikai megélhetés határán és a szellemi megélhetés elvárható határa alatt létező tömeget jelentené. A kor világiránya a középréteget – saját érdekeiket is keresztezve – nem szeretné alulról túlságosan táplálni, vagyis a felzárkózás útján gyarapítani. A tömegen „hajózó” globalizációs elit pedig egy egészen keskeny réteget jelent. Hol van itt az intelligencia helye? Természetesen valahol el kell helyezni, mert a profittermeléshez és a fogyasztáshoz is nélkülözhetetlen. Jelek szerint a megtűrt és minél keskenyebb középosztályt ennek kell alkotnia, de elsősorban, mint technikai és nem, mint humán szellemi csoport. A szellem erősödése a veszélyes kritikai álláspontnak, a felismerés képességének fokozódásával jár. Lehet az ilyeneket megvásárolni, gazdaságilag vagy más eszközökkel magukhoz láncolni, de óhatatlanul bukkanhat fel közöttük a felismerő képességgel bírók sora.

Az intelligenciának tehát – szándékaik szerint – a középosztály minél vékonyabb rétegének kellene lennie. Éppen csak amennyi a profitszerzéshez a működőképességéhez, az innovációhoz, a gépezet kiszolgálásához szükséges.

A „felsőbb” szándék a tömeg lebutítására és az intelligencia önmegtartó és önkiszélesítő igénye, eredendő módon ellentétben állnak egymással. Az intelligencia – már csak a nagy számok törvénye szerint is – alulról táplálkozhat csupán, az onnan „felszabaduló” tehetségekből. Nem véletlenül írok felszabadulót, hiszen önkéntelenül is eszembe jut, hogy mennyire hasonló ez a rabszolgatartó társadalom osztályok közötti ozmózisához. A tudás és a tehetség és egyéb erények vagy éppenséggel a szerencse útján ott is volt egy kiskapu a rabszolga felszabadulása felé. Ez is egyfajta középosztályosodás lehetett.

Az Erdélyben annak idején észlelt és lelkiismereti okokra is visszavezethető, tehát tudatos szolidaritás az akkori maradék két réteg között mára másként működik. Alulról- a felzárkózás (szabaddá válás) igyekezete, felülről- a saját réteg erősödése szükségességének felismerése és igénye táplálja.

Ezeket a folyamatokat a legkülönfélébb egyéb érdekek színezik, de egészében véve az Unióba lépett honi és erdélyi magyar társadalom, hasonló változásokon megy keresztül. Erdélyben ezt még az etnikai homogenizáció leküzdhetetlen szándékának nyomása teszi mássá.

A „nép” és az egykori „intelligencia”, illetve a ma egészen mást jelentő nép és az intelligenciát is magába foglaló középosztály mellérendeltsége akkor és most is fennállt és fennáll. Ott akkor elsősorban etnikai és természetesen az ettől elválaszthatatlan gazdasági okokból, itt és ma egy a nemzeti lét szellemének pusztító elsivárosodása elleni szellemi-gazdasági küzdelmet igénylő helyzet miatt, ami mára a határon túl is egyre aktuálisabb. Akkor, mint viszontszolgálat, mint a magasabbrendűségének felelősségéből fokadóan a vezetés feladatát elfogadó magatartás, ma főleg, mint az önkiteljesítés közösségi támogatás nélkül megvalósíthatatlan útja.

Itt és most a középosztály erősítésére kidolgozott kormányprogram kezd működni. Ennek eredményessége, eszköztárának bősége, alkalmazásának kormányfüggő időtartama nem tudható, csak becsülhető. Minden esetre az európai és világtrend ellenében működtetni próbált kísérletről van szó.

Akkor Venczel József értelmezésében a középosztály mást jelentett és a „nép” esetében az öntudat hiányáról, az életátértékelés szükségességéről beszélt. Ezt nemzedékváltásnyi feladatnak vélte.

Ma a negyven év főleg lelki és egyoldalú szellemi leépítő munkája és a húsz esztendő lelki és szellemi pusztítása után, a globalizációs alapanyaggá silányosodás küszöbén, szintén nemzedékváltásnyi időre van szükség egy igazi változáshoz.

– A második fejezet a: Nemzedékek kötelessége címet viseli.

Már az első mondat így szól: „Az erdélyi magyarságnak jól megfontolt, minden részletre kiterjedő kultúr- és gazdaságpolitikára van szüksége.” Aztán magától értetődően jelzi, hogy mindkettőnek intézményes háttér is kell. Szolgáló intézményeknek kell az irányító és irányított néprétegeket összekapcsolni.

Mit mondhatnék? Bár a rétegzettség ma másként mutat, a feladat mit sem változott.

Már akkor is hiányolta a szerző a „nép” és az „intelligencia” szintézisét olyan értelemben, hogy ez utóbbi kötelességszerűen álljon a népvezetés szolgálatába úgy a kultúra, mint a gazdaság terén és intézményesen.

Vajon ma ott, az intézményes háttér hol tart? Hiszen a háborút követően éppen saját „érdekvédelmünket” rendelték ki a párt szavával, az érdekeinket védő intézmények felszámolására s a Magyar Népi Szövetség ezt – ahol tudta – meg is tette. Lásd például az akkor már több mint száz esztendős Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ármányos felszámolását.

És vajon az anyaországban, ahol van intézményes háttér, az abban munkálkodó „intelligencia” mennyire ismeri a szót, hogy: népszolgálat? A ma még aktív idősebb generáció – tisztelet a kivételnek – már más nevelést kapott, a fiatalabbja pedig még nem kapta meg ezt a neveltetést. Nem kaphatta meg, mert ez generációs időt igényel, és mert a váltakozó kormányok váltakozó hozzáállása, a létező kezdeményezéseket is lefejezte. Ezt oktatni nem képes oktatóknak kellene erre tanítani újabb korosztályokat.

Akkor és ott a húszévesekben reménykedett a szerző és fel is vázolta az ezzel kapcsolatos feladatokat.

Imígyen:

1. pontosan körülírni társadalmi szemléletüket,
2. kidolgozni a kultúr és gazdasági népvezetés programját,
3. szervezett erővel felkészülni az előző nemzedékekkel való együttműködésre, illetve azok leváltására.

Itt és most, szintén reménykedhetnénk ezekben a fiatalokban s számukra is valami hasonló utat jelölhetnénk ki, de miközben tudásban és képességekben erre alkalmas fiatalokkal rendelkezünk, ők nem rendelkeznek a szolgálatra képessé tevő nemzettudattal. A neoliberális nevelés és a hazai valamint világkörnyezet, az egyén érvényesülését a közösség elé helyezi, – nem csak szóban, hanem minden szándékában, tettében, hatásában.

Bár vannak bíztató példák, de a feladat sikeréhez szükséges tudatosan áldozatot is vállaló és türelmes sokaság, a verbalitáson túl sehol sem látható.

– A harmadik fejezet az értelmiség nevelésről szól.

Venczel József a népneveléssel egyforma fontosságúnak tartja. A nép öntudatra ébresztése és a céltudatos értelmiség nevelése egyformán fontos és összetartozik.

Gondolom ennek ott és itt, akkor és ma is egyforma érvényessége volt és van. Már csupán azért is mert az utóbbi szükséges az előbbihez s utóbbi sikeres munkálkodása szükséges ahhoz, hogy aztán alulról építkezhessen, gyarapodhasson. Így aztán létrejöhet a saját, új értelmiség.

Hasonló folyamatot más értelemben és más céllal a szocializmus építése idején is tapasztalhattunk, de azzal a nevetséges paradoxonnal, hogy az alulról jövő értelmiségi, amint azzá vált, potenciális osztályellenséggé avanzsált és gyanús lett. Mint előbb erről már beszéltem, ez a dilemma a globalizáció esetében is tetten érhető. Saját nélkülözhetetlen, de mindenkor gyanús értelmiségét mindkét rendszer megpróbálta megvásárolni vagy magához kötni. Természetesen saját képére szabott más-más módszerekkel. De ez egy másik történet. A mára vonatkozatva annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy a globalizáció emberanyagának futószalagján is ott van a feltétlenül szükséges értelmiség és ott sem örülnek neki. Ezt ellensúlyozza újmódi neveltetése az önmegvalósításra, a közösség lenézésére, a nemzeti öntudat nevetségessé tételére.

A Hitel már a kezdetektől a „több műveltséget” jelszót tűzte zászlajára. Az értelmiség nevelése szerintük e jelszó továbbvitelét jelenti.

Mondanom sem kell, mekkora ellentétben van ez a globalizációnak a tömegek lebutításra tett erőfeszítéseivel. Pedig itt és ma is alapvető szükséglet lenne egy népvezető intelligencia kinevelése.

A Hitel kinyilvánította azt a szándékát, hogy ezt a feladatot próbálja szolgálni és ezáltal a célkitűzések céltudattá izmosodnak.

Úgy vélem, hogy hasonló szándékok már itt és a mában is vannak és ráadásul itt és ma nem gátolja ezeket a Hitel idők nemzetiségi politikája. Amott Erdélyben viszont a helyzet szinte változatlan. Csak a módszerek változtak és öltöttek európai mezt.

Itt azonban nagyon komolyan kell venni a figyelmeztetést. Szükség van az új generációkból felnövekvő új vezető intelligenciára, szükség van az ezt az alsóbb rétegekből is felemelni képes középosztályra, szükség van egy új oktatói generációra és az ehhez nélkülözhetetlen időre.

Demokráciában, tetszik, nem tetszik, a szükséges időt csak egy így gondolkodó párt nyerheti el és ez pártharcok révén lehetséges. Vagyis pártpolitikára kell fecsérelni az energiákat.

Lám mennyire igaz, hogy a pártpolitika nagy akadályozója a nemzetpolitikának. Ez utóbbihoz legalább kétharmad és több ciklus szükségeltetik.

Ha erre nincs garancia, a pártpolitika kénytelen bírálható módszerekkel konzerválni nemzeti célokat hordozó intézkedéseit. Ez a bebetonozás.

Mi mást tehetne?

A demokrácia kötelező, az általunk megvédett és óhajtott Európából nem költözhetünk el. Szomszédjainktól nem szabadulhatunk sem mi, sem odaszakadt mieink.

Tehát meg kell ismét tanulnunk gúzsba kötve táncolni. Gúzsban és gúnyban és ellenszélben és sokszor reménytelenül.

De mégis!

Leányfalu

Szász István Tas