A Pomázon – éppen a Kráter által szervezett – Wass Albert centenáriumi előadássorozat alkalmával beszélhettem először a honi irodalomtörténész elit előtt a második világháború után feledésre ítélt kolozsvári Hitelről. Az előadást követő beszélgetés során hangzott el egyik jeles képviselőjüktől a megállapítás, hogy eddig túlzottan Helikon centrikus lett volna a szemléletük. A megállapítás igazságát érezve, de a félreérthetőséget is megérezve hangsúlyoztam, hogy esetünkben nem vagy-vagy, sőt talán nem is-is helyzetről beszélhetünk. A Helikon és a Hitel, úgy is, mint szellemi csoportosulás, úgy is, mint folyóirat, egymást egészítették ki.

Ennek a kérdésnek néhány részletével majd pedig a közös szellemet igazolandó néhány idézettel foglalkoznék az alábbiakban.

A szülőházamban szerkesztett és szüleim támogatását élvező kolozsvári Hitel folyóirat 1935 és 1944 közötti három korszakának egyik alapvető jellegzetessége volt, hogy egy hasonló névvel illetett szellemi csoportosulásról beszélhettünk, melynek a folyóirat csak egyik fóruma volt.

A kezdeti – szinte mindet felölelő – spektrum rövidesen és teljesen érthetően megoszlott és a nemzetpolitikai szemle körül csoportosult írók és költők szépírásai a Helikonban és a Pásztortűzben jelentek meg.

A Hitelnek három korszakáról beszélhetünk. 1935 első félévében jelent meg a Makkai László és Venczel József fémjelezte – utólag – Kis Hitelnek nevezett újságformátumú lap hat száma, majd az 1935-1940-ig megjelenő és Albrecht Dezső, Kéki Béla, Venczel József és Vita Sándor szerkesztette oktáv formátumú és negyedévente kiadott folyóirat az un. Nagy Hitel következett. Ennek szerves folytatása volt a magyar négy év alatt már havonta és országos terjesztésben megjelenő Kéki Béla és Kiss Jenő által szerkesztett Harmadik Hitel, melyet önkényesen neveztem el így, mert csak a korszak sajátosságai miatt tanulmányoztam a Nagy Hiteltől külön választva.

A Hitel szellemi körének házunkban zajló napi munkája és a sűrű munkaülések illetve ünnepi együttlétek során töretlen és folyamatos közös gondolkodásban azonban a három korszak 220 résztvevője közt a Helikon 55 tagjának pontosan egy harmada is aktívan jelenvolt. Vagy mint a szellemi kör tagja, vagy mint írásaival is jelentkező munkatárs. Kiemelném közülük a Makkaik (apa és fia) mellett elsősorban Kemény Jánost, Kós Károlyt és Tamási Áront, de Kiss Jenő is érdekes módon fedte át a két csoport munkáját.

Kemény János, mint együttgondolkodó, a kör legaktívabbjai közé tartozott és jelenléte állandónak volt mondható, Kós Károly a társaság nagytekintélyű szeniorjaként lehetett hangadó minden megbeszélés során, Tamási Áron pedig – elsősorban a Vásárhelyi Találkozó szervezése közben – amint annak idején a túlélők elmondták, szinte magához ragadta a vezetést és irányította a munkát, de a háború végével kapcsolatos cselekmények során is jelentős szerepet vállalt. Kiss Jenő, aki a Helikon helyettes szerkesztője volt, a Hitel két szerkesztőjének (Vita Sándor, Albrecht Dezső) képviselőházba történ behívása után a Hitelnek is segédszerkesztője lett, de annak már a kezdeteknél alapító tagjaként tartjuk számon.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy a Helikon évi egyszer megrendezett találkozója mellett annak több tagja a folyamatos kapcsolatot éppen a Hitel rendszeres, – napi, heti, havi – kisebb és nagyobb – együttlétein tartotta egymással.

Szubjektív, de sokatmondó bizonyítéka annak, hogy Kemény és Tamási mennyire nagy szeretetnek örvendtek a Hitel társaságában, miszerint őket- kettejüket becéztk csak Jánoskának és Áronkának. Ezt szüleim elbeszélése mellett több más korabeli társuk is elmondta nekem.

A Hitelben munkálkodó Helikonisták névsora a következő volt:

Az első 28-ból: Hunyadi Sándor, Kemény János, Kós Károly, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Tamási Áron, a Helikonhoz ezután társult 27 közül pedig: Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács László, Makkai László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszi Sándor, Vásárhelyi Emil, Vita Zsigmond, Wass Albert.

Ez a két névsor a Helikonistáknak éppen egyharmadát jelenti, azonban más módon a Hitel csoporttal kapcsolatba kerültek még többen. Elég, ha Kacsó Sándor vagy Ligeti Ernő nevét említem, vagy a Hitel konkrét politikai akcióiban történt együttműködés szereplőit, mint pl. Kolozsvár nyílt várossá nyilvánításában Bánffy Miklós, a Horthy kormányzótól a fegyverszünet azonnali bejelentését követelő erdélyi negyvenek aláírói között pedig Bokor Péter dokumentumértékű könyve (Végjáték a Duna mentén) és Vita Sándor emlékezései alapján többen is.

A „magyar négy év” alatt a Hitel társasága kibővül és bár a kemény mag továbbra is a Szász villában találkozik, a kétszáz fős társaságnak nagyobb térre van szüksége. Az új otthonteremtésben tevékenyen részt vesz apám és anyám – a Hitel háziasszonya – rendezi be az Erdélyi Kör helyiségeit. Ezután a tömegesebb találkozások itt zajlanak. A helyiség egyben az Erdélyi Pártnak is találkozóhelyévé válik. Mint ismeretes e párt szerveződését Teleki Pál támogatta és általa azt remélte (és nem is csalódott), hogy így a német orientáció elleni politikájához nyer szövetségeseket. A párt szimpatizánsai közt Hitelesek és Helikonisták egyaránt előfordultak s így együttműködésük további személyekkel és találkozási felülettel gazdagodott.

A kapcsolat legkönnyebben kimutatható gyökerei természetesen az őshelikonisták közé tartozó Makkai Sándorhoz és közben felnövekedett fiához Makkai Lászlóhoz vezetnek vissza. Előbbi a Magunk revíziója megírásával a Hitel egyik szellemi fő gyökerét alkotta meg, fia pedig az első „Kis Hitel” szülőatyjának mondható s mindketten munkatársként is ott voltak és maradtak a későbbi Hitel mellett is, Makkai László éppenséggel, mint a negyedik legtöbbet publikáló szerző, de nyomós érvekkel járul hozzá az összetartozáshoz Tamási Áron egész tevékenysége is.

A továbbiakban ezt a véleményt szeretném igazolni néhány korabeli együttgondolkodótól, köztük a fent említett személyiségektől származó hosszabb-rövidebb idézetekkel – úgy hogy egyúttal szellemüket is közelebb hozzam az olvasóhoz – s egyben törekedvén azok aktualizálására is.

Ha pedig aktualitásról beszéltem, kezdjük az idézeteket éppen az aktualitás rendkívüliségét is kiemelve egy hosszabbal. A Makkai László alapította lap első számának Makkai Sándor által írott vezércikkéből idéznék.

Makkai írásának címe Mi lesz velünk? És 1935. január elsején jelent meg a Kis Hitel első számában. Ebben a kétségbeesetten éleslátó elemzésben ezeket olvashatjuk:

„Akik különböző testrészeiben az országokban széttagolt magyar nemzetnek, ugyanazzal az éjjel-nappali gonddal tépelődünk a magyarság sorsa, jövője felett, két érzés feszítő ellentétében szenvedünk és reménykedünk.

Az egyik érzésünk gyötrelmes sötét. A nagy világesemények és az emberi lelkek megfigyelése magunk körül egyformán azzal kínoznak, hogy a történelem őrlőmalmába vetett nemzetünk, az ész minden érve szerint halálra van ítélve, nincs kiútja a rettenetes felmorzsoló élek közül. Idő kérdése az egész, rövidebb vagy hosszabb időé, de az eredmény ugyanaz. Nincs segítség!

Lehetnek, akik közülünk a külső erőviszonyok mérlegelése alapján jutnak erre a sivár következtetésre és ezeknek még aránylag könnyebb azzal vigasztalniuk magukat, hogy a történelemnek mindig voltak és vannak váratlan fordulatai, amelyek megcáfolják az emberi értelem merev logikai sémáit.

De vannak olyanok is, akik mélyebbre néznek fájó szemükkel s a bajnak keserű gyökerét pillantják meg: az életcél végzetes elhomályosulását, az élet értelmébe vetett hit megrendülését. A halálosan szorongatott magyar lélek szomorú álmélkodással kérdi: mit akar az ember? Tudniillik a világ szerint győztes, uralkodó, szabadjára engedett nemzetek embere?”(…)

„Béke, igazság és szeretet miért váltak velünk szembe üres frázisokká, amiket már nem is nagyon hangoztatnak többé és ha még hangoztatnak Európa népei, akkor azt csak a mi kizárásunkkal ismerik el az emberközösség életének szabályozó elvéül, melynek érvénye alól ki kell rekeszteni a halálraítélteket?

Akik ilyen mélyre néznek azok nemzetük szeretetétől is mélyebben vannak áthatva és ezért gyötrődésük is feneketlen, visszhangtalan sötétbe kiáltja jajszavait. A minden idők legjobb magyarjainak szenvedései fakadnak ebből a tragikus érzésből. És akit még soha nem igézett meg e végzetre meredő döbbenet az nem értheti meg a legkülönb magyar szellemek bús magányát és annak szeretete nemzete iránt még nem vált olthatatlan tűzzé, mely csontjaiba rekesztve, emészti.

Pedig a mai napon ilyen fájdalmas szeretet kell ahhoz, hogy életadó reménység fakadhasson bennünk a jövő iránt. Csak ha szemtől-szembe láttuk a halált, fogunk elvetni magunkból minden könnyű optimizmust, felületes önáltatást, véletlenben való bizakodást, kézlegyintő megnyugvást a maguktól jövő külső megoldásokban. A lét és nemlét örvénye felet fordul egyedül a szemünk önmagunkba).” (…)

„ És ezért ebben a visszahajlásban a másik érzésünk ezekben a sötét napokban mégis vigasztaló, felemelő.

A keserű tapasztalatok, az ész sivár meggondolásai mögött van és megragadható egy másik valóság is, a lelki nemzet elpusztíthatatlan képe és örökkévaló értéke.

Az Európában halálraítélt magyar nemzet csakis akkor fellebbezheti meg és nyerheti meg pörét a jövendő ítélőszéke előtt, ha ő maga hű marad azokhoz az evangéliumi igazságokhoz, melyekhez Európa hűtlen lett és ő maga képviseli azokat mind a saját belső életének vezetésében, mind mindazokkal szemben kifelé, akik létjogát kétségbe vonták, támadják és megsemmisítéssel fenyegetik.

Ez pedig azt jelenti, hogy ha a magyar nemzet mindenütt, ahol tagjai élnek a tiszta evangélium mértéke alá állítja egyéni, családi, közösségi életét, intézményit, kultúráját egyaránt: akkor olyan megdönthetetlen európai mértéket állíthat önmagában a világ elé, mely intő jel, lelkiismerethez szóló bizonyságtétel és végre megismert és tiszta érték lesz a világ szemében is. Ezt a magasabb célú nemzetpolitikát kell képviselnie a magyarságnak, s éppen mert ez nagyon nehéz és hősies feladat, minden erejét megfeszítve nagy elszántsággal kell rálépnie az evangéliumi életútra. Ez legyen kritikájának és építésének mértéke és akkor, amilyen mértékben komolyan veszi és teszi ezt, olyan mértékben élete, jövője is lesz. A kicsi a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”

Igen kedves olvasó. Makkai látomása ma is sokatmondó látomás. Azon kívül, hogy túléltünk háromnegyed évszázadot annak gyökeres változásaival, sem kívül, sem pedig belül nem módosult a helyzet. „A világesemények és az emberi lelkek megfigyelése” ugyanarra az eredményre vezet. A „halálraítélt” érzet sem változott. Vagy, ha igen, csak rossz irányba. A „külső erőviszonyokat alakító erőket” ma még jobban átláthatjuk és hatalmuk még nyomasztóbb, befolyásuknak gyakorlásában még gátlástalanabbak. Az ébredéshez szükséges „döbbenet”, mely esetleg képes felemelni morális süllyedésünkből, ma is nélkülözhetetlen, s ehhez elegendő lehetne ha „a világ szerint győztes, uralkodó, szabadjára engedett nemzetek embere” a liberális ember és az őt vezérlő szellem céljait világosan látnánk.

És vajon Európa – közben valóban létrehozott (?) – közösségének „életét szabályozó elveket” nem nélkülünk akarják-e „elismerni”?

Ugyanakkor a „könnyű optimizmus” (mai szóval hurrá optimizmus) az önáltatás és csodavárás nem fenyeget ma még nagyobb erővel?

S végül mindezt „magasabb célú nemzetpolitikának” nevezi. Igen, nemzetpolitikának. De az elején említett másik érzés és benne a reményt keltő kiutat jelentő „evangéliumi igazság” és „evangéliumi értékek” szerinti élet nem jelenti-e az azóta még fontosabbá vált racionalitást, mértéktartást, más szóval a fogyasztói társadalom csábításait is kiküszöbölő életformát? Természetesen a mélyülő morális válságból való kiútkeresés mellett s azzal elválaszthatatlan egységben.

Ez a magasabb célú nemzetpolitika olyan, amely igencsak nehezen egyeztethető össze bármiféle pártpolitikákkal, legyen szó hatalmon levő, vagy arra váró pártokról.

Amikor viszont arról beszél, hogy a kicsinek, a gyöngének, a szétszaggatottnak a naggyá tevőt kell bátran felvállalnia, nem esztelenségekre, hanem a szellem, a lélek, a hit, a munka és a teljesítmény terén elvárható „nagyságra” gondol.

A gondolat ma annyit vitatott értelmezése dolgában éppen egy másik a Helikont és a Hitelt összekapcsoló személyiség, Tamási Áron szavaira figyelmeztetnék a Cselekvő erdélyi ifjúság című nagyfontosságú öt részes cikksorozatának a Hitel fiataljairól írott cikkéből, annak záró sorait idézve (…) „Pedig bármilyen vakmerőnek látszik, az erdélyi magyar szellem hivatástudását én elsősorban abban látom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki.

Igen – >merjünk nagyok lenni<.”

Világos, hogy Tamási itt milyen „nagyságra” gondol.

De a Hitel és Helikon körén kívülről is kaphatunk támpontot annak megértéshez, hogy Makkai és követői a nagyságnak milyen útjaira céloztak akkor. Itt Németh László segítségére gondolok, aki mindkét csoportosulást jól ismerte. Ő is leírta, hogy a magyarság megmaradásának remélt útja egy egész Európát megmenteni képes cselekvés irányában keresendő.

De, hogy Makkai „evangéliumi” útmutatása nem egy pusztán transzcendensnek hihető reménységösvény s mennyire nem képzelgés, azt éppen a lap ugyanebben és következő számában megjelent Szenczei László írás magyarázza el, amikor a Metafizikus és szociológus című eszmefuttatásában ezeket írja:

(…) „Az emberi lényt kettősség emészti, mert lényegének egyik felével gazdasági és társadalmi, másik felével pedig misztikus és egyéni (…) a gazdasági és társadalmi kétségtelenül alépítmény, s a misztikus és egyéni pedig felépítmény, de ez nem jelentheti azt, hogy komoly értékviták merülhessenek fel közöttük”. Szenczei a két oldalt egyenlő fontosságúnak mondja, majd így folytatja: „Az igazi létező nem ők, hanem a belső ellentétektől szaggatott egységes emberi egyén és egyének.” (…) „Szembetűnő, hogy a mindenkor adott gazdasági társadalmi és misztikus-egyéni viszonyok egymásnak mennyire kerékkötői.”(…) Szerinte a tiszta gazdasági észérvekre építő társadalmak tagadják a lelki egyéniséget és kényszerzubbonyba kötik. Később ezt mondja „A természet nem ismer politikai viszonyokat” A paleolit ember rendezetlen gazdasági viszonyai között még nem lehetett transzcendens, de a neolit már igen s egy idő után az egész megfordul, és a transzcendens köti gúzsba a racionálist. Szerinte korunkban a monista gondolkodás, hol ezt, hol azt a végletet súrolja, aztán így ír: „A metafizikus alárendeli a gazdasági-társadalmit a misztikának, a szociológus megtagad minden transzcendenst.” Pedig „minél tárgyilagosabb rendszerbe foglaljuk azt, ami az emberiség gazdasági-társadalmi részéhez tartozik, annál határtalanabb lesz az ember transzcendens szabadsága.”

A relativitáselmélet hatásait boncolgatva arra a következtetésre jut, hogy: „A világ abszolút tárgyilagossága megingott és visszakanyarodott a metafizika felé. Ámde ez az új indeterminizmus ill. relativitás tökéletesen feloldja magában az előző determinista és objektív szellem gyakorlati részét, s amit felold magában azt végképen szentesíti is. (…) Az elméletben megerősödik egy bizonyos metafizikus idealizmus, míg a gyakorlatban megerősödik a szorosan vett materializmus.”

Végül ezt mondja: „Ha az emberi akarat, technika és tudomány egyszerre olyan objektív rendszerbe kényszerítette az emberiség gazdaságtársadalmi anarchiáját, hogy egyéni szeszély, érzelmesség, hagyomány és szellemi merevség abból egyszersmindenkorra kiküszöböltessék, az isteni és emberi erkölcs olyan döntő csatát nyert, amilyent csak keveset ismer a genézis.”

Makkai „evangéliumi” létről szóló üzenete valami ilyent is jelenthet manapság.

Nem mellékes itt idéznem a Hitelt alapító Makkai Lászlónak, a Helikon későbbi tagjának szavait a Hitel álláspontjáról, melyet a lap második számába jelentetett meg 1935. január 15-én.

Az Álláspont című írás alcíme: Bevezetés a Hitel világnézeti cikkeihez. A szerző így ír: „Bevallom, hogy amikor „világnézeti” cikkem megírására gondoltam, szorongás fogott el: Vajon meg lehet-e birkózni a világnézet szó összes visszhangjával, melyeket kiejtése ma felver; vajon nem mosolyogtatja e meg vagy nem bosszantja-e fel a világnézeti vesszőfutásokban kifáradt embereket? (…) ízléses ember a mai konjunktúrában, ha van világnézete, belül hordja, nehogy összetévesszék az „eszmék” vigéceivel.” (Tagadhatatlan aktualitású szavak)

(…) eklekticizmust akarunk, de nemes gyűjtőszenvedélyből indulót s nem a vakon hódoló epigonokét.

Kérdéseink négy egymásba helyezkedő közösség, négy koncentrikus kör problémái. Európai emberiség eszméi, közép-európai gátlások és lehetőségek, magyar hagyományok és kötelességek, erdélyi valóságok (…)

A négy közösség hagyományai közt minden megvan, amiből egyéniségünk és a kor hozzáadásával új világot teremthetünk. (…) nem a megvolt vagy meglevő valóságok követésére szólítjuk fel a mieinket. Európa története céltalan kalandokkal és gaztettekkel van tele. Közép-Európa soha sem vált valósággá, a magyarság nem fejtette ki soha képességeit, Erdély és erdélyiség nemesebb értelemben mindig csak jámbor óhaj maradt.

(…)Erdély az a föld s környezet, amelyben ki kell alakítanunk az új embert.(…) Nem kell már veszekedni: melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás, a szellem vagy az anyag, hanem gazdasági szervezetet kell teremtenünk, hogy szellemileg élhessünk.

(…) többet igénylünk a tudományosság mindennapi jelentőségénél. Tudósok kellenek, de új egyetemes érdeklődésű tudósok, akik a lényeget keresik s nem csupán a gondolat logikai hibátlanságában lelik gyönyörűségüket, hanem magatartásbeli nemességét tekintik irányadónak. Ide kapcsolódik vallásosságunk. A metafizikai kiélésnek minden formáját el lehet ismerni, egyedül egyet nem tudhatunk építőnek: ha a butaság menekül a misztikába. Aztán Babitsot idézi: „Hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér.”

A két szellemi csoport nyitottságában is hasonlatos volt egymáshoz és azonos céljaik is összefonták őket. Ha valakinek efelől kétsége lenne, semmi sem igazolja jobban ezt az állítást, mint a vészterhes időkben történt kiútkereső és a tragikus napok eseményeibe történő sok esetben együttes beavatkozásaik, illetve az ilyen felelős értelmiségi magatartást tanúsító személyek örvendetes és tagadhatatlanul hasznos és logikus kétlakisága a két társaságban.

A fentiekben a Hitel és a Helikon négy közös szerzőjétől idéztem gondolatokat – néhány más idézettel megtoldva – s próbáltam azokat olykor a mába is átemelni. Ők a két társaságnak nem csupán tagjai, de olykor meghatározó alakjai voltak és személyükben egyszerre lehettek „Helikonisták” és „Hitelesek”. Azzal, hogy a két összetartozó és egymást sok szempontból átfedő csoportosulás e jeles alakjainak gondolataiból is beemeltem a dolgozat oldalaira néhányat, egyszerre szerettem volna közelebb hozni az olvasót mindkettőhöz, ezzel is segítve összetartozásuk megértését.

Leányfalu. 2012. január 10.

Szász István Tas

IRODALOM

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Kriterion 1991.

Beszédes hallgatás. Kriterion 2007. Szász István Tas

Hitel Bethlen Gábor 1991. Záhony Éva

Végjáték a Duna mentén RTL Minerva Kossuth 1982. Bokor Péter

Hitel 1935/1: Makkai Sándor: Mi lesz velünk

Hitel 1935 1 és 2. Szenczei László: Metafizikus és szociológus I-II

Hitel 1935. 2. Makkai László: Álláspont

Brassói Lapok 1936. április Tamási Áron: Cselekvő erdélyi ifjúság