Tisztelt Hallgatóság!
A lehetetlent kísértem, amikor a történelem gonosz fintora kapcsán legalapvetőbb nemzeti gondunkká vált kérdésről 20 percben próbálok szólni.
Bár szétszaggatva él nemzetünk, de annak összmagyarságban gondolkodó – friss jó tapasztalat szerint – nagyobbik fele tisztában van azzal, hogy Kárpát-medencei megjelenésünk nem volt a véletlen műve, nem véletlenül választottuk hazánknak.
Arról, hogy remélt befogadásunkért mekkora áldozatokat vállaltunk, a történelem lapjai beszélnek. Hiszen önmagunkkal leszámolva, véres áldozat árán is felvettük a kereszténységet, és e kultúrkör teljes jogú tagjává reméltünk válni, annak minden későbbi felelősségével együtt.
Az erdélyi magyarság kisebbségbe szakadt kiválóságai már 80 évvel ezelőtt leírták, hogy mi a kezdetektől fogva Európa reménytelen szerelmesei vagyunk.
Ez az Európa, éppen innen nem messze, a pozsonyi csata idején akart először leszámolni velünk, mondván: ugros eliminandos esse. Ez százezres sereg ránk törését jelentette, felszámolásunk szándékával. De Árpád fiaival – életüket sem kímélve – aratta a hatalmas túlerő fölött történelmünk egyik alapvető fontosságú győzelmét. Európa megtudhatta, hogy itt vagyunk, és maradunk.
Az úgynevezett Nyugatnak volt még kísérlete erre első királyunk idején is, de ellenálltunk. Aztán a tatrájáráskor is kihasználták a helyzetet és segítségnyújtás helyett II. Frigyes megzsarolta a tatárok elől menekülő IV. Bélát, aki utóbb mégis második honalapítónk lett. Később, mikor már mi védelmeztük Nyugatot Kelet minden veszedelme ellen, ránk sem hederítettek, sőt a keresztény Európa védelme közben a legkeresztényibb címet bitorló francia király agyúi az iszlám török szolgálatában lőtték szét Mohácsnál Tomori rohamozó magyarjait. Ez a hamisság pedig sorra köszön vissza a történelem folyamán.
Hiszen míg mi – az iszlám ellen őket védelmezve – egy potenciális nagyhatalomból közepes országgá sorvadtunk, ők kényelmesen rabolták ki a világ nyugati felét, hogy aztán az így felhalmozott gazdagság piedesztáljáról, és a gyarmatosító gondolkodást máig meg nem tagadva, nézzenek le ránk, a barbárokra.
Közben még lezajlott a cserbenhagyott Rákóczi-szabadságharc, a levert 1848, hogy Európa hálája aztán Trianonnal tetőzzön. És ez sem volt elég. Így arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Jaltában a II. világháború végén, könnyeden dobtak oda prédául a szovjet szörnynek, majd 1956-ban, csalárd bíztatásaik után, ismét rútul cserbenhagytak.
A szocializmust építő csatlós világ sötétjébe zárva mégis egyre sűrűbben tekintgettünk Európa fényei felé. A kontraszt hatására csodálatunk és vágyakozásunk olykor-olykor óriásira nőtt, s Európa említése egyenlővé vált számunkra a szabadság fogalmával.
De az idők teltével, a minket sorra cserbenhagyó kontinens is haladt a maga útján. Történetét a Nagy Francia Forradalomtól kezdődően a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavai vakították el. E jelszavakból születtek meg a modern politikai ideológiák. A szabadság jelszava lett a liberalizmus sarokköve, az egyenlőség eszményéből jött létre a szocializmus, amelynek totalitárius szélsőségeként valósult meg a bolsevizmus, a testvériség ideájából képződött a nacionalizmus, amely végül nemzetiszocializmussá is torzult.
Korunk liberalizmusa, a feladat centrikus Deák Ferenci-ből, mára átöregedett a neoliberalizmusba, és elvágta keresztény vallási és kulturális gyökereit. A párhuzamos társadalmak világa ott Nyugaton már kezdi eltakarni a megszokottat, a megcsodáltat, az elérni oly sokáig reméltet.
De térjünk vissza elkezdett időrendi felsorolásunk sorvezetőjéhez. 1989-ben ugyanis eljött, megérett az idő a nagy változásra, és mi azt hittük, hogy 1100 év után végre valóban megérkezünk imádott Európánkba. Kellő huzavona után, ünnepi hangulatban léptünk be az Európai Unióba, mit sem sejtve arról, ami rövid idő után következett. Mert mi abban hittünk, hogy számunkra Európa a szabadság és függetlenség, a szuverenitás szinonimája, de sajnos mára oda jutottunk. hogy ezt akarják elvenni tőlünk tűzzel-vassal.
Ezredévnyi kapaszkodásunkból egy képzelt Európához, egy nagy történelmi csalódás, áldozatvállalásunk feledése, és a ránk sütött hamis bélyegek maradtak. Igen! Itt tartunk most, mikor a LIBE-bizottság ugyanúgy nem hívja meg az illetékes magyar kormányt, mint egykor Trianonban történt, éppen csak a rendőri felügyelet marad el.
A kommunizmus és a nácizmus után a liberalizmus is rendszerré nőtte ki magát, és így meghatározója lett annak, ahol Európa ma áll. A szabadság, egyenlőség, testvériség a francia forradalom öröksége, de a belőle kinőtt liberalizmus gyakorlata éppen ezeket tagadja meg. Szabadság helyett központi diktátumokat akar ránk kényszeríteni, egyenlőség helyett a kettős mérce működik, a testvériséget pedig hamisan értelmezve, keresztény gyökerű civilizációnkat akarja eltüntetni és felülírni egy másik által. A kereszténységet – az alkotmányból is kirekesztve – úgy támadják az iszlám gyökerű migrációval, hogy éppen a keresztény elvekre hivatkozva akarják azt elfogadtatni. Manapság gyakran idézgetik Edmund Burkénak a konzervativizmus egyik nagy elméjének szavait: „…ha felfednénk mezítelenségünket a keresztény vallás eldobásával, mely mindeddig büszkeségünk és vigaszunk, s közöttünk és más nemzetek körében is a civilizáció egyik fő forrása volt, attól tartunk, hogy helyét barbár, veszedelmes és alantas babona fogja elfoglalni.”
De a liberális világerőket ez sem érdekli. Nagy nyugati országok süllyedhetnek a semmibe múltjukkal együtt. Közben az ebben részt nem vállalókat a szolidaritás hamis jelszavával fosztanák meg szabad akaratuktól. Mindennek háttere pedig a pénz gátlástalan, totális uralomra törő világa. Veszedelmes ösvény ez, hiszen a szolidaritás a szabadságnak testvére s ez megtéveszthet. Csakhogy a most megkívánt szolidaritás igencsak álságos. Ennek igazolására hozhatok fel egy egyszerű számítást. 2015-ben Magyarországon 104 ország vándorai keltek át. Ezeknek az országoknak a lakossága legalább 2 milliárdnyi. Európába nagyjából 2 milliónyi jutott el. Ha velük most szolidárisak vagyunk, az annyit jelent, hogy az illető térség minden ezredik emberén segítettünk. És akkor ki szolidáris a maradék 999-cel? Nem éppen a szolidaritás ellenkezője történt?
A szabadságunk egykor magától értetődő hármas oltárának a kereszténység első eleme volt, vagyis az Isten. De a másik kettő, a Haza és a Család is támadások kereszttüzében áll. Mert most a nemzetállamok felszámolása a fő cél, miközben nem felejtkeznek meg a legerősebb sejt, a mindennek alapot teremtő család ellen is mindent elkövetni, a legszélsőségesebb, egyre-másra képtelen, a háborodott elme határait is elérő liberális eszmék igen vonzóvá csomagolt terjesztésével. Ez lenne az utolsó bástya felszámolása, védekező képességünk, szabadságunk teljes elrablása. Európa és szabadság? Hol vagyunk mára ettől?
Ismét erdélyi nagy öregeket idéznék, akik már 80 éve jelezték, hogy végül mi maradhatunk Európa, amely bennünk él tovább.
Legutóbbi könyvecskémben, egy mottóval indítottam. Ez idősebb Bush elnöktől származik, és az 1991-ben Kievben elmondott szavait idézi,: „Ne keverjük össze a szabadságot és a függetlenséget”. Ezekből a szavakból már megtudhattuk, hogy szabadságvágyunk kudarcának okozója éppen az elvesztett függetlenség volt. A magyar fejekben tehát Európa és nemzeti függetlenségünk óhaja valahol a szabadsággal mosódtak össze. Így aztán természetesnek tartottuk, hogy az unió nemzeti függetlenségünknek is igazi záloga lehet. Vélt szabadságunkért éppen függetlenségünktől kellene megszabadulnunk? Akkor viszont mire való az a szabadság?
Ma már Európa urai nyíltan beszélnek a kétsebességes unióról. Amikor azonban kétsebességes Európáról beszélnek, megfeledkeznek végzetes saját sebeikről. A nemzettudat amputálásáról és a keresztény gyökér kimetszéséről. Az előbbi hiánya megfosztja őket veszélyérzetüktől, az utóbbi megtagadása miatt meg kapaszkodó nélkül maradnak, és kulturális énjükről mondanak le. Ez okozza aztán a mi józan eszünk szerint képtelenségnek tűnő önfeladásukat a migrációs tervek immár valósággá vált ügyében.
És akkor mi a mi dolgunk?
Az Európa testét annyi időn át saját elfogyása árán védelmező magyarságnak a Németh László-i felszólítás által is ösztönzött következő nagy kísérlete lehetne Európa lelkének megmentése, ami spirituális feladat elsősorban. Erre pedig Isten segedelmével egy kis nép is alkalmas lehet.
Az általam vizionált távlati kép sokak által vitatható lehet. De öngyilkos világunk tébolyát akkor ki és mi magyarázza meg? Hiszen láthatjuk, hogy a veszélyeztetettség felismeréséhez szükséges minden információval bírnak a demográfia, a környezetszennyezés, időjárás-változás és vízhiány, vagy akár a sikertelen integráció, a sérülékeny pénzügyi rendszer és megannyi más területen. És mégis tovább vágtatnak a biztos vég felé!
Hol van már a kulturális okból Georges Duby által A katedrálisok kora című könyvében földrajzilag megfogalmazott kontinens: »Európa határa ott húzódik, ahol a gótika határai vannak«. Egykor még abban reménykedtem, hogy létezik valami hasonló, és kerestem a megálmodott kontinens védő-óvó határait, melyeken belül végre megtalálhatjuk önmagunkat, ahol otthon lehetünk, s általa – amint azt Tamási Árontól megtanultuk – tudhatjuk, hogy miért is vagyunk e világon.
Mi lesz a kis nemzetek sorsa? Kérdeztem még 1983-ban. „Képesek lesznek-e összefogni? Ezek a kérdések merülnek fel legtöbbször várakozásaink során. Lesz-e ismét megosztó erő? Lehet-e olyan erő, amelyik ezt támogatja, vagy túlsúlyban lesz az ellenérdekelt? Milyen teljesítményre lehet képes a sokféleképpen szerteszabdalt Kárpát-medencei magyar társadalom? Hogyan tudunk megmaradni, ha semmi sem változik, s miként, ha változás jő? Vannak-e ilyen stratégiáink, vannak-e olyanok, akik erre is gondolnak? A világméretű mozgások olyannyira meghaladják erőnket, hogy csak alkalmazkodni lehetünk képesek, befolyást gyakorolni alig…” Most éppen ezt az időszakot éljük. Vagyis, bár élt a remény, de mégsem volt vak.
Akkoriban válaszoltam is erre az aggodalomra: „Itt kell feltámadni, nagyot, hatalmasat cselekedni. Aztán magunkhoz ölelni a kívül maradottakat. De nem a világ igazságára várva, hanem a magunk emberségéből. Ez lenne az egyedüli megmentő csoda.
Kisebbségi sorban él a nemzet jelentős hányada. Olyan országokban, amelyeknek érdekei ma a mi érdekeinkkel azonosak. Természetes szövetségeseink lehetnek, ha képesek túllépni homogenizációs, minket eltüntetni szándékozó vágyaikon. Ha maradunk ellenségképnek akkor eltűnhetünk, s ők nem fognak minket megsiratni, mert szemeik még ma sem nyíltak ki, még nem érzik a közös nagy veszedelem történelmi súlyát és felelősségét. Inkább rövid távú terveiket próbálják mindenáron megvalósítani. De főleg azért nem, mert erre idejük sem lesz, ugyanis ez esetben velünk együtt tűnnek el. Trianon átka közös vesztünket okozhatja. Íme, hogyan él velünk a sokak által felejteni tanácsolt diktátum.”
Makkai Sándor ma is irányt mutató, kétségbeesetten éleslátó, szinte látomásos elemzését idézem: „…két érzés feszítő ellentétében szenvedünk és reménykedünk. Az egyik érzésünk gyötrelmes sötét. (…) hogy a történelem őrlőmalmába vetett nemzetünk, az ész minden érve szerint halálra van ítélve, nincs kiútja a rettenetes felmorzsoló élek közül.(…) Nincs segítség! Lehetnek, akik közülünk a külső erőviszonyok mérlegelése alapján jutnak erre a sivár következtetésre és ezeknek még aránylag könnyebb azzal vigasztalniuk magukat, hogy a történelemnek mindig voltak és vannak váratlan fordulatai, amelyek megcáfolják az emberi értelem merev logikai sémáit.
De vannak olyanok is, akik mélyebbre néznek (…) mit akar az ember? Tudniillik a világ szerint győztes, uralkodó, szabadjára engedett nemzetek embere? (…) A keserű tapasztalatok, az ész sivár meggondolásai mögött van és megragadható egy másik valóság is, a lelki nemzet elpusztíthatatlan képe és örökkévaló értéke. Az Európában halálraítélt magyar nemzet csakis akkor fellebbezheti meg és nyerheti meg pörét a jövendő ítélőszéke előtt, ha ő maga hű marad azokhoz az evangéliumi igazságokhoz, melyekhez Európa hűtlen lett és ő maga képviseli azokat mind a saját belső életének vezetésében, mind mindazokkal szemben kifelé, akik létjogát kétségbe vonták, támadják és megsemmisítéssel fenyegetik. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a magyar nemzet mindenütt, ahol tagjai élnek a tiszta evangélium mértéke alá állítja egyéni, családi, közösségi életét, intézményit, kultúráját egyaránt: akkor olyan megdönthetetlen európai mértéket állíthat önmagában a világ elé, mely intő jel, lelkiismerethez szóló bizonyságtétel és végre megismert és tiszta érték lesz a világ szemében is. Ezt a magasabb célú nemzetpolitikát kell képviselnie a magyarságnak (…) A kicsi, a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”
A mi dolgunk ezután ez lesz, a tétlenségre szokott satnya csodaváróból, az idővel versenyt futni kénytelen atlétákká kell válnunk. Nem lesz könnyű. Nem lesz könnyű, mert a lehetetlent kell most megpróbálni. Fel kell építeni egy mindenki számára édes hazát jelentő új független országot, olyant, amelyikre a kívül rekedt büszke bizalommal néz, s csodás holdudvarában úgy érzi: érdemes megmaradni magyarnak. S mindezt a világ leghatalmasabb külső pénzhatalmait egyesítő erőkkel szemben.
Ez az a pillanat, amikor számunkra az ég és a föld összeér, s nem kapaszkodhatunk csak hitünkbe, a Bethlen Gábortól, nagy fejedelmünktől, reánk maradt jelszóra: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!” Ami nem passzív várakozó reménykedést, hanem kemény munkát, küzdelmes éveket és az egység megvalósítását igényli.
Úgy legyen!