„Minden külsőség és anyagiasság lebontásával elérkeztünk a nemzeti szellem kérdéséhez, ahhoz, hogy ennek légies anyagában mikép valósítható meg az öntudat elmélyítése, a teljesebb, kiműveltebb, magyarabb magyarság.”

Szekfű Gyula

AKTUÁLIS BEVEZETŐ SOROK

Ami napjaink történéseit létünkbe vágó fontosságúvá teszi az a magyarként való megmaradásunk lenni vagy nem lenni kérdése. Vagyis a magyar nemzet fennmaradásának drámai kérdőjele.

Vannak, akik képesek ezt megélni, sőt megszenvedni, s vannak mások, akik különféle okokból nem érzik fontosnak. Ez az a választóvíz, amely megosztja a mai nemzetet.

Ennek hátterét képezi a nemzettudat jelenléte vagy hiánya.

Nem erény és bűn párosaként akarnám ezt most beállítani, csupán tényként szögezem le. Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy világviszonylatban felmerülő kérdés és amennyiben a most nagy erőkkel előkészített utak a nemzeti létek felszámolásához vezetnek, akkor az a történelem, amelyet az emberiség eddig megélt, amelyért generációk százai, sőt ezrei véreztek és szenvedtek, valóban végére ér. Elkezdődik valami új és ismeretlen, valami minden eddig felhalmozott értéket eltörlő, a mi szemünkben szürke és veszedelmes jövő. Egy új madáchi korszak, melyben éppen az ember legemberibb tulajdonságai válnak feleslegessé.

A minden korszaknak megfelelő valamilyen nemzettudattal rendelkezők a történelem során folyamatosan alkottak anyagi, szellemi és lelki értékeket, ezek adták ember mivoltuknak értelmét és szépségét, ezért voltak képesek életük munkáját, vagy fizikai létüket is feláldozni. Ez független volt attól, hogy a nemzettudat ősi, vagy modern negyedévezredes formájáról beszélhettünk. Az ilyen embereknek volt közösségi féltenivalójuk, tehát veszélyérzetük, ami össztársadalmi szinten immunitást adott, vagyis a nemzettudat úgy hatott, mint egy védőoltás.

A nemzettudattal nem rendelkező egyén az eddig felépítettől alapjaiban eltérő új világ létrehoztának kísérletéhez asszisztál. Lehet, hogy értéket lát benne, de nem rendelkezik a sok ezer éves tapasztalattal, ami az eddigit jellemzi. Az ismeretlenbe lép be, és felmérhetetlen kockázatokat vállal nemcsak saját maga és saját utódai számára, de az egész emberi társadalmat sodorhatja végveszélybe. Veszélyérzete azonban nincs, s így a társadalmi immunrendszerhez sincsen mivel hozzájárulnia.

Hogy a nemzettudat birtokosa mit miért tesz, az mindenkor világos volt, s ma is az. Nem úgy annak tettei, aki nem birtokolja ezt a tudatot. Mert ebben az esetben mögötte számos alantas érdek, vagy annak valamilyen okból való szolgálata rejlik éppen úgy, mint a tudatlanság, félreinformáltság, ideológiák vezérelte indulatok stb.

*

A tisztelt olvasó ne várjon most pszichológiai mélységekkel magasba emelt, s filozofálással a mélységekben kutató elmélkedést.

A felkérés tágas kereteivel élve egy értelmiségi – esetünkben pályáját megfutott orvos – gondolatait próbálom a hasonszőrű informáltsággal bírók számára összefoglalni, és a józan ész rejtett, belső vitáit visszhangozva Önök elé tárni.

A témát illetően egy olyan élet nyújtott gyakorlati tapasztalatokat, melynek éppen felét éltem le kisebbségben, s pontosan a másikat egy szebb jövőt remélve botladozó anyaországban. És amely szellemi munkájának egyik felét az egészségügy – a gyógyítás feltételeit biztosítani próbáló oldalával is foglakozó – szolgálata, a másikat a nemzeti megmaradás kérdőjeleinek megválaszolása iránti érdeklődés, egymástól nem idegen problematikája töltött ki, soha el nem fogyó feladatot biztosító tennivalóival.

Ha napjaink szorongásokat keltő, megbélyegzésektől menekülni próbálkozó – jól ismert – értelmiségi magatartását ölteném magamra, bizony nem beszélnék ilyenekről. S ha valaki ezt túlzásnak véli, a közelmúltból, sőt a jelenből élő példákat sorolhatnék arról, hogy például miként vonultak szellemi illegalitásba gyermekeinket nevelni esküdt oktatók, politikai célokat szolgáló sztrájkok és tüntetések kapcsán, gyakran használatos liberális vádak lemoshatatlan billogjaitól tartván. Újabban a migrációs téma miatt észlelhetünk váratlan és csak egyféleképpen magyarázható értelmiségi reakciókat. Már több mint egy évszázad óta használja ezt a megfélemlítő módszert az úgynevezett baloldal, s ma a véle összenőtt neoliberalizmus, melyet nem csak spontán létében, de mint gyakorlati módszert is van alkalmunk megtapasztalni.

Az egyetértésemet nem, de kötelező tiszteletemet bíró neoliberális hallgató itt abba is hagyhatja az olvasást, mert számára elátkozott fogalmakról fogok beszélni. Olyanokról, amelyek bár szorosan összefüggenek egymással, mégis külön-külön is sorsunkat meghatározó jelentőségűek.

Három fogalom, három szó ez: Trianon, nemzet és nemzettudat. Ez a három fogalom az, amelyhez egész múltunk, jelenünk és jövőnk kapcsolódik. Másként, mint az ettől borzongók hiszik. Ugyanis Trianon csapdája, mint kötelezően felhasználandó tapasztalat; a nemzet, mint ennek fenyegetettje és a tapasztalatok felelős örököse; a nemzettudat pedig, mint maga a csapdából való kilépés nehéz feladatának fegyvere.

Ha valakinek mégis más a véleménye, amit én konzervatívként tisztelettel, de bevallom, szomorúan elfogadok, nézzen magába és gondoljon arra, hogy az általa felvállalt liberális ideológia hívei szerint nekem most mégsem helyes ezekről beszélnem. Nem! Mert az nem egyezik az ö elképzeléseikkel. Azokkal, amelyet liberálisnak, tehát elfogadónak neveznek, de a mai értelmezés és gyakorlat szerint az elfogadás helyett éppen az ellenkezőjéről szólnak, sőt ezen felül hatnak és tesznek. Itt keresendő a nagy vitákat kiváltott liberális és illiberális demokrácia közti különbség.

A magunk portáján sepregetve tudomásul veszem Burke véleményét is, mely szerint az előítélet látens módon, de mindig jelen volt a konzervatívok nemzethez fűződő viszonyában. A magam részről azonban – előbb említett élettapasztalatom után – bármikor állnék saját konzervatív nemzettudatommal egy előítéleteket vizsgáló modern berendezés elektródái közé, amit az előbbiek szerint egy mai liberális nem engedhetne meg magának.

Természetesen azt is tudnunk kell, hogy amennyiben a nemzet nélkülözhetetlen értékként való elfogadása előítélet, akkor a hagyománytisztelet fogalomkörét összességében is szőnyeg alá kellene seperni, annak minden részletével. A nemzet ugyanis mindannak a hagyománynak az összegzését is jelenti, amit őseink életük során vagy haláluk árán felhalmoztak és átmentettek.

Ezek után, akik úgy akarják, megosztó vagy más jelzővel is illethetik ezt a felvezetést, de el kell ismerniük, hogy nem én állítottam össze azt az egyre kötelezőbbé váló szószedetet, amelyik a besározott szavakat és fogalmakat tartalmazza, hogy azok használata esetében, vagy azok felvállalása mián beskatulyázzák, sőt megbélyegezzék a megszólalót. Életre szólóan.

Nos! Ettől fél az értelmiség egy része. S ezért nevezem a „politikailag korrekt”, vagy, ahogy új szóval említik: a „Pol-korrekt” ötletét a legsátánibban zseniális kitalálmánynak. Kiötlői egy fél világot ejtettek rabul. Csakhogy arra nem gondoltak, ami éppen ennek következtében reánk várhat. S ami őket is magával rántja a szakadékba. Őket, vagy ha szerencséjük van már csak utódaikat. Akikkel érthetetlen módon nem törődnek.

Kik hát ők? – kérdezik annyiszor. Nem egyszer számon kérő hangon, s egyben csapdát is állítván a kérdezettnek, mert az erre adandó válasz az, ami a legkevésbé korrekt ideológiailag. Nos, ennek a világot átkaroló erőnek a hívei elképzelhető, hogy ép testben élnek, az is, hogy lelküket épnek hiszik, de a nemzettudatot nem ismerik, illetve kitagadták abból a lélekből. Kitagadták, még kívánatos, ép formájában is. Mert mint mindennek, ennek is lehetnek vadhajtásai.

Pedig, írja Egedy Gergely: „… tagadhatatlan tény, hogy a modern nemzetfogalom és a nacionalizmus eredetileg a liberalizmus szövetségeseként jelent meg a történelem színpadán, hiszen a feltörekvő polgári erők ezt fontos eszmei fegyverként használták a feudális rend elleni küzdelmükben.”

Mindezt el kellett mondanom ahhoz, hogy végre rátérhessünk arra a fogalomra, amelyet nemzettudatnak nevezünk, s amely kiemelt helyet kapott ama billogos szótárban.

Nagy tisztelettel gondolok emigrációban elhunyt s így csupán kisgyermekkori emlékeimben élő keresztapámra, Albrecht Dezsőre, a kolozsvári Hitel egyik alapító szerkesztőjére, aki a bécsi döntést követő 1940-41-es évfolyam 3/4. számában A magyarság változásban címmel közölt eligazító sorokat. Ő, egy olyan történelmi helyzetben, amelyet ismét csak Trianon csapdája idézett elő, az ország és nemzetépítés egy kiemelkedően nehéz feladatokkal járó pillanatában, ezeket írta: „Építeni csak a nemzeti sajátosságokra lehet és azokra az erőkre, amelyek a nemzetet egyszer már naggyá tették. Világosan bizonyítja ezt a fasizmus és a nemzeti szocializmus példája. A fasizmus az államot állítja előtérbe, ez formálja a nemzetet és a népet. (…) A nemzeti szocializmus a fasizmussal ellentétben a népet állítja előtérbe, az állam csak eszköz arra, hogy a népközösség fennállhasson s értelmét a néptől nyeri. (…) A magyarság számára mindkét út járhatatlan, mert ereje elsősorban nem a népben és nem az államban, hanem a nemzetben rejlik. (…) Nem építhetünk másra, csak a nemzetre, mert csak ezzel pótolhatjuk azt, ami a számból hiányzik. A magyar minőségi emberfajta, ez az ereje. A nemzet is minőségi fogalom. A nép akkor válik nemzetté, amikor tudatosul benne egy magasabb küldetés. A nép önmagáért van, a nemzet azért, hogy sorsszerű feladatokat töltsön be. Minél több emberben él a nemzeti hivatás tudata, a nemzet annál erősebb. (…) Az a szervezés mely színtelenít és tömeggé olvaszt, eleve, rossz. A minőség fokozása a cél, minél szélesebb elit nevelése. A magyar sors veszélyeztetettsége alakítja a törvényt, hogy a magyarnak mindig vitézebbnek, keményebbnek és erősebbnek, egyszóval különbnek kellett lennie. Mert két malomkő között sokáig lehet őrlődni, sőt végül maguk a kövek porladhatnak el, de ennek az a titka, hogy a két malomkő közé került tárgy anyagában erősebb és keményebb legyen, mint maguk a kövek.

(…) A lelki tényezők fontosabbak, mint az anyagiak, a minőség, mint a mennyiség, a tartalom, mint a forma, a szellem, mint a holt szervezet, az elit, mint a tömeg. (…) Az erős nemzet bízik önmagában, sőt egyedül önmagában bízik. Hisz abban, hogy nemzete sorskérdéseit meg tudja oldani, sőt egyedül ő tudja megoldani. Meg van győződve arról, hogy nemzeti élete és életének formája értékes, nem alávalóbb, hanem különb a többi nemzetekénél. Ezt az örök magyar magatartást fejezte ki Zrínyi, mikor a török veszéllyel szemben feltette a kérdést, hogy mit kíván oltalmára, – »a magyart kévánom, – felelte,– mert ez a legalkalmasabb, legerősebb, s ha akarja a legvitézebb nemzetség«.”

Igen! A mennyiségnél fontosabb minőség által vállalt hivatástudatos önbizalom régen volt olyan aktuális, mint a megmaradásunkat fenyegető mában. A minőség kérdése tehát – bár támadják az elitek félremagyarázott lényegét – igen aktuális. Hiszen világszerte látható, sőt nem ritkán hallható annak az igyekezetnek a hangja, amelyik az emberi minőség lerontását tűzte ki célul. S ha megfigyeljük a „trendeket”, bizony ez nem nevezhető összeesküvés-elméletnek. Egy szolgáló elit lehet legnagyobb akadálya a tömegek ártalmatlan masszává gyúrására tett kísérletnek. Albrechték és a Hitel szellemi köre még az átlag középosztályra is ezt a veszedelmet akadályozó feladatot rónák és nevelő középosztályt szeretnének kialakítani.

De Albrechtnél aztán a nemzet meghatározása során újabb fontos kérdés kerül terítékre, és már az első mondatban megadja az érvényes és mindenki által elfogadható választ. Tehát semmiféle vádaskodásnak, félremagyarázásnak nem lehet itt helye: „Felvetődik a kérdés, hogy ki a nemzet tagja? Mindenki, aki a magyar sors közösségét átérzi és annak veszélyeit vállalja. Egykor a nemzet fogalmát a nemesség testesítette meg. Azután az volt a felfogás, hogy a nemzet a középosztályban él. A nemzet fogalmának az átértékelése arra tanít, hogy a nemzet minőségi fogalom, lelki tartalom, melyet nem lehet és nem szabad osztállyal azonosítani. (…) A kisebbségi élet indította meg az új, elitképző folyamatot, melynek kritériuma nem a születés és a vagyon, hanem az, hogy a magyar sorsközösséget mennyire érzi át és mennyire hajlandó ezért áldozatot vállalni. A nemzet támaszát a népben lelte fel s a néptől nyert erőt küzdelme folytatásához. Bizonyossá vált, hogy a nemzet akkor erős, ha tartalma a közösség minden tagjában él. A nemzetnek a magyar eszményrendszer középpontjába állítása tehát nem a népi feladatok megkerülését jelenti, hanem magában foglalja a legteljesebb népi programot, mely a magyar népben élő minőségi energiákat, képességeket és erőt hivatástudattal telíti, hogy a magyar nép elérje és betöltse nemzetformáló szerepét.” Tehát ismételjük meg: a nemzet tagja mindenki: „aki a magyar sors közösségét átérzi és annak veszélyeit vállalja”.

Ma sincs másként. Ha egy konzervatívnak skatulyázott magyar értelmiségi, akinek van ebből a most taglalt kincsből szívében-lelkében, feleletet adna a fenti kérdésre, válasza igen egyszerű lenne. Mert, a nemzet azoknak az embereknek a megtartó iránytűje, akik magyarul beszélnek és gondolkodnak, akkor is, ha ebből nem származik előnyük. Sőt, nem tartják hiábavalónak az elődök értékfelhalmozó munkáját, vérhullatását, tudják, hogy amit ma tesznek, kihat a jövőre, tehát felelősséget éreznek a hasonló érzelmeket és gondolatokat hordozó utódok, de a másként vélekedő magyarok, vagyis e kérdésben ellenlábasaik sorsának dolgában is.

Tudom, hogy amennyiben a mai „trendi” gondolkodást követjük, mindez konzervatívnak hat. Mert sajnos a társadalom két részre oszlik. Az egyik felének van igénye az effajta iránytűkre, és érzi magyarságának önmaga számára fontos, de a világot is színesebbé tevő értékeit. Úgy, amint az egyéb élőlények világban a biodiverzitásról vélekednek, s melyet állítólag a zöld-liberálisok is óvnak. A másik fele viszont egészen más, idegen, de korszerűnek kikiáltott irányokba vinné a nemzet, pontosabban a „határaink közt élő lakosság” tudatát. Ez utóbbiak egy része a liberális, főleg a neoliberális gondolatok tudatos hordozója, a másik része pedig ezeknek a hatása alá került „lakossá” átnevelt, vagy félrevezetett magyar.

A neoliberális vonulatot arról meggyőzni, hogy rossz irányba indult, igen nehéz. Erre szervezett formában, tudós magyarok sem vállalkoztak még, legfeljebb azzal, hogy írásaikban elébük tárták ellenérveiket. De az élet kiáltó tanulságai sem voltak erre alkalmasak. Lásd a migrációval kapcsolatos világos helyzetet, annak zajlását és veszélyeit, melyek saját érdekeik ellenében is hidegen hagyják őket.

Így aztán, aki nem ért egyet a magyar és minden más nemzettudat egészséges, másoknak ártani nem akaró formájának szükségességével, ne is fáradozzon e gondolatok olvasásával, vagy meghallgatásával. Ugyanakkor ne feledjük Kósa László néprajzkutató intelmét: „A klasszikus liberalizmus derűlátása sok nehézségen átsegítette az országot. A haladásba vetett szinte vallásos hit, a társadalmi szabadság fölemelő érzése, az ellentmondásokat sokszor megoldó kisugárzása nagy erőt képviselt.”. Csakhogy ennek már 150 éve, amikor a liberalizmus még más volt. Gondoljunk csak a Haza bölcsére.

Kósa ír arról is, hogy Szekfű, aki nem tulajdonított különösebb jelentőséget a hosszú idő után ismét elnyert teljes állami függetlenségnek, mert nagy volt az ára, mércének a konzervatív Széchenyit állította, a liberális gondolatkör óvatos hívét, ebből következően a mérsékelt, megfontolt reformok célravezetők. Az okok és a vádlottak csoportja népes: a felvilágosodásban gyökerező túlhajtott liberalizmus, a Nagy Francia Forradalom, a mindenkori politikai túlzók a reformkortól a szabadságharcon át… napjainkig, a nemzettudat tagadásáig, – folytathatnánk mi.

Most azonban azok számára, akik látnak benne igazságot, esetleg értelmét, sőt szükségét is érzik, lépjünk egyet előre fejtegetésünkkel.

A nemzethez való tartozást jelző nemzettudat meghatározása már akkor akadályokba ütközik, ha megjelenéséről kezdünk véleményeket gyűjteni.

Valamikor a középkorban, ha valakit megkérdeztek arról, ki is ő, mai felfogásunk szerint különös válaszokat kaptunk volna. Több változatban ismert az alábbi, az irodalomból általam találomra választott példabeszéd: „Egy középkori bordeaux-i polgár például így határozta volna meg önmagát: elsősorban keresztény vagyok, másodsorban a francia királyhoz hűséges alattvaló (nevezzük ezt függőleges politikai közösségtudatnak, mert ahhoz kapcsol, aki fölöttem vagy alattam van a társadalmi ranglétrán), harmadsorban városi polgár (vízszintes politikai közösségtudat, mely olyanokhoz köt, akikkel egyenrangú vagyok), negyedsorban girondi (így hívták azt a vidéket, ahol született). Fontosságban csak ezeket követte az etnikai közösségtudat, mely az azonos nyelven beszélőket, azonos szokásokhoz, hagyományokhoz kötődőket kapcsolta egybe. (…) Az újkor kezdetén kezdtek a korábbi azonosságtudatok átrendeződni.” És a fenti felsorolásból még kimaradt a reformációt követően a keresztényt is tovább osztályozó vallás, amely szintén megelőzte az azonos nyelvet beszélők közösségtudatát.

A mai nemzettudatok a polgárosodó világ során kristályosodtak ki, s élesen elválasztják a ma nemzetállamokban élők nagy előszeretettel visszavetített acsarkodásainak magyarázhatóságát egy ezt megelőző és egy ezt követő időszakra. Amíg nem volt nemzettudat, nem lehettek nemzeti ellentétek és nemzeti elnyomás. Lehettek ilyenek országok és osztályok vagy más csoportok között, de semmi esetre sem a mai értelemben vett nemzetek között.

S máris a szavak értelmezésének oly sok bajt okozó, s oly gyakran alkalmazott zavara kerít hatalmába. Hiszen már Trianon esetében is, s azóta egyfolytában, kísért a politikai és a kultúrnemzet fogalmának összekeveredése. Az egyik a határok közé rendeződik, a másik nem ismeri azokat. Nyugaton, ott ahol nekünk diktáltak s ma is diktálni próbálnak, csak a politikai nemzet fogalmát hajlandók elfogadni. Itt Keleten, szétszaggatottságunkban, mi és nemzetfejlődésük során sok szomszédos nép is kultúrnemzetként élt vagy él, sőt így keletkezett és fejlődött. Tehát a politikai határok felett. A francia nem érti meg, hogy az erdélyi magyar, aki román állampolgár, az nem román. Magyarázhatjuk neki, de csak fejét csóválja. Ők még idejében homogenizáltak. Durva módszereikről ne beszéljünk. Inkább ők vádolnak minket hasonlókkal.

Veres Valér erdélyi magyar kutató szerint: „A határon túli kisebbségek leginkább kultúrnemzeti módon gondolják el magukat, azaz leginkább anyanyelvük és kultúrájuk határozza meg identitásukat. A magyarországi magyarok esetében ez a struktúra érzékelhetően más: csak a népesség felére jellemző a kultúrnemzeti azonosulás, a másik fele leginkább az állampolgárság alapján határozza meg magát.” Itt zárójelbe megjegyezném a máig nem levetkőzött szokást, mely az erdélyi magyart románnak, a felvidékit szlováknak nevezi stb.

Feltételezhető, hogy aki a kívülmaradottakkal közösséget nem érezve, a mai határok között találja meg helyét, nemzettudatában is máshol áll, mint az általam keresett egészséges nemzettudatot hordozók csoportja. Az egészséges jelzővel nem a másik csoportot minősíteném egészségtelennek, hanem éppen az általam fontosnak tartott nemzettudat tisztaságára vonatkoztatom, röviden arra, hogy nem mások ellen irányul! Vagyis az államnemzeti nemzettudat is lehetne tiszta.  Nyugat-Európa több országában a már kialakult államkereteket módosította az egységes nemzetté válás. Így jött létre az államnemzet liberális felfogása. Ez egy nemzet tagjának tekinti az egy országban élő embereket, és ez Nyugat-Európában kevés kivétellel máig így van. Közép- és Kelet-Európa jórészt elnyomott népei esetében a fejlődés elkerülhetetlenül vezetett a határokon átnyúló kultúrnemzetté válás felé. Tehát nem azt mondjuk, hogy valami jobb, hanem azt, hogy valami más irányba.

Ha újra vizsgáljuk a „politikai” és a „kulturális” nemzetfogalmat, az előbbi a nemzet függetlenségét és szuverenitását hangsúlyozza, az utóbbi pedig a kultúrától elválaszthatatlan identitást. Görömbei András nagyon fontos figyelmeztetése így hangzik: „A politikai vagy a kulturális szempont előnyben részesítése mindmáig örökös viták tárgya. Az államnemzet és a kulturális nemzet fogalma ütközik egymással. Ezzel a ténnyel számot kell vetnünk, de nem szabad belenyugodnunk abba a vélekedésbe, hogy ez a különbözés feltétlenül konfliktusokhoz vezet. A két nemzetfogalmat egyenértékűnek kell tekintenünk, s meg kell kísérelnünk azt, hogy az európai jogrend alapján mindkettő érvényes lehessen. Az európai változások az utóbbi időben a nemzet fogalmának is új tartalmakat adtak azáltal, hogy a nemzet életének alakulását új tényezők – például az óriásivá nőtt ki- és bevándorlás – is befolyásolják.” És ő ezt nem most írta le! Hozzáteszi: „Ezért volt az európai uniós viták során alapvető értékű a Frunda-jelentésnek az a megállapítása, hogy a politikai és a kulturális nemzetfelfogás egyenrangú.”

A nemzettudat kialakulására ez a két nemzet-forma is hatással volt. Hiszen a nyelv összekötő ereje másként hatott egyik s másként a másik esetben. Nyugaton az államnemzetbe homogenizált, nyelvileg egységes népek tudata másként fejlődött, mint Keleten, ahol a nyelvtestvéreket két vagy több ország határai választották el egymástól. (Mi például Görömbei szerint, szétszaggatottságunkban: „mozaiknemzet” vagyunk (…) ezért: „a kisebbségi magyarok által alkotott közösségek azonosságtudata és viszonya Magyarországhoz a hét szomszéd állam esetében sajátos helyi színeket tartalmaz és rendkívül változatos képet mutat”.)

A modern nemzettudat létrejöttekor ez a látszólagos zavar okozhatta később azokat a mozgalmakat, melyek minden áron saját határok közé akarták terelni az egynyelvűeket és egytudatúakat.

Itt jelent meg aztán a nemzettudatnak az a devianciája, amelyik máig bélyeget ütött rá, és veszélyesként bélyegezte meg. Erről írja Ormos Mária, az ismert kiváló baloldali történész, hogy: „(…) nemzettudat, és a nyomában kifejlődő erőszakos nemzettudat, amit a magyarok nacionalizmusnak neveznek, eleve többféle lehetett. A 19. század végén és a 20. század elején azonban mindegyik nagy politikai áramlat kifejezetten nacionalistává vált.”

Hát ez az egyik magyarázható oka annak, hogy a liberális világ nem kér a nemzettudatból. Ugyanis nem hisz annak egészséges formájában. Ez a felfogás pedig továbbhalad a nemzetállamok feleslegességnek állításáig, s a nagy multikulturális elegy megvalósításának kísérletéig. De itt nem csak félreértésről van szó, hanem már nehezebben magyarázható érdekek mozgatta háttere is van a neoliberális szándékoknak.

Magam ezért hangsúlyozom minden esetben, hogy az általunk óhajtott nemzettudatnak egészségesnek kell lennie. Vagyis a szó régi, eredeti ételmében lehet nacionalista, s nem a szó mára pejoratívvá vált értelmében.

Hogy milyen is a nemeztudatnak az a nem hasznos és nem kívánt válfaja, arról álljon itt Görömbei András egy bekezdése: „A nemzettudatnak súlyos válságai voltak, de a nemzet mégis újra és újra összeszedte magát, megerősítette tudatát. Az 1896-os nagy pompával megrendezett millenniumi ünneplés után hamarosan rossz folyamatok kezdődtek a nemzetben. Mértéktelenné nőtt a nemzeti önérzet, sőt gőg, nyilván az elmúlt évszázadok visszahatásaként. Erre a reális önismeretet nélkülöző állapotra jött a trianoni tragédia, melyre a nemzet megint csak a legrosszabb reakciókkal válaszolt. Harsányan zengett a „nem, nem, soha”. Ugyanekkor az önvizsgálat helyett az önsajnálat uralkodott el Magyarországon, amely a felelősséget a végzetre hárította. A második világháború kezdetén a visszacsatolás örömmámorában megfeledkeztünk arról, hogy nem mi hódítottuk vissza azt, amit tőlünk – a mi hibánkból is! – elvettek, hanem azt viszontszolgálat fejében ajándékba kaptuk a nemzetiszocialista Németországtól. Magyarország lakosságának alighanem a többsége a nemzetiszocialista Németország híve lett. Aztán jött a szovjet rendszer, melyhez a lakosság többsége ismét csatlakozott. Ennek a rendszernek a képtelensége azonban 1956-ban kirobbantotta »történelmünk talán legigazibb, legspontánabb« forradalmát. Ez után azonban fokozatosan egyfajta kiegyezés jött létre Kádár és az ország lakossága között. 1968 után pedig »a mi sajátosan magyar értelmezésű nemzet-eszménk fölött eljárni látszott az idő. A nagy, dacos követelés, fogalom és jelszó a szabadság lett.« De nem a közösségi, hanem az egyéni szabadság. 1989-ben ölünkbe hullott a szabadság, de szégyenbe hozott bennünket, mert azóta sem tudunk vele élni. Méltatlannak bizonyultunk rá. Megcsúfoltuk. Nem tudtunk nemzetként viselkedni. Nem tudtuk kialakítani sem a közös emléket a múltról, sem a közös helytállást a jelenben, sem a közös tervet a jövőre. Szégyenünk csúcsa 2004. december 5-e volt. Ekkor megcsúfoltuk nemzeti kultúránkat, megcsúfoltuk nemzeti létünket, megcsúfoltuk anyanyelvünket is. Innen kell most újra elindulnunk nemzeti történelmünk és kultúránk legtisztább értékeinek útmutatása szerint. Meg kell újítani és erősíteni nemzettudatunkat, mert különben a történelemnek nem alakítói, hanem csupán áldozatai leszünk.”

Íme, a nemzettudat tébolyult hullámzása alig több mint fél évszázad alatt.

Ha erre gondolunk, talán érthető az egészséges jelző szükségessége a nemzettudat mellé, és nem véletlen, hogy önigazolásul az ilyen elrettentő példákból is táplálkozott a liberális ideológia. Ez utóbbi szándékairól is rendkívül vonzó téma lenne beszélni, és további lehetőségeket adna a zárójeles kitérőkre. Nagyon nehéz itt nem megemlíteni, hogy milyen törvényekkel akarnak szembemenni ennek az ideológiának egyes hívei a végeredményként egységes kávébarna „lenta” emberiséget és világkormányzást vizionáló elméletükkel. Hiszen a világ minden táján, az ottani körülményeknek megfelelő, azokhoz egy életen át alkalmazkodni képes embertípus alakult ki évmilliók alatt. Vagyis az evolúció csodájával képes szembeszállni egy ideológia? Gondoljunk egy etióp hosszútávfutóra és egy izom- és zsírbomba vikingre. És mindennek megvannak a kiáltó tudati vonatkozásai is. Zárójel bezárva.

A globalizáció, a posztmodern a nemzet fogalmát erősen megkérdőjelezte, de mint szintén Görömbei mondja: „nem teremtett új típusú szolidaritást és új típusú képzelt közösséget”. Itt arra kell figyelmeztetnem, hogy közösségellenességével az egyénben az önazonosság-igényt gerjesztette, miközben annak alapeleme a közösséghez való tartozás. Érdekes lehet naplója alapján Márai Sándort idézni: „Nemzet nélkül nem lehet élni. (…) Rossz szó a nemzet, eladták, bepiszkolták. Mégis, nemzet nélkül minden értelmetlen. Olyan, mint a család. Kapzsi, buja, hazug emberek összessége a család is. De család nélkül nem jó élni. Igaz, családban sem jó élni. Mégis, mikor nincs család, valahogy nincs értelme az életnek. A nemzet sem eszményi vállalkozás. De nemzet nélkül nincs értelme az egyéni életnek.”

A magyar nemzettudat tehát összetett, természetes kibontakozása pedig itthon és a határokon túl is, más-más okokból ütközik akadályba. Fő összetartó ereje az anyanyelv, mert az anyanyelv és véle a nemzeti tudatunk védelme, óvása, művelése összetartoznak. Ezek egyben a nemzet védelmét is jelentik mindenütt a világon. Sütő András írja: „Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember”.

Ha Kósa Lászlót olvassuk, ő az itthoni viszonyok alakulására figyelmeztet ekképpen: „a magyar politikai gondolkodásnak immár több mint fél százada Bibó István az utolsó, átfogó gondolkodásra törekvő és szélesebb körben elfogadott közíró alakja. Nem tudhatjuk, születtek-e hasonló formátumú tehetségek, ha igen, akkor sem szólalhattak meg lehetőség és légkör hiányában. Kiemelkedő történetértelmező elme és mű hiányában kénytelenek vagyunk teljesen a szaktudományhoz fordulni. A történetírás az 1940-es évek végétől beállt szoros pártirányítás alól fokozatosan szabadult ki, de a pártfelügyelettől csak a nyolcvanas évek végére szabadult meg teljesen. Először a két háború közötti domináns polgári történetírást járatták le, mint reakcióst, hazafiatlant, népellenest. Lévén még közel a második világháború vége, sikerrel helyezték előtérbe a németellenes, kuruc, függetlenségi hagyományt, ugyanakkor gyakorta összekeverték a társadalmi küzdelmekkel, és azonosították az osztályharccal. Amikor ez az irány a túlhajtottság és a hamisítások miatt kompromittálódott, következett a dezilluzionáló megközelítés. A Molnár Erik-vita, amelyet »nemzet-vitaként« is emlegettek (ő 1956-ot a torz magyar nacionalizmus következményének nevezte és azt hirdette, hogy ezt az internacionalizmusnak kell felváltania), sok fontos eredményt és új szempontokat is hozott, egyidejűleg azonban a nemzeti kérdés lefokozásához és lekicsinyítéséhez vezetett. Nemcsak a politikatörténetben, hanem a kultúra múltjának szemléletében is teret nyert a trianoni országterületen kívüli vonatkozások elhanyagolása. Mindebből csak szakadozott, zilált nemzettudat »állhatott elő.« (…) Az 1980-as évek elejétől figyelhető meg az ideológiai háló befoldozhatatlan szakadozása, eltüntetésének előbb óvatos, majd határozott törekvése, az egyes történelmi források, figurák, intézmények és események új értékelése, de korántsem korszakos átértékelés. Fokozatosan halványodott a külpolitikai szempont, a szomszédok valós vagy vélt érzékenységére való hivatkozás, esetenként a háttérben a szovjet külpolitikai érdek »tiszteletben tartásának« kötelezettsége.”

Lépjünk azonban ismét tovább gondolatmenetünkben:

Van ugyanis más, olyan vélemény, hogy bizonyos fajta nemzettudat már előbb is létezett, csak nem a mai értelemben és mai aspirációktól vezettetve.

Mit gondol erről Ormos Mária: „A történészek jókora része (…) ma is szereti a kapitalizmus kifejlődésével összekötni, és a nemzettudat kialakulását ennek tulajdonítani. A valóságban azonban kifejlett nemzettudattal találkozni ezt jóval megelőzően is olyan esetekben, amikor egy nemzetet a megszálló hatalom demográfiai pusztulással fenyegeti, mint például a magyarokat, a horvátokat, a szerbeket a több évszázados török uralom, vagy amikor a súlyos vereséget követő feldarabolás kelti hasonló veszély érzetét.” A megállapítással semmi gondunk nem lehet, de nyilvánvaló, hogy nem arról a nemzettudatról van szó, amelyről mi beszélünk, s mely ellen ma folyik a támadás.

Hasonlóképpen más nemzettudatról beszél Nemeskürty tanár úr könyveiben. Ő már a honfoglalóknál is feltételez bizonyos nemzettudatot, de ez sem azonos az általunk most vizsgált formával.

Megint más volt a rendi Magyarország hungarus tudata. Ez sokkal inkább a politikai nemzet valamiféle tudatához hasonlítható, hiszen abban nyelvüktől függetlenül voltak együtt a Szent Korona országának népei.

Most ismét Kósa László néprajzkutatót szólaltathatjuk meg. Ő szomorúan jelzi, hogy érthető okokból elakadt a problémát magas színvonalon tárgyaló elemzőink igyekezete: „Németh László 1945 után abbahagyta a nemzeti helyzetértékelést célzó munkásságot, Bibó sem írt 1948 után olyan tanulmányokat, mint a háború utáni koalíciós korszak idején. Telik az idő, és 1989–90-ről sem születik legalább az értelmiséget foglalkoztató – akár megosztó, de mégis állásfoglalásra késztető – jelentős mű.” De egyben reménykedne is: „Végső válaszom mégiscsak az, hogy nemzeti szempontból mindenképpen szükséges és hasznos lenne, ha egy morálisan emelkedett szellem vagy többen, akire vagy akikre nagyon sok ember odafigyelne, és hallgatna rá vagy rájuk, értelmes és igaz gondolatokat mondana el az ország és a nép helyzetéről, nem a politikai pártok és programjaik szintjén, ami szükséges, de másik mező, nem azok ellenében, hanem tőlük távolságot tartva. A kérdések egymásra torlódása és a kényszerűen körültekintő fogalmazás formailag is jelzi, milyen nehezet kívánok.”

Igen. Amaz ép testben élő, ép lelket kitöltő, ép és egészséges nemzettudat megértéséért és elfogadtatásáért ez lehetne egy első és nélkülözhetetlen lépés. Ezt várjuk szomjas elmével és szívvel és a 24. óra közelgésének veszélyérzetével.

Orvos, pszichiáter múltamat nem meghazudtolva nézzük meg a kérdés egy másik aspektusát is. Nem nehéz rövid végkövetkeztetéseket levonni a nemzettudat és az ép testben élő ép lélek összefüggéseiről. Ugyanis a nemzettudat – amennyiben nem mások ellen való, sőt mindenkiért felelősséget érző, tehát egészséges formájában él egy társadalomban – úgy anyagi erővé válik.

Előnyei megjelennek a mindennapokban. Ott van az egymáshoz való viszonyunkban, a társadalmi rendben, a munkafegyelemben, az adómorálban, a ma együtt élő közösségünk és az utánunk jövők iránti felelősségben. Vagyis megszabja élhető közös életünk határait, biztonságot ad, valamint irányt mutat.

De ami a jelenlegi világunkban legfontosabb, az a benne rejlő józan veszélyérzet! Az, amely sokszor hiányzott belőlünk, de amelyben éppen most kellene példát mutatnunk a sorsunkat – ha tetszik, ha nem – meghatározni képes kontinensnek is. Egy ilyen helyzetre célozhatott Németh László, mikor megmaradásunkat egy, az egész kontinenst is megmentő, nagy cselekedet lehetőségében látta megvalósíthatónak. Ide kell visszavezetni a: merjünk nagyok lenni ismert vitáját s urambocsá’ a magyarság küldetéses voltának felvetését, azt, amikor kovász nemzet voltuk szükségességét emlegette.

Sajnos a valódi nemzettudatnak van egy nagy hátránya, mégpedig az, hogy áldozatvállalással jár. Erről pedig több letűnt, illetve ma is működő rendszer, vagy ideológia szoktatta le a már alapvető módon önzésre hajló embert. Ez jelenti a nemzetpolitikai erőfeszítések legnagyobb akadályát is, hiszen akik erre törekednek, saját politikai halálukat kockáztatják. Vékonyka az a választói réteg, amelyik a vállalj áldozatot jelszóra megmozdul. A világunkat kötelező módon jellemző parlamentáris demokráciát a pártok demokratikus küzdelme határozza meg. Csakhogy a pártoknak meg kell szerezni a hatalmat, s utána pedig azt megtartani. Ez a mai választópolgártól áldozatot kérve már elképzelhetetlennek tűnik.

Ezt a nemzettudatra alapozott nemzetpolitikát, azok, akikre hátrányos, elszántan ellenzik. Ugyanis, akadályozza a politikai orvhalászok egyéni, csoportos, vagy szervezett formában megjelenő tevékenységét. Ezért ha egyeseket vagy többeket céljaiban zavar a fejekben uralkodó és az életünkben szintén megnyilvánuló rend, ezen a ponton támadnak, s ezzel húzzák ki a talajt a befolyásolhatók alól. Aztán saját táborukba terelik őket, hogy megszerezhessék a hatalmat és a nemzettudathoz tartozó értékeket, a biztonságos jövőt semmibe véve, megszervezzék az általuk elképzelt életet.

Mint tudjuk, eddig az ilyen kísérletek kudarcot vallottak. Bármi is volt a nevük.

Ha az ismételt és manapság világviszonylatban támogatott trend a föld országaiban leküzdené a nemzettudattól vezetett akár jobb-, akár baloldali erőket (mert reméljük, hogy ilyen is akadhat), minden bizonnyal nagy veszedelmek várnának az emberiségre. Nem egy nagy gondolkodónk jelentette ki, hogy a nemzettudat és a megmaradás, egymást feltételező, egymástól függő két tényező.

S ha most visszatérünk Burke gondolataihoz, idézzük őt még egy mondat erejéig: „Amikor rossz emberek összeállnak, a jóknak társulniuk kell, különben egyenként elbuknak, cseppet sem sajnált áldozatként egy hitvány küzdelemben.”

Fárasztó gondolatokat voltak kénytelenek elolvasni, de ez az erőfeszítés is arra figyelmeztet, hogy mennyire nehéz lehet ennek a kérdésnek a megmagyarázása azoknak, akik nem rendelkeznek az érdeklődés adta türelemmel, s főleg a tömegeknek, akik felkészületlenek és ezeket az információkat egy egyszerűbb, számukra is elérhető szinten igénylik. Arról nem is beszélve, hogy hányan viszonyulnak eleve ellenségesen a kérdéshez, s nem hajlandók időt szentelni a saját ellenérzéseik táplálta véleménnyel szembeforduló gondolatokra.

Sajnos a neoliberális hangulatú világ vonzása elsodorja a hagyománytisztelő, a nemzetet értéknek tartó világot, s azt a múltat végkép eltörölni kategóriájába sorolná, mint elődje a kommunista eszme. Ez ellen fel lehet lépni, de tartós hatásának bekövetkezte, siker esetén is, újabb generációs időt igényel.

Az élet legkülönbözőbb területein lehet hatni a társadalomra, de a leginkább eredményes mindenkor az érdekeltség, főleg az anyagi érdekeltség. Ezért a könnyebb ellenállás irányát felkínáló neoliberális létforma mindenkor előnybe lesz az áldozatvállalásra alapozott nemzettudatra építővel szemben.

A gyermekkor fogékony éveiben kell elkezdeni építeni az egészséges nemzettudatot, s ehhez, akár a demográfiai fordulathoz, sokirányú erőfeszítésekre van szükség. Olyanokra, amelyek mindenkor az ellenkező célokat szolgáló erők kereszttüzében lesznek. Sok egyéb mellett mindenképpen a magyar múlt megismertetése lehet az egyik kiskapu a gyermeki lélek megnyerése felé. Ez pedig igencsak nagy feladat egy olyan világban, ahol például, mint Angliában, a történelemoktatás a második világháborúval kezdődik. Ami előtte volt az a rossz világ, s ami utána jött az a szép új világ.

Láthatjuk, hogy a nemzetpolitikát felvállaló, most kormányzó pártpolitika a lehetetlent is megpróbálja, s a fából-vaskarika feladatát is szeretné megoldani. Közben ezernyi buktató és útelágazás akadályozza, mint a népmesékben.

S mégis, mégis végig kell járni az utat, mert ha sikerül, nem csak nemzetünket mentjük meg, hanem történelmi fordulathoz járulhatunk hozzá.

Ehhez azonban az szükséges, hogy saját érdekeinket háttérbe szorítva is keményen tegyünk meg mindent ennek a munkának a támogatására. Ki-ki a maga kis hozzájárulásával. Őszintén, szívből, s közben saját nemzettudatunkat is fejlesztve.

*

EPILÓGUS

Nem nehéz magamnak is bevallani, hogy a soros uniós, és az uniós Soros kettős nyomást várva aggodalmakkal teltem el. Hiszen sokszor leszögeztem már: egymagunkban nehezen lehet megvívni azt az önvédelmi harcot, melynek paradox módon első feltétele a kontinens megvédése.

Eljött az igazság napja (nem az első), és lezajlott az ütközet, melynek hőse, mint korabeli hadvezérek, az ellenség felett magasan állva pásztázta látcsövével a hadszínteret, s minden neki állított csapdát úgy került ki, hogy még az arra méltatlan ellenséget sem sértette meg, mégis szánalmas helyzetbe hozta.

Nem óhajtok tirádát zengeni egyetlen karizmatikus személyről, hiszen ő minden ellenkező híreszteléssel szemben nem diktátor, hanem szolgáló ember. Ha nem az lenne, sokkal egyszerűbb, s mennyivel kifizetődőbb lehetőségei volnának beállni a sorba, és tehetségét kamatoztatva a határ a csillagos ég lehetne. Ő azonban a küzdelmet választotta, s azzal minden ellene felhozott vádat és hazug próbálkozást megsemmisít, mert így egy biztos sikert nem garantáló, de hittel mégis győzelemre vihető nagy próbálkozás mindenesévé vált.

Az uniós találkán az előre meghozott határozat, az előre megírt vagy kiosztott felszólalások, a sajtóértekezleten szintén előre elkészített kérdések sűrűjében olyan spontán válaszok születtek, amelyek nem csak a mi tetszésünket szolgálták és keblünket dagasztották, nem csak megnyugtattak s töltöttek el bizakodással, de a Pol korrekt határait elegánsan áttörve éppen cáfolhatatlan őszinteségükkel hatottak. Így mondhatott el az európai embereknek olyan tényeket, amelyekről saját „szabad médiájukból” nem nagyon értesülhetnek. S itt most egy rövid zárójelet nyitva, kiemelném a kétféle kultúra (az egyházat és keresztény vallást elkülönítő európai és a vallást, valamint az államot egyként kezelő iszlám világra gondolok) antagonisztikus ellentétének tételét, az integrálhatatlanság tényét, melyekről arrafelé nem szokás beszélni, de most ott, az unió szívében hallhattak róla.

Hallhattuk, hogy az uniósok ezzel a vitával házhoz rendeltek maguknak egy pofont. Én arra is figyelnék, miszerint amikor egy esetleg feleslegesnek mondható konfliktus felvállalásának magyarázatát keressük, arra is gondolunk, hogy ez adott alkalmat mindezeknek az európai közvélemény előtt, nyílt színen való elmondására, akkor nem járunk messze az igazságtól.

A tetemrehívásnak szánt találkozó lovagi küzdelemmé nemesülhetett volna, ha a másik oldalon nem olyan figurák sorakoznak, akikre ez a legnagyobb jóindulattal sem jellemző. S köztük nem kevés magyar serénykedett hazájának ártani azért, hogy saját pártfeladatainak minél jobban megfeleljen. S ha csupán ezt vesszük észre, az nem minden esetben elég, mert feltehetően ennél távolabbi érdekek szolgálata sem kizárható.

Nem egyszer váltak saját jó voltukból nevetségessé e serénykedők. Például, amikor az unió egyetlen ilyen vitát felvállaló miniszterelnökének egyikük éppen vita közben azt vetette szemére, hogy nem mer vitába szállni? De utóbb egy vehemens olasz képviselő saját lapjainak adott válasza is leleplező erejű volt. Mert miért mond egy vitapartner tömören és röviden olyat, hogy a másik fél hazudott? Nos azért, mert érvekkel már nem tud válaszolni. A magyar kereskedelminek nevezett televíziók kérdezői közt is észlelhető volt, hogy a kérdéseket jó előre elkészítették. El is hangzott a finom, de megsemmisítő válasz.

Ilyen, s ehhez hasonló esetek fűszerezték a délutánt oly mértékben, hogy szorongásaim oldódtak, s bár az alaphelyzet továbbra sem változott, mégis reménykedésben megerősödve zártam a napot.

Mint magyar, arra voltam büszke, hogy felvállaltuk ezt a kovász nemzetnek szánt feladatot, és van erre alkalmas karizmatikus vezetőnk. De ugyanakkor magyarként szégyenpírt éreztem arcomon, amikor azok a magyarnak nevezett képviselők ontották magukból az ellenőrizetlen és mindent elborító gyűlöletet, nem törődve azzal, hogy így a nemzetközi porondon egyedülálló magatartást tanúsítanak.

Ezeket a kiegészítő sorokat egy naplójegyzetemből emelem ide s a naplójegyzet sajátos műfaj. Legtöbbször magának írja az ember. Közben nézem a média reakcióit és a felek vitatkozását a vitáról. És sajnos ismét rájövök, hogy itt minden hiába, mert a másik oldal gondolatvilága olyannyira idegen a nemzeti oldalétól, hogy meggyőzésére nem lehet számítani. Így csak legyőzése lehetséges, s ez szomorú, mert magyarnak magyart kell legyőznie, mikor amúgy is oly gyengék és kiszolgáltatottak vagyunk.

Mindezeket felülírja a nemzettudat hiányán is túltevő nemzettudat ellenesség. Sőt, az annak nevetségessé tételére tett kísérletek. Az, hogy sokan, akikben még ott motoszkál valami, nem merik nyíltan felvállalni.

S ekkor ismét az annyiszor elmondottakhoz érkeznek gondolataim.

Adva van egy nemzeti oldal, amely vezetőjével az élen fontosnak tartja, hogy őseink keserves küzdelmeit megértve, fel- és elismerve megmaradjon magyarnak egy keresztény kultúrkörben. Úgy is, amint az állat vagy növényvilág génbankjainak is elismerik és annyit hangoztatják fontosságát. Tehát a világ hasznos és szép színességét gazdagítva.

És adva van egy másik oldal, amelyet ez nem érdekel. Ők globalisták, világpolgárok, neoliberálisok vagy internacionalisták, kozmopoliták stb.

Ma a nemzeti oldal a globalizációs törekvéseknek útjában áll, a másik viszont élvezi annak támogatását. Mindkettő meggyőződéssel hirdeti igazát.

Az egyik meg akar őrizni egy értéket a magunk és az emberiség számára. Ezért nem kevesen közülük áldozatot is vállalnának. (Nem tagadom, hogy mellettük is felbukkannak a hasznot remélő társutasok, ami egy társadalomban elkerülhetetlen.)

A másik vakon rohan az ismeretlenbe, egy az évezredek során kipróbálatlan ideológia alapján, érvényesülést, önmegvalósítást és saját ideológiájának mindenáron való győzelmét, nem ritkán egész egyszerűen hasznot remélve.

Ennek a két oldalnak az integrálása sem képzelhető el. Inkább az, hogy innen oda, vagy onnan ide pártolhatnak egyének, vagy csoportok (pártra is van már aktuális példa).

Kérdésem az, hogy meddig lehet bírnia a folyamatos belső harcok mellett egy nemzetnek a kontinentális méretű küzdelmet is?

Történelmük során Kelet felé már egyszer megpróbáltuk ezt a kettős fronton való helytállást. Hogy túlélésünk ennek köszönhető, valószínű. Tehát a fordítottja is megtörténhet. Ugyanakkor keserűen állapítom meg, hogy miközben a velünk most elbánni készülő nyugatot védtük és az ő későbbi hathatós segítségükkel ebbe bele is rokkantunk, nemcsak megvédtük őket, hanem lehetővé tettük, hogy a tőlük még nyugatabbra felfedezett világot zavartalanul kirabolják.

Most ennek a gazdagságnak a még ható és létező erejénél fogva néznek minket is a gyarmattartók egykori szemével, s még az akkor elkövetett bűneik miatt végre fel-felbukkanó lelkiismeret-furdalásukat is a mi szolidaritásunkra támaszkodva gyógyítgatnák. Vagyis a gyarmatvilág nyomorúságának következményeit most a soha ebből hasznot nem húzott, sőt ezt számukra lehetővé tevő legújabb félgyarmataikra hárítanák.

Kissé bonyolult gondolatmenet, de nem tagadhatók igazságai.

Ilyen hangulat uralja azokat a nem lovagi tornákra emlékeztető vitákat, melyekre immáron rendszeressé váló kirándulásokat tesz „vitáktól félő” miniszterelnökünk, „a diktátor”.

Szász István Tas

*

IRODALOM

– Albrecht Dezső: A magyarság változásban. Hitel, Kolozsvár,1940-41 3/4. sz.

– Egedy Gergely: Konzervativizmus és nemzettudat. Magyar Szemle, Ú.f. VIII.7-8 sz.

– Görömbei András: A magyar nemzettudat változásai. Hitel, Budapest, 2009. II.

– Internet-Sulinet: A nemzettudat kialakulása – összegzés

– Internet: Citatum. Edmund Burke

– Kósa László: Magyar konzervativizmus. Batthyány-Barankovics Alapitvány, 1994. 
– Márai Sándor: Napló, 1946 (Görömbei András idézetében)

– Ormos Mária: Nemzettudat és nacionalizmus. Grotius, 2012.

– Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. Akadémiai Kiadó, Bpest, 1994.

– Szekfű Gyula: Nagymagyar út. Hitel, Kolozsvár, 1935/1

– Veres Valér: Mennyire egységes a magyar nemzettudat? Internet MASZOL

És még számos – gondolkodásomat meghatározó – olvasmányom.