Menü Bezárás

ERDÉLYI SZIVVEL, ÖSSZMAGYAR ÉRDEKÉRT

Szász István Tas, Transszzilván szemmel, összmagyar szívvel (Budapest, 2O15, Jancsó Alapítvány)

Michel Foucault francia történész és filozófus, a 20.század egyik legnagyobb hatású gondolkodója a bölcsészet- és társadalomtudományok területén, egy 1983-as előadássorozatában (Discourse and Truth: The Problematization of Parrhesia (six lectures given by M.F. at Berkeley)), az igazság s az igazmondás kifejezés jelentését és fejlődését vizsgálja az ókori görögökkel kezdődően, annak eltűnéséig, a kora kereszténységig. S szerinte, ebben a kulturális kontextusban az igazmondás próbája és gyakorlata nem az episztemológia, hanem éppen az etika szférájába tartozik, mint erkölcsi érték, melynek viszont egyetlen garanciája, csak a bátorság lehet. Ami mindig magában hordozza azt a veszélyt, melyet tudatosan vállalni is kell. Az pedig csak egy feltétlen és belső kötelességérzet következményének bizonyul, valahányszor, valaki – történész, gondolkodó vagy akár író – a parrhesziasztész szerepére vállalkozik.

Foucault szerint viszont a parrhesziasztésznek (igazmondónak) mindenkor szabadnak kell lennie, mert csak így van szabad akarata , ugyanúgy, ahogy az általa megcélzott személynek vagy közösségnek is. S mert a morális kérdésfelvetés, kötelességtudatot is feltételez, s azt is vállalni kell, hogy az esetleges és szükséges párbeszéd terepét is meg tudja határozni. Mert a parrhesziasztikus jelenségnek csak akkor van értelme, ha jelzi is, hogy az igazmondás nem monológ, hanem dialógus, mint az athéni demokrácia idején is volt. A dialógus erkölcsi szabályai pedig biztosíthatják, a résztvevő feleknek nemcsak közös erkölcsi világát, de közös etikai életterét is.

Súlyos és megkerülhetetlen történelmi-politikai tabutémák (román-magyar viszony, trianoni trauma, a Vásárhelyi Találkozó igazi háttere és története, a mindmáig kisebbségi sorsban tartott erdélyi magyarság és tartós autonómia-igénye, s az összmagyarság európai függetlensége-szabadsága és sorsa) feldolgozása-értelmezése (s egyben személyes, újabb okadatolt tanúvallomása) Szász István Tas legfrissebb s talán legfontosabb könyve. Olyanoké, melyeket a 21. században sem vállal szívesen az idősebb és fiatalabb történészek többsége, csak a legelszántabbak és megszállottak. Különben Haydn White szerint is, alkatuktól és világképüktől függően, a történészek alapvetően romantikus, tragikus, komikus vagy szatirikus elbeszéléseket alkotnak a múltból. No, és a jelenből? A legtöbbször hallgatnak, kivárnak.Ha az éppen uralkodó Hatalom rájuk nem szól. S akkor, minden addigi, annak óhaja, akarata és elvárása szerint alakul.(Mert minden hatalomnak megvan a maga cenzúrája, a demokráciákban is. A „szaktudósoknak” pedig félelem- és érdekszerinti öncenzúrája.) S ezért kell, halasztást nem tűrve, nemtörténészeknek, de közíróknak is rögzíteni mindazt, amit az emberi történések időben és térben jelentenek.

Az Erdélyből áttelepedett Szász István Tas közírói életművének ezért csúcsa a legújabb teljesítmény. S nemcsak öröksége, de szándéka jogán is! Ezért éreztem valami hasonlót, ahhoz az élményhez, melyet 1987-ben tapasztaltam a Köpeczi Béla által szerkesztett új, 1986-ban kiadott, háromkötetes „Erdély történeténetének” kézbevételekor, olvasásakor. Mert nemcsak a történetírásnak, hanem az egész magyar tudományos életnek s a változó történelemszemléletnek is rangos eseménye volt. S az azt követő, szakmai konferencia (Debrecen, 1987 október 9-10., melyre a meghívott román történészek el sem mentek, s az ugyancsak meghívott erdélyi magyar történészeket pedig nem engedték ki a román hatóságok), már 1988-ban, könyvben is megjelentetett vitaanyaga is. Hiszen a felkért előadók, s az „Erdély történeténeté”-nek társszerzői is, valami olyasmit érezhettek, mint a római Livius, történelmi művének írása közben, aki amikor a XXI. könyvéhez érkezett, sóhajtott így: „ In parte operis mei licet mihi praefari, quod in principio summae totius plerique professi sunt rerum scriptores”. És könyve összeállítása- szerkesztése közben, talán Szász István Tas is.

ooOoo

(1)Milyen nemzetstratégiák ütköznek és ütköztetnek a magyar-román viszonyban, taglalja már az első, részletes személyes tapasztalatokkal és észrevételekkel dúsított tanulmány?(Románok és magyarok az ortodox törésvonal mentén c.) Mert nem is lehetne más töprengéssel indítani, bosszúálló gondviseléssel sújtott közös sorsunkat, s az azzal kapcsolatos erdélyi történelmi kutakodásunkat. És Szász István Tas tudja ezt. És azt is, hogy minden nemzeti többség paranoid hatalmi emlékezetpolitikája, s a történetiségre fittyet hányó, tények és kreálmányok között portyázó retroaktív emlékezetpolitika szükségszerű velejárója a reprezentatív szelekció, miközben a történelmi emlékezet fölötti uralom meghatározza a társadalom önképét és öntudatát, tehát kollektív amnéziára ítélne minden lényeges történelmi eseményt. Az emlékezetpolitika útváltói pedig nem mindig váltják be vagy teszik lehetővé a többségi (avagy történelmi nyertes) nemzeti és országépítő elképzeléseit. S modern politikai közösség helyett, így válik (mint a román is!) az országalkotó többség virtuális traumaközösséggévé. Mert azt is megpróbálta, hogy a magyarság történelmi bukásait (1526, 1711, 1849, 1920, 1945) saját nemzeti kialakulásának emelkedő lépcsőiként állítsa be, avagy emlékezetpolitikai román konszenzusként, akár a román újkori történelem időszámításának nullpontjává tehetően (lásd a Trianon-i döntést), s azt állampolgári identitásának is részévé váltva. A Trianon-kronotoposznak, román részről általánosan elfogadtatott ténye viszont nem érvényteleníthette – mindmáig – a kisebbségi sorsba süllyesztett erdélyi magyarság politikai, gazdasági, kulturális, civilizációs és demográfiai alakulásának történelmi tényeit. Melyek kibírták a tiltó és paranoid emlékezetpolitikának ráhatásait is. A román nemzeti radikális asszimilációs politika és a szinkretista mitológia szélsőségeit is. Persze a kompenzatív emlékezet magyar részről is létezik, de nem lehet csak kielégítetlenül helyreállító nosztalgia. Mindez Szász István Tas érzékeny megközelítéséből is kiérződik, de úgy, hogy vitathatatlanul történelmi héroszokat s velük tényeket és érveket hív segítségül. Mert történelmi igazságokat elhallgatni-elferdíteni lehet ugyan, de véglegesen érvényteleníteni azokat, nem! S a több mint évszázados román állampolitikának és tisztségviselőinek eddigi, páratlan és kivédhetetlen szószegése, eleve lehetetlenné teszi az akár dialógusra is vállalkozó szerző parrhesziásztészi szerepét. Mert amíg magyarul az „igaz”, az „igazság” és az „igazságosság” sokszor szinonimaként jelenik meg, s az eszmények szintjén az igazság egyszerre episztemológiai és etikai kérdés , a gyakorlatban ez a helyzet jóval bonyolultabb, mert a román oldalra (ahogyan a Balkánra, de Kelet-Európára is) sokkal jellemzőbb az a nem nyílt, s nem őszinte kiállás, hanem éppen a ravaszság és a furfang. S az ilyen, dialógusra felkért vagy provokált féllel szemben rendkívül nagy a kockázat. Mert, aki hisz a közös és rendező, etikai platform kialakításának lehetőségében, az –akár naivan is- de a végén túl sok kompromisszumot köthet, és elbukik. S elég különösen, hiszen a magyar-román viszonyban napjainkig érvényes, és ambivalens diskuruzus során a román többségi hatalom képviselői és történészei, hányszor színlelték már, hogy nem is értik a célzást és kezdeményezést, mégkevésbé az utalásokat, s mindig a kettős beszédet választották. Mert jól tudták, hogy az ambivalens diskurzusban érvényes furfang mindig biztosította számukra azt a védettséget, mely éppen a magyar fél igazmondásának bátorságát csorbította, vagy tette hiteltelenné. A szégyenérzet, vagy a bűntudat kulturája pedig számukra nem létezett, s ma sem létezik. S a Balkánon, Kelet-Európában az igazmondás ma sem kapcsolódik semmilyen formában a szabadsághoz, tehát az nem feltétele az igazmondásnak. Annak pedig nem lehet strukturális helyzeti előnye sem, aki kimondja az igazságot, azok előtt, vagy azokkal szemben, akiknek értéktudatában, a szabadság nemcsak hogy nem feltétele (sőt, ellenkezőleg!), hanem még csak nem is okozata, következménye a történelmi igazmondásnak. S nem tehetem meg, hogy ne idézzem én is, Gloria Man amerikai kremlinológus, szerző által is idézett, a keleti és nyugati kereszténység közötti különbség lényegének megismeréséről adott magyarázatát: „Míg a nyugati típusú kereszténység olyan ideológia és jogrend, amelyik biztosítja az egyén autonómiáját” illetve „…olyan intézményrendszert hozott létre, amely biztosítja a kollektivitás autonómiáját és önkontrollját” addig a keleti ortodoxia nem biztosítja az egyén autonómiáját, sem a gyülekezet autonómiáját és önellenőrzését. „Ez a törésvonal” írja Gloria Man. A rejtély lényegét pedig a „ bűnhöz való eltérő viszonyban” látja. Mi, erdélyi magyarok is! Ahogyan a szerző Szász István Tas is, hiszen nem hiába ajánlotta írását Jancsó Benedek és Makkai László emlékének. Akik már életükben tudták, s személyes keserűségként tapasztalták, hogy az „ortodox törésvonalat” erősíti a „Trianon-trauma is.

XXX

(2)Makkai László-idézettel indítanánk a kötet második tanulmányának (Trianon csapdájában c., mely a szerző írott Trianon-tanulmányainak összefoglalója) ismertetését s a rávalló hivatkozást: „…nincs még két nép Európában, melyeknek etnikai talaja oly nagy területen fedné egymást, mint a magyar és a román.(…) teljesen reménytelen a két nép etnikai határát akárcsak megközelítőleg is megvonni.(…) az erdélyi népek szétválaszthatatlan együttélésre vannak ítélve(…) Mindhárom nép a történelem folyamán külön nemzetté alakult (…) míg más országokban a nemzetté válás az állami keretek népi birtokbavételével járt együtt, a magyar-román-szász vegyes teületeken ez nem történhetett meg. Sem a régi Magyarország, sem a mai Románia nem válhatott igazán nemzetállammá, hiába nyilvánították magukat annak. Ahogy a 19. század folyamán a magyar uralom alatt élő románok az egységes nemzet tagjainak tudták magukat, úgy a mai erdélyi magyarok is az egységes magyar nemzethez tartoznak. Ez nem igény, hanem tény…”

Schwartner Márton, a statisztika első kiemelkedő magyar képviselője írta 1798-as munkájában: „Talán nincs még egy ország a világon, melyben több nyelv és ennek következtében oly sok nemzet honos, mint Magyarországon”. Egyik követője pedig, Csaplovics János, akit a néprajz, az antropológia és a statisztika is előfutárai között tart számon, 1822-ben a következőket állapította meg: „ Nem tsak természeti állapotjára, és a természet ajándékaira nézve – hanem népességére nézve is Magyarország Európa kitsinyben, mert majd nem minden Európai nép-törzsökök, nyelvek, vallások, foglalatosságok, Cultura grádusok, s végre életmódok, erköltsök és szokások is itten találják fel Hazájokat.” S hiába, hogy a magyarországi népesség ilyen méretű nyelvi és kulturális sokszínűsége hosszú történelmi fejlődés eredményeként alakult és alakulhatott volna.

Mert a 20. század történelme már nem adta meg az esélyt (Európa kicsinyben!) sem a magyar államnak, sem a magyar nemzetnek. Csoda, hogy az első világháború után a Trianonban meghozott döntés, s az azt megerősítő, második világháború utáni Párizsi Békeszerződés is a magyar etnokulturális közösség (nemzet) szétszakítottságának s a magyar nemzettudatnak és politikának – mindmáig „Trianon-trauma” címen – egyik legneuralgikusabb pontja?! De mit akarnak, akarhatnak még a magyarok a Trianon-trauma rendezése címén?-kérdik még azok az időközben felbomlott, de történelmi érdekeltségükben megmaradt, fragmentált utódállamok is, akik a két békeszerződés értelmében és feleiként már nem léteznek(Jugoszlávia, Csehszlovákia és Szovjetunió) hogy a trianoni-egészben megmaradt, utolsó európai utódállamként még létező Romániáról ne is beszéljünk. Illetve éppen ez utóbbi esetében kell beszélnünk, hogy a Szász István Tas könyvében érintett Trianon-tételnél maradjunk. Mert a Trianon-traumát nemcsak mi hordozzuk a lelkünkben, hanem a román többségiek is. Mindig rezdül a lelkük, valahányszor szembesülnek velünk, vagy akár ha csak ránk gondolnak is. S a velünk szembeni magatartásuk fő érzelmi mozgatói is innen, ebből erednek. Ezért – a legerkölcstelenebb módon – ebből „fundálták” (szinte azt írtam, hogy frundálták) ki azt, hogy a mi rendezetlen , „Trianonból származó” ügyünk, nem csak békés, építő életükre s nemzetállamuk egységére, de veszélyt jelent akár a világbéke számára is, valahányszor igazságot merészelünk igényelni magunknak. S így – lényegében – még az élethez való jogunkat is kétségbe vonnák.

Messzemenően egyet kell ugyanis egyetértenünk March Bloch francia történésznek azzal a megállapításával, hogy „ A jelen nem más, mint egy hosszú áramlat legszélső csücske, s ebben az áramlatban mindegyik hullám mozgása függ egyrészt a szomszéd hullámoktól, amelyek körülfogják, és összeszorítják.., de függ a mögötte levőktől is, amelyek előrelökték.”

De el kell fogadnunk Szabó István debreceni történésznek még 1941-ben papirra vetett gondolatait is, ami azt jelenti: „ ha nehéz, sőt olykor kínzó is,

mégsem hallgatni a rokonszenv vagy ellenszenv hangjaira, magunknak nem hízelegni, hanem a keserűt is kimondani, másokat nem kevesbíteni, hanem egyenlően részeltetni”. A tárgyilagosság igénye azonban – s ezt tegyük hozzá a Szabó István-féle megfogalmazáshoz – semmiképpen sem jelentheti az önértékelésnek azt a zavarát, ami – Kosáry Domokos találó kifejezésével élve – „öncsonkítást” eredményez. Mert az egészséges önbecsülés mindenkor hozzátartozik a jó nemzeti közérzethez. Ami nyilván a szabad vélemény-nyilvanítás akarata és felszabadultsága nélkül mit sem ér.

Ahogyan az „Erdély története” társszerző történészei is, 1986-ban Magyarország és Erdély történelmi viszonyával nem azért foglalkoztak, hogy tétellel szemben ellentételt- a mindenkori különállással szemben mindenkori teljes egybeforrást – demonstráljanak, hanem azért, hogy tudásuk s erejük szerint – a magyar történetírás addig gyűjtött ereje szerint – megközelítsék a történelmi valóságot: a Ranke-i wie das eigentlich geschehen ist-et. Tehát a valóságos múltat, ahol a történelmi „jogelméletek” mereven szikár tételei és politikai ellentételei a történeti élet színes sokrétűségében és az esetleges mulasztások átmeneti fokozataiban oldódnak fel. Mert a fejlődés – vagy éppen a veszteség – történelmi folyamatában Erdély históriája mind a magyar, mind pedig a román történelem integráns része.

„Jaj, merre menjek, merre nézzek, mit rebegjek, mit hazudjak? Jaj, hol az arcom, hol a múltam, hol az agyam, hol a sírom?” –kérdezte riadtan Kosztolányi 1918-ban. S a szorongató aggodalom torokhangja korántsem csak nacionalizmusból táplálkozott. Ugyanis, 1918-19 fordulóján – alig néhány drámai hónap alatt – uralkodó nemzetből legyőzött, megalázott és Európa e tájain, nemcsak szomszédaink által, gyűlölt nemzetté lettünk. Trianon ugyan a világtörténelem egyik legigazságtalanabb békéjét hozta, a magyar történelem második Mohácsát (s a párizsi 1946-os békeszerződés, másodszor is másodikat!), hogy a halmazati bűntetést is elszenvedjük. Úgy, hogy a békeszerződések (igaz, hogy világháborúk után!), nem vették figyelembe a népek önrendelkezési jogát s eltekintettek az etnikai viszonyoktól, de persze a máig is hangoztatott ellenérvvel, miszerint: de jogos nemzeti-nemzetiségi területi igényeket is kielégítettek. S nem számított, hogy a békeszerződések ereményeként (inkább következményeként!) az erdélyi magyarság Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége lett, akkor, amikor nemsokára s korunkban is a nemzetiségi-kisebbségi helyzet egyszersmind az emberiség veszélyeztetésének metaforájává vált. S hiába, hogy a nemzetiségi megmaradás igénye az emberiség élethez való jogának szimbóluma volt mindenkoron. Azt pedig – minden nemzeti hivalkodás nélkül – hiába említettük, és hivatkoztunk is rá, hogy 1849-ben, bár megkésve, de a magyar forradalom alkotta meg Európa első és sokáig legdemokratikusabb nemzetiségi törvényét(területi autonómia, vallási és világi szabad kifejlődés, az anyanyelv használatának korlátok nélküli biztosítása, s nemcsak az ígéret szinte egyedülállóan méltányos szintjén). Tehát a kiegyezés után is –Svájcon és Ausztrián kívül – a világon egyedül nekünk volt még a nemzetiségek jogait védelmező külön törvényünk. De lehet, hogy éppen ez volt az oka az Osztrák-Magyar Monarchia felbontására irányuló antant-döntéseknek , hiszen ezek a törvények ellentétesek voltak a saját gyakorlatukkal, és esetleg azok megfertőzhették volna egész Nyugat-Európát is. És mert nemcsak régi, de újkeletű történelmi igazságnak is bizonyult: két szubjektív igazság drámai összecsapásánál mindig az igazság szenvedi a csorbát, és elhamvad az érdekek józan egyeztetése. Ám, amiként Sütő András „Álomkommandók” c. drámájának főhőse is kijelenti: „ Ha porból lettünk is, emberként meg nem maradhatunk az alázat porában”. S maradtunk mégis, a 21.században is „az alázat porában”.

Talán mert a Trianon-sújtotta magyar nemzettudat defektusai ma is, s még mindig erőteljesek, s az időközben széteső hitek miatt, nincs korszerű magyarságtudatunk. Talán mert a Himnusz-t is szívesebben énekeltetjük play back-ról, de nem tudjuk megnyugtatni rossz lelkiismeretünket sem, s így a nyomorék nemzettudat nemcsak lefegyverez, de felelősséget sem érez, hogy az áldozathozatalról már ne is beszéljünk. Pedig Babitscsal szólva: „a fának sem elég a föld nedveiből szívott erő, szükség van az esőre is, amelyet a szelek hoznak”. A végekről!- tehetnénk hozzá. Márpedig kinek-kinek vállalnia kellene azt az „édes bilincset”, „gyönyörű terhet”, „keserves hatalmat”, amit nemcsak a tájhoz, de szülőföldet jelentő „ egykori hazánkhoz”, az etnikumot és közösséget jelentő nemzethez való szoros kötődés jelent. A gerinctörést szenvedett nemzettudat „felgyógyulása és újraépítése közben”.

S akkor aligha kerülhetett volna sor 2004. december 5.-re is, mely már a harmadik Trianonnal volt egyenértékű, a szerző keserves szégyenében is. A Kádár-népét jelentő politikai és nemzeti ellenzék öntudatlan és felelőtlen megnyilatkozásai miatt is. Ahogyan a megkísérelt, nemzeti újraépítés első kormánygesztusainak vállalásakor: -a Duna Televizíó beindításakor, a státustörvény kidolgozásakor, a külhoni állampolgárság megadásának felvetésekor vagy a kettős állampolgárság lehetőségét biztosító nemzeti alaptörvény elfogadáskor és gyakorlati alkalmazása ellen is,- folyamatosan megnyilvánult, és ma is megnyilvánul, a létező Trianon-trauma jegyében? Sajnos és bizonyára!

S ismét a Kosztolányi-sikoly hasít tudatunkba (Jaj, hol a sírom?), ha életünk végső számadásához közeledünk, ahogyan a szerző édesanyjával (kolozsvári színésznővel s a Hitel egykori háziasszonyával) is azon tépelődött, hogy nem „otthon”, nem Kolozsvárott, a szülőföld és szerettei ölelő várakozásában lel majd végső nyugalomra, hanem az „új hazát jelentő anyaországban”. Szerzőfia szerint, mint leírja, végülis megnyugodva és barátok között megpihenve. A valóság és végső egyszerűség tanúsága szerint viszont, a szerető és vígasztaló fiú utólag mégis felvéseti a kolozsvári, házsongárdi sírkertben árválkodó márvány obeliszkre, édesapja neve mellé, nemcsak az édesanyja, de elhunyt felesége nevét is. Mert a „végső hazatérés végülis elkerülhetetlen!” Ha csak nevünkkel és szimbólikus értelemben is, mégha hátborzongatóan megtévesztően is. S a sírkőről márcsak a „mindörökkön erdélyi, kolozsvári fiú” neve hiányzik.

Megéltük és éljük tehát a kudarcot, és mégis éljük a megújulás hitét is, az illyési reményt, miszerint „az ember nagy ritkán győzhet is”! S akár történelmi imát is mondhatunk a költő segítségével:

„Te, naponta megfeszített Mi Urunk…

Tégy értünk csodát, add meg minekünk,

Hogy a mi hitünk ne fúljon cikornyás kudarcba.

Ne engedd, hogy hiába higgyünk.

A történelem önmagában visszaforduló, sötét,

Nevetséges csavarmenetét törd te szét,

Hogy a gondolat nagy lendületét meg ne akassza terpeszkedő beteltség…

A buta bestiát, a gőgöt öld meg bennünk Uram,

Különben minden hasztalan.”

XXX

(3)Különben minden hasztalan!- a mindmáig kisebbségi sorsban tartott, erdélyi (romániai) magyarság autonómiaügye érdekében, legalábbis. Sugallja az a leltár és számvetés, melyet Szász István Tas harmadik tanulmányaként közöl „A felszámolt és remélt erdélyi autonómiákról, valamint az autonómia fóbiáról” cím alatt.

Vita Sándor írta Észak.Erdély visszatérésekor, s a magyar országgyűlésbe való behívásakor (1940) a következőket: „Nyilvánvaló, hogy a kisebbségi életben sem előnyt, sem hatalmat nem jelent a vezetés, ellenkezőleg: ez áldozat és veszedelem, aki tehát vállalja, az nyilván belső lelki kényszerből, nem pedig külső körülmények hatása alatt vállalja. (…) S nyilvánvaló, hogy egy önző, a maga materiális érdekein túl nem látó ember a kisebbségi időkben jobban boldogul, mint egy olyan, aki a maga népének küzdelmeiben részt vesz és kockáztat.”

S Albrecht Dezső mintegy kiegészítésképpen, az 1989-es események utáni időszakban is érvényes megállapítást tett, szintén 1940-ben: „Érdekes jelenség, hogy a nemzetpolitika széles értelmezésének lehetőségét a kisebbségi sors adta meg.”

Szerzőnk e két idézettel zárja tanulmányát, melyekkel én pedig nyítom hozzáfűznivalóimat. Hiszen két esetben is idéz az általam –idevágó- megfogalmazásokból, ugyanúgy, ahogy a több mint 128 kortárs vagy már klasszikus, magyar és nemmagyar politikustól, írótól, szakértőtől, akik az autonómia-ügy és elmélet kérdésében valaha is megszólaltak. S hogy parlamenti és europarlamenti képviselőségem, s kisebbségi politikusi státusom 20 éve alatt, nem egyszer szóban és írásban is megszólaltam, mind a hazai és európai nagypolitika fórumain, az azt is jelentette, hogy nemcsak az autonómiaküzdelem boszorkánykonyhájában, de a „tűzvonalában” is jelen voltam. Felgyűlt információimat és tapasztalataimat ezért sem hallgathatom el.

Vissza-visszatekintve, ma már kimondhatom, hogy az, ahogyan valamely politikai közösségben (márpedig az erdélyi magyarság még mindig az!) és állami keretben, mint politikai entitásban beszélni lehet az autonómiáról, az, az illető közösséget jellemző politikai kultúra fejlettségi fokának egyik – ha nem a legfontosabb- mutatója. Közismert, hogy a többségek rendszerint és általában autonómiaellenes álláspontra helyezkednek, és mindaddig, amíg abban a saját tulajdonuknak tekintett állami keretek veszélyeztetettségét vélik fölismerni, a kisebbségek pedig az autonómia gyakorolhatóságában, történelmi helyzetük rendezésének bizonyosságát és garanciáit, mindaddig csak a nullpont kerülgetéséről beszélhetünk. Hiszen az említett, a többségiek és kisebbségek bizalmas együttműködését is feltételezi. És nincs ez másként a romániai magyarság autonómiaelképzeléseinek viszonylatában sem. Azért is, mert az erdélyi magyar politikai elit mindmáig a kampányfogásnál tovább nemmenően, operacionalizálhatatlan frázisként, feltételrendszerét és következményeit végiggondolatlan fétisként kezeli a többszintű autonómia kérdését. Miközben a román közvélemény folyamatosan diabolizálja a romániai magyarság autonómiatörekvéseit, és szeparációt, szegregációt meg bantusztánokat emleget, valahányszor azok kérdésként felbukkannak a nyilvános politikai diskurzusokban. Tehát egyfelől fétis, másfelől diabolizált veszély-konstruktum. S mindez a politikai kultúra elmaradottságának bizonyítékaként és mutatójaként. Pedig , itt, legalább már negyedszázada a történelmi vállalás kettős terhéről volna, lehetne szó. De mindeddig csak a kettős teher hárításáról, s az abban ludas kulturális megosztottságról és annak következményeiről győződhettünk meg. Melyről viszont biztosan állíthatjuk, hogy éppen a történelmi-poltikai feladat alóli jogos önfelszabadítás garanciája, a kisebbségi jövőre nézvést bizony baljós többségi logikával szemben. Hiszen ha területileg is koncentrált, jelentős lélekszámú és önálló intézményrendszer működtetésének a hagyományaival rendelkező közösségként, az erdélyi magyarság is, fennmaradása intézményes feltételeinek a biztosítására törekszik, s a modernizációnak ugyanazt az útját kívánja járni, mint a román többség, s az általa belakott életteret ugyanúgy a modernitás követelményeinek megfelelően kívánja megszervezni és működtetni, mint az államalkotó román többség a maga nemzeti spáciumait, magát is –és jogosan –államalkotó közösségként meghatározva. Tudván, hogy ennek az opciónak intézményesített megfelelője az autonómia, annak megannyi változatában.

Valójában és Európában az autonómiának nincs egyetemesen elfogadott, modellértékű alakzata és törvényértékű szabályzata. De világszerte elfogadott, hogy a különböző térségekben fellelhető autonómiaformák rendszerint azt a célt szolgálják, hogy az illető állam területi egységének a megőrzése mellett biztosítsák a kisebbségek identitásának fennmaradásához nélkülözhetetlen törvényi, politikai, intézményes, gazdasági és kulturális feltételeket. Európában legalább tizenhat állam ismeri el a területén élő kisebbségek autonómiájának egyik vagy másik változatát, és ezeknek az intézményes berendezkedéseknek nem kevesebb mint ötven kisebbség vagy nyelvi közösség a haszonélvezője. Csak az erdélyi magyarságnak kell nélkülöznie továbbra is azt a konszenzusra alapozott hatalommegosztásos berendezkedést, melyben érvényesülhetne a szubszidiaritás elve és gyakorlata is? Pedig, ha az autonómia statútumok számával lehetne mérni a kisebbségi jogharc eredményességét, a romániai magyarság minden bizonnyal Európa egyik legsikeresebb kisebbségének számítana. 1990 óta nem kevesebb, mint tíz hasonló tervezettel rukkolt elő a romániai magyarság nevében több különböző szakértő, politikus vagy szakértőcsoport. (Az 1991 áprilisában iktatott Szőcs Géza kisebbségi törvénytervezetétől, az RMDSz, Szilágyi N.Sándor és Csapó József tervezetein át, a Bakk Miklós koordinálta, 2003 novemberében jelentkező Szakértői csoport autonómia-csomagtervéig.) . A tíz autonómiatervezetet akár önmagában is értékelhető politikai teljesítménynek lehet tekinteni, ha az autonómiaigény kinyilvánításának és kivívásának elengedhetetlen feltétele a kinyilvánított közösségi akarat és a minél több adottsággal és belátható következménnyel számoló politikai koncepció. De, ha az autonómiatervezetek a kivitelezés gyakorlati szempontjait nélkülőző szakszerűtlenség folytán a politikai akarnokság dokumentumaivá fokozódnak le csupán,- a stratégiai tervezés legalapvetőbb előírásait is nagyvonalúan semmibe vevő politikai közegben (s a román többség minduntalan és következetesen: ilyen!) – akkor bizony a hiányzó és saját politikai fejlődés belső trendjeire összpontosító, elemző értékelés tárgyává kell tenni. Mert, ha arra gondolunk, hogy milyen sors jutott osztályrészül minden, egymást követő tervezetnek – miként ítéltettek visszhangtalanságra a romániai magyar nyilvánosságban, miként bélyegezte meg azoknak egyikét-másikát, olykor a többségi türelmetlenség frázisainak használatától sem visszariadva az RMDSz csúcsvezetősége, illetve hogy miként minősítették egymás munkáját a legitimitást egymástól kölcsönösen elvitatni próbáló tervezetek kidolgozói –nyilván a csúcsvezetés meggosztó, belső politikájának köszönhetően- ,olyan tényanyag birtokába jutunk, amelyet nehéz másként értékelni, mint hogy az erdélyi magyarság autonómiájának legnagyobb akadálya maga a tájékozatlan és megosztott, erdélyi magyarság volna, pontosabban annak politikai szempontból aktívnak mondható része.

Pedig 2OO3-ban, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által elfogadott Gross-jelentés, mint etnikai alapú autonómiára utaló dokumentum, nagy lehetőséget nyitott. Mert az addigi, merev nemzetállami elutasítások után, s a korábbi, általánosan elterjedt megközelítéssel szemben, ez a jelentés – először- fogalmazza és határozza meg azokat az alapelveket, amelyeket az autonóm státusz létrehozásakor a tagállamoknak érdemes figyelembe venniük, és javaslatot tesz arra- szintén először -, hogy jöjjön létre egy önálló európai egyezmény az autonómiáról. Hiszen azt nem az állam szuverenitását kikezdő, területi integritását szétziláló potenciális konfliktusforrásként kezeli, s még csak nem is a kisebbségi kérdés rendezésének egyik megtűrt, de nem túlságosan szerencsés formájaként, hanem kifejezetten követendő példaként, a konfliktusok megoldásának lehetséges eszközeként a nemzeti kisebbségekkel rendelkező országok számára. Erről tanúskodik a jelentés címe is: „Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai mint az európai konfliktusok megoldását ösztönző forrás”.(1334(2OO3) sz. határozat). Mely definiálja a területi autonómia, illetve a kulturális autonómia fogalmát is.

Andreas Gross azt a történelmi megállapítást is elfogadtatja, mely szerint, az autónómia a múltban három módon jött létre: regionális entitások hozták létre a központi állam alapításakor; a későbbiekben vezették be a területi feszültségek kezelésére, vagy pedig a nemzetközi közösség támogatásával jött létre. S lehetne a jelenben e három módon ma is. S felhívja a figyelmet arra is, hogy az autonómia nem egy univerzális gyógyír, amely minden időben és minden helyzetben ugyanolyan módon alkalmazható, hanem az autonóm státuszt mindig gondosan hozzá kell igazítani az egyedi esetek sajátosságaihoz, és az adott terület földrajzi, történelmi és vallási jellegzetességeihez.

A határozat kilenc pontban foglalja össze azokat az alapelveket, amelyeket az államoknak megfontoslásra javasol az autonóm státus létesítésekor. (1) Az autonóm státusnak az érintettek megállapodásá kell alapulnia.(2) Az autonóm státus egy dinamikus folyamat része, ezért folyamatosan fejleszthető, tárgyalható.(3) Az autonóm státust az alkotmányban kell rögzíteni, és csak az alkotmánynak megfelelően lehet módosítani, továbbá tartalmaznia kell a központi hatalom és az autonóm hatalom közötti világos hatalommegosztást. (4) Az autonóm státusnak garantálnia kell az autonóm hatóság megfelelő képviseletét és hatékony részvételét a döntéshozatalban és a közügyek intézésében.(5) Az autonóm közösségeknek helyi szinten demokratikusan választott törvényhozó és végrehajtó hatóságokkal kell rendelkezniük. (6) Az autonóm státusra vonatkozó megállapodásban megfelelő forrásokat kell biztosítani az autonóm hatóságok számára, emlyek lehetővé teszik, hogy a központi hatalom által rájuk ruházott feladatokat ellássák.(7) Létre kell hozni egy speciális mechanizmust a központi kormányzat és az autonóm hatóságok közötti viták megoldására. (8) Ha a feszültség továbbra is fennáll a központi kormányzat és az autonóm hatóságok között, a nemzetközi közösségnek kell a tárgyalási folyamatot támogatnia. (9) Kötelező védelmezni az autonóm entitás keretén belül élő kisebbségek jogait.

Mindezt csak azért említem föl, hogy rádöbbenjünk mire nem vállalkozott azóta sem az Európai Unió és Parlamentje (átutalva azt a nemzetállam-tagok hatáskörébe), és azóta is miben vergődünk Közép-Kelet-Európában, s abban is Romániában, aki pedig ratifikálta a jelentést. Pedig azóta alkotmányát is módosította, de nem mint társadalmi szerződést. S most az RMDSz képviselőházi frakciója Polgári Szárnyának (melynek én is aktív tagja voltam) álláspontját megfogalmazó közleményéből idéznék, mely az alkotmány-módosításkor felmerülő többség-kisebbségi dilemmákat nevezi meg. De a szövetség parlamenti frakciójának s a szövetség egészének belső konfliktusait is, pontosan az autonómia-törekvéseink kapcsán.

„A Képviselőház a 2OO3-as esztendő első féléves ülésszakának befejeztével pontot tett az alkotmánymódosító folyamat szakaszának végére is, és elfogadta az alaptörvényt több lényeges pontjában módosító törvénykezdeményezést.

A Polgári Szárny képviselői több ízben is felhívták a figyelmet a folyamat rendkívüli fontosságára, alapvető nemzeti érdekeink jogi érvényesítése szempontjából és hangot adtak aggodalmuknak a Szövetségben meghonosodott döntéselőkészítés egyoldalúsága, és a döntéshozatal kizárólagossága miatt. Hiszen a széleskörű szakmai és politikai vita nélkül meghozott döntés azt a kockázatot hordja magában, hogy a közösség – amelynek érdekeit képviseljük – nem érzi a magáénak azt.

Nem véletlen és érdekképviseleti szövetségünkben immár egyre világosabban kirajzolódó két különböző – a kisebbségi, illetve az autonóm közösségi – jövőkép meglétére vezethető vissza, hogy az RMDSz csúcsvezetése „nemesebb” ügyhöz méltó igyekezettel próbálta távoltartani az autonómia-párti Polgári Szárny tagjait az alkotmány-módosítással kapcsolatos döntésektől. Igy a Polgári Szárny képviselőinek csak az alkotmánymódosítás képviselőházi plénumán zajló tárgyalása során volt alkalmuk érdemben bekapcsolódni a folyamatba és képviselni mindazon, a kisebbségi nemzeti közösségek kulturális és regionális autonómiához való jogának alkotmányba foglalására vonatkozó indítványait, amelyek kimaradtak az Operatív Tanács által jóváhagyott csomagból, és amelyekről – tudomásunk szerint- egyeztetés sem folyt a kormánypárttal.

Az RMDSz „hivatalos” tárgyalói, miután világossá vált, hogy az egységes nemzetállam nemzeti dogmává kövesedett kérdésében a többségi pártok képviselői semmilyen kompromisszumra nem hajlanak, egyes nyelvhasználati jogok alkotmányos elismertetésére összpontosítottak. Pedig a nemzetállami szemlélet köré szerveződő politikai rendszerben a kisebbségi közösségek asszimilációjának egyetlen hatékony ellenszere a közösségi autonómiák rendszerének elfogadtatása lehet.

Ezzel szemben, a többség-kisebbség viszonya és a kisebbség nemzeti közösségek jogainak szempontjából sajnálattal állapítjuk meg, hogy: (1) Nem sikerült elérni Románia nemzetállami jellegének alkotmányos megváltoztatását. (2) Nem sikerült semmilyen formában alkotmányos garanciát elfogadtatni a kollektív jogokra vonatkozóan. (3) Nem sikerült az alkotmányba foglalni a kisebbségi közösségek közjogi státusát. (4) Nem sikerült elismertetni sem a kulturális, sem a regionális autonómiához való jogot ( az erre vonatkozó „polgári” javaslatot sajnos az RMDSz frakció tagjainak egy része sem támogatta), továbbá az autonóm intézményrendszer kialakításához való jogot sem.

Tehát tapodtat sem sikerült előrelépni a nemzeti közösségünk programjának stratégiai magját jelentő, a belső önrendelkezésen alapuló autonómiák, és az ezt tartalommal megtöltő közjogosítványok elérésében.”

Miközben a Polgári Szárny sem akart mást „belső ellenzékként”, mint rákényszeríteni az RMDSZ vezetését arra, hogy vállalja és képviselje saját programját.

És 2O16-ban nyilatkozhatunk-e másról, mint amit a 2OO3-ban megfogalmazott és idézett politikai nyilatkozatból kiemeltünk? Mert ahogy 2OO3-ban, az RMDSz legitim és illetékes vezetése elbagatellizálta a kulturális és regionális autonómiát pozitív kisebbségvédelmi eszköznek és követendő példának ajánló Gross-jelentés jelentőségét ( az Európa Tanácsba delegált kollégánk nem is tartotta fontosnak tájékoztatni parlamenti kollégáit – akik éppen az alkotmányt módosító küzedelemben vettek részt- az EU Tanács által elfogadott jelentésről) – ugyanúgy ebben a választási évben is, tizenhárom évvel később- nem tartja fontosnak, legfennebb jó „kampányfogásnak és szlogennek”, az egyéni és csoportos autonóm cselekvési területnek, annak a „szabadságzónának” szóbeli megcélzását, mely kihagyhatatlan minden szabad választás előtt. S mintha akkor sem, és ma sem tudta-tudná, hogy a szabadság nem jog, hanem annak negatívuma, a kényszer hiánya, mely nem téveszthető össze viszont a függetlenséggel, a közhatalommal szembeni viszony hiányával…S hogy a közhatalom kényszere alól kétféle mentesség lehet: a szerződési szabadság, és a személyi szabadság. S ahogyan a szabadságzóna határait az alkotmány (mint társadalmi szerződés) állapítja meg, de mentes az állami beavatkozástól, irányitástól, ellenőrzéstől és mindenféle kényszertől, úgy a szerződési szabadság azokra a tevékenységekre terjed ki, melyeket a jogrend szabályoz ugyan, de az érdekeltek tetszésére bízza, élnek-e a szabályozott lehetőségek valamelyikével; – a személyi szabadság pedig azokat az „emberi jogokat”, azokat az emberi magatartásokat és tevékenységeket jelenti., melyek hatósági uton nem ellenőrízhetőek ( de internis non judicat praetor), mert ezeknek a társadalom erkölcse megköveteli kényszer alóli mentességüket . Ilyenek a gondolati, lelkiismereti és vallásgyakorlási, házasságkötési, tanulási szabadság, a szórakozási, munkavállalási, utazási, költözködési, valamint gyülekezési szabadság, vélemény-, sajtó-, tudományos kutatási és művészeti szabadság, sőt a politikai tevékenység szabadsága, hogy az anyanyelv korlátlan használatáról ne is beszéljünk…!

S miközben ezt a tanulmányt írom, értesülök, hogy a marosvásárhelyi Orvos és Gyógyszerészeti Egyetem (melynek szerzőnk is hallgatója volt) szenátusa arról döntött, hogy ezentúl a magyar orvostanhallgatók, kórházi gyakorlaton sem használhatják anyanyelvüket, az éppen magyar betegek megvizsgálása-kikérdezésekor sem. Huszonöt év után, íme a „sajátosan törékeny román demokrácia” huszonegyedik századi eredménye! Olyan diszkrimináció szándéka és valósága, milyenre még Ceausescu idejében sem vetemedtek volna!

S eszembejut az anyanyelv védelméről, még a nagyon friss és törékeny román demokrácia kezdetén kimondott érvelésem, melyet Szász István Tas is idéz, és amelyért a „legdemokratikusabb s európaibb” román parlamenti kollégáim is azonnali fejvesztésemet kérték és ígérték:

„…egy kulturális közösség nyelvének védelme, az illető etnikai közösség minden tagjára háruló transzcendentális kötelesség. És ez a kötelesség előbbre való az emberi jogoknál, a kollektív és egyéni jogoknál, a demokráciánál, az alkotmány kitételeinél, s a nemzetközi szerződéseknél. Politikai értelemben tehát bárminél is!”

Sohasem hittem volna, hogy a negyedszázados, jogállamért való, demokratikus küzdelem után is, ezt minduntalan mondani és hirdetni kell!

XXX

(4)S hogy továbbra is Marosvásárhely vonzáskörében maradjunk, rátérünk a következő tanulmány körbejárása is, mely a Vásárhelyi Találkozó pontos és igaz történetét taglalja.( A Vásárhelyi Találkozó ).

Albrecht Dezsőnek, a találkozó vitafórumát indító, megnyitó tanulmányából idéznék: „…(…) végeredményben nem is az a tulajdonképpeni probléma, hogy mit lehet, és mit nem lehet. Hanem az, hogy hogyan lehet. Ez a kisebbségi politika sine quan non-ja”.

Ugyanis: 2O12-ig, az éppen 75 éves erdélyi történelmi esemény kapcsán, pontatlan s olykor szándékosan félrevezető, kisajátító tanulmányok, visszaemlékezések jelentek meg, a történelmi igazság teljes vagy részbeni figyelembevétele nélkül. Arról, hogy ki is volt a kezdeményező, a szervező-lebonyolító, kik a dokumentumait előkészítők, a felkért előadók s az előadáshoz hozzászólók, tehát a jegyzőkönyvek tartalmát meghamisító és részben tiszteletben tartók. Pedig az időközben előkerült dokumentumok (vagy másolataik), tehát a „hiteles” és cáfolhatatlan dokumentumértékű bizonyítékok a 21. század elején már nem voltak ismeretlenek, sem „bújdosók”. Miért tehát az időközben elkövetett „módosítások és kisajátítások”, s az azokat, az évfordulók kapcsán sem tisztázó, elhallgató vagy melletük „kitartó”, méltatlan „ismétlések”?

Pedig a 30. évfordulóra megjelentetett füzetnyi kiskönyvét (A Vásárhelyi Találkozó, Akad.Kiadó Bp.1967), Csatári Dániel, – aki „több mint irodalomtörténeti emlék”-ként s a „tévelygések okulásául” eleveníti meg a V.T-ét, Tamási Áront idézve, így fejezi be: „ Tisztítsuk hát meg a marosvásárhelyi találkozás forrásának vizét! Távolítsuk el ágyából a vágyak belépilinkázott sok megsárgult lelki levelét, a mindennapos élet által bennehagyott iszapot, s az időközben dús moszattá növekedett békanyálat. Irányítsuk természetes céljai felé! Hadd táplálják újra tisztán buzgó habjai azokat a csermelyeket, erecskéket, patakokat, amelyek az iszappal is dacoló nagyvizű folyók felé igyekszenek.”

Hiába! Mert a 40. évfordulóra kiadott Turzai Mária-könyv (A Vásárhelyi Találkozó. „…a történelem önmagát gondolta”.c. Politikai Könyvkiadó-Bukarest, 1977), melynek „tudományos ellenőre” éppen az a Bányai László, aki a kiadó magyar igazgatója is (s az egykori Erdélyi Fiatalok törzstagja, akit illegális kommunista tevékenysége miatt buktattak még ki idejekorán), szerkesztője pedig az a Bitay Ödön, akit a rendszerváltoztatás után maga a könyv szerzője kárhoztat könyve „milyensége” miatt (de ettől még az RMDSz központi, elnöki kabinettjének vezetője lehet 1989 decembere és 1993 márciusa között), gátlástalanul csúsztat, bár szelektíven ugyan, de jónéhány V.T.-dokumentumot is közöl. Viszont akkor már „vonalas visszaemlékezésekre”(Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Szemlér Ferenc, Mikó Imre stb.) támaszkodva, alapos hamisításokra törekszik (kényszerül? -felső utasításokra?) a történteket illetően. Úgymint, amikor „nemes egyszerűséggel” már az előkészítés „elírásaként”, a következőt „szögezi le”: „ A romániai magyar értelmiség közös tanácskozásának, a Vásárhelyi Találkozónak az összehívását a Román Kommunista Párt kezdeményezte, miután felmérte az egység létrehozásának irányába ható törekvéseket és lehetőségeket.” „Világos beszéd!-mondhatnánk”, állapítja meg Sz.I.T. is, ha nem kellene azonnal „letakarni”, illetve megcáfolni. S teszi ezt végig tanulmányában, idézhető dokumentumok birtokában és ismeretében, a pontos, szorgos utána- és körbejárás logikájával, következetességével és szigorával. Nem kímélve Balogh Edgárt sem, aki szintén saját meggyőződéseként és tapasztalataként vallja, hogy „ A V.T. az RKP szervezte demokratikus akciók sorába illeszkedő megnyilvánulás, lehetővé tette újabb erők bekapcsolását a haladó, antifasiszta harcosok csapatába, amely nyílt fronton küzdött a soviniszta reakció és a revizionista-revansvágyó politika ellen.” S amit Szász István azonnal hozzátesz: „Az erről esetleg nem tájékozott olvasónak azt is tudnia kell, hogy ebben az évben, vagyis Turzai könyve megjelenésének évében(1977), született meg ugyanennek a Román Kommunista Pártnak az a zárt K.B.-határozata is, mely szerint Romániát 20 éven belül homogén nemzetállammá kell tenni.” S az olvasónak mi mindent tudnia kellene még! Azt például, hogy a Csatári és Turzai által írott „ könyvek jelzett időpontját ismerve elég megjegyeznünk, hogy ilyen volt az a kor, melynek szellemével a V.T. és az annak előkészítésében szorgoskodó Hitel-csoport érdemeinek helyes megvilágításba helyezéséért még ma is küzdenünk kell”. Viszont, „Természetesen az, aki valamit is tud a Vásárhelyi Találkozót záró „Hitvallásról”, az tudhatja, hogy az távolról sem felel meg az RKP idézett korábbi elvárásainak. Igy ebben, vagyis a végeredményben annak sikerét látni, legalább olyan balgaság, mint az RKP kizárólagos szerepének kiemelése a találkozó létrejöttében”.

Magam is az esemény kutatójaként, csupán azt szeretném hozzáfűzni a tanulmányhoz, tartalmi kiegészítésként, amit az időközben előkerült dokumentumokból, interjúból megtudhattunk. Kovács Katona Jenő, -a Jordáky Lajos hagyatékából előkerülő- kéziratcsomagjáról, és Molnár Gusztáv, Méliusz Józseffel készült, de könyvben (Beszélgetések Méliusz Józseffel (1930-1939) c. Korunk-Press, Kvár.2012) csak részleteiben közölt interjújáról van szó. Valamint, az Erdélyi Fiatalok szerkesztői (László Dezső. Jancsó Béla), és a Hitel képviselői (Albrecht Dezső, Vita Sándor) közötti, V.T. előkészítését érintő, közvetlen levélváltásából is.

A V.T. előkészítésekor kialakult európai és erdélyi, történelmi helyzetről beszél M.J. akkor is, amikor Kacsó Sándor nevéhez és személyéhez kapcsolódóan -egy László Ferenc (Dezső öccse) Korunkban megjelent (1994) V.T.-re visszaemlékező írását olvasva-, ugyanazt vallja meg egy Gáll Ernőnek írott levelében, mint 1989 előtt, az őt faggató Molnár Gusztávnak.

„ 1937 nyarán, a Vásárhelyi Találkozó előkészületeivel egyidejűleg kezdenek cikkezni az erdélyi lapok a demokratikus magyarok párizsi világértekezletéről. Kacsó is állást foglal a kérdésben a Brassói Lapok egyik vezércikkében (Magyar világkongtesszus Párizsban, 1937, augusztus 15,) Helyesli a konferencia gondolatát, de azt mondja, vigyázni kell, hogy kik lesznek a vezetői. Sejthető volt ugyanis, hogy az értekezletnek az oktobrista és az 1919-es emigránsok az értelmi szerzői. Olyan emberek tehát, akik sem Magyarországon, sem pedig a magyarországi társadalompolitikai status quo egyfajta függvényeként felfogható hivatalos kisebbségpolitikai régiókban nem voltak posszibilisek.”

Az éppen Párizsban tartózkodó Mikó Imre (aki akkoriban az Országos Magyar Párt bukaresti, központi irodáját vezette) írja meg – minden valószínűség szerint- unokatestvéreinek, a Jancsó-fivéreknek (Bélának és Elemérnek), hogy kik az amerikai magyar munkásság által, – New Yorkban –kimondott, párizsi kongresszus megtartásának kezdeményezői és szorgalmazói. Csakhogy időközben, a Keleti Újság, a Magyar Párt hivatalos lapja is megírja, és meg is támadja kellőképpen Kacsót, azzal, hogy „leleplezi” a kongresszus tulajdonképpeni szervezőit. Ezek pedig: Garbai Sándor, a népbiztosok tanácsának egykori elnöke, egy Forbáth nevű kommunista vezér, az Új Előre c. lap szerkesztője, Bartha Lajos és Jászi Oszkár is többek között. Kacsó kínos magyarázkodásba kezd, és elismeri, hogy az ilyen természetű mozgalom a legvaskosasbb gyanúval jár, annak ellenére, hogy –hírei és információi szerint – a tervet, nem dobta vissza sem az amerikai , sem az erdélyi magyar munkásság, a MADOSZ és a romániai kisgazdapárt sem. Az Erdélyi Fiatalok viszont igen, s a vásárhelyi kezdeményezést, a párizsi előpróbájának tartották, (igen keményen kitartva e véleménye mellett a hangadó László Dezső, de főleg Jancsó Béla.), el egészen a „trójai faló taktikájának” megfogalmazásáig. S az arról való vita olvasható az elkövetkezőkben, a találkozó megtartásáig, -melyről végülis az E.F. elmaradt- a Hitellel lefolytatott, ádáz, és viszályig elmenő levélváltásában is.

1937. augusztus 19-én viszont a találkozó előkészítő bizottsága közzétette azt a nyilatkozatot, mely Tamási Áron fogalmazásában az erdélyi magyarsághoz szólva, meghirdeti a találkozót. A Kolozsvárott, Ellenzékben megjelent felhívás 10 pontos tárgysorozata ma már közismert, az viszont nem, hogy ugyancsak Kacsó Sándor, a Brassói Lapokban ezt hogyan reagálja le (Kolozsvári kaland, Brassói Lapok 1937. augusztus 22.) :”Én nem pártszempontból nézem a dolgot, hanem magyar szempontból is. Én magyarnak akarom látni a szociáldemokraták magyarjait is, a MADOSZ-t is, a Kisgazdapártot is. Ezeket kell – a Brassói Lapoknak is és a Keleti Újságnak is – meggyőzni arról, hogy ama párizsi gyűlés valóban veszedelmes kaland lehet, amelyből nem származik jó sem a magyarországi demokrácia gondolatára, sem az utódállamokban élő kisebbségekre.” Tehát elismeri a vásárhelyi találkozó „előjáték szerepét”. „Mert fájdalmasan nagyszerű hazabeszélés készül Párizsból, de hiába tiszta és becsületes az anyaország és az utódállamok demokratikus szemléletű magyarjainak céljaival azonos a Párizsba gyülekező magyarok célja, csak bajt okozhatnak azzal, ha megfeledkeznek arról, hogy az anyaország mai külpolitikai adottságai mellett az uralkodó magyar közvélemény látóköre alig terjedhet túl a Berlin-Róma tengelyen, ami pedig sok mindent meghatároz”. Éppen ezért Kacsó attól tart, hogy „a párizsi világkongresszus nem tápláló tavaszi esőt hoz a zsendülő anyaországi demokráciára, hanem korai őszi dért”. S a Vásárhelyi Találkozó sem hozna mást, tehetjük hozzá, értve a „szóból”.

Az viszont már a Kovács Katona Jenő megtalált és említett hagyatékából derül ki, hogy a mégis meghívott, s a román-magyar viszonyról és alternatívájáról előadást tartó Kacsó Sándort, a főszervező Asztalos Sándor ügyvéd „bojtárjai”, e cikke miatt támadják ki, ám a botrányt Tamási igyekszik elsimítani. Az „ügyről” mégis tudósít a Keleti Újság, a jelenlévő Olajos Domokos tollából. Kacsó Sándor pedig, mivel Dsida Jenő is akkreditált volt a K.Ú.munkatársaként, azt hívén, hogy a tudósítást D.J. adta le – pedig jelen sem volt aznap, Kacsó (le)szereplésekor, mert lázas betegen feküdt a vendéglátó Kahána Mózeséknél,- még emlékiratában is(Fogy a virág, gyűl az iszap) „aljas támadóként” bélyegzi meg a már régen halott költőt s annak emlékét.

Dsida Jenő különben, a már halálos betegágyához látogató Kovács Katona Jenőt kéri meg a sajnálatos ügy tisztázása végett. De a közben bekövetkezett halála miatt, arról már nem tudhatott, hogy felkért barátja eleget tett-e kérésének. Könyve tanúsága szerint, a költőt jóval túlélő Kacsó Sándor viszont sohasem bocsátott meg ártatlan írótársának és kisebbségi sorstársának.

Az Erdélyi Fiatalok és a Hitel munkatársai viszont,- igaz, hogy Észak-Erdély visszatérése, s a parlamenti behívás után, -részben igen. László Dezső,Mikó Imre, Albrecht Dezső és Vita Sándor az elkövetkező rövid négyéves parlamenti mandátumuk alatt, nemcsak képviselőként dolgoztak-szerepeltek együtt, hanem a Hitel-estéken is, és szerzőkként is. Ám Jancsó Béla egyedül, sohasem engedett a „harminchétből”.

Végülis, ahogyan Albrecht Dezső, helyzetüket végvári katonákéhoz hasonlítva, megírta: „..befelé megegyezés, béke, testvéri összehúzódás, kifelé makacs megkapaszkodás, szüntelen pozícióharc.”

S de jó lenne, ha így lehetne ma is!

XXX

(5)A budapesti Hitel 2015.februári számában – szerkesztői körkérdésre válaszolva (a nemzeti függetlenségről),- együtt szerepeltem Szász István Tassal. Ő a könyvében következő, „Magyarország – Európa – Függetlenség”(Egy „nemzeti érzelmű írástudó” európai ábrandjainak története, avagy három évtized tapasztalata a „függetlenség függésében”) c.

tanulmányával. Én pedig a „Háttal a lejtőnek! (Az erdélyi magyarság helyzetképe) c. esszémmel.

S amit, ha megkésve is, de most elmondhatok, az szintén tartalmi kiegészítését jelenti tanulmányának (adventi leveleinek), mert én nem össznemzeti ügyben, csupán az erdélyi magyarság 20. és 21. századi sorsát érintve, fejtettem ki „nemzeti érzelmű írástudói” véleményemet, az említett Hitel-számban.

Hogy miért éppen Európa? A kérdésre először Szent István válaszolt, hiszen vállalt döntése(mint önsorsalakító lehetőség, mely nem sokszor adatott meg a magyarságságnak, történelme során)), és európai csatlakozásunk volt számunkra az első történelmi sorsfordulat, s a 20. században a magyarság már csak oda csatlakozhatott, ahová azóta is tartozott.

Az európaiság 21.századi hanyatlását pedig egyértelműen és szemünk láttára, a korlátlan gazdasági, szabadpiaci liberalizmus okozza, mely elfelejtettette azt, hogy egy közösségben az individualizmusnak is közösségi (szabad) szolgálati kötelezettsége és kötöttsége van , mégpedig keresztényi értelemben. Az, az alól fölszabadult individuális szabadság pedig, szétszakítja a társadalmakat (a posztkommunista örökséget is), és szétveri-zilálja a keresztény és polgári értékközösségeket (nemzeti, vallási, szakmai, települési, családi szinten egyaránt).

Miért és kihez csatlakoztunk akkor, 2004.május 1-én? Az erdélyi magyarság pedig három évvel később, Romániával 2007. január elsején?

Jómagam már 2005 májusától – a parlamenti diplomácia szabályainak és nyitásának értelmében, a román parlament megbízásából (de erdélyi magyar képviselőként) -, harmadmagammal, az Európai Parlamentben teljesítettem „politikai-jogi-gazdasági és kulturális megfigyelői szolgálatot”. 2007. január 1-től pedig kinevezett, de teljesjogú európai parlamenti mandátumot nyertem. S hogy készültem e megbízatásokra? Milyen elméleti és gyakorlati ismeretekkel, információkkal, tapasztalatokkal? Azt most már nyugodtan elmondhatom., mintegy reflektálva, Szász István Tas harmincöt éven át írt, rendszeresen megfogalmazott adventi leveleire.

Számomra akkor még, Európa a világ legnagyobb történelmi találkozóhelyét jelentette, évszazadok óta népek, kultúrák, emberi, gazdasági, politikai mozgások legintenzívebb találkozásának színhelyét. Hiszen semmilyen más földrészen nem alakult ki ilyen mértékű demográfiai, kulturális, gazdasági, intézményrendszeri összefonódás: görög filozófia, római jog, angol pragmatizmus, francia nacionalizmus, német szervezőkészség, osztrák kedélyesség, vagy akár a hajdani magyar huszáros lendület kölcsönös megtermekényítő hatása, és történelmi következményei. Hiszen, az említettek történelmi egymásra hatása, nemcsak bizonyos értékközösséget, de értékhasonlóságot is kialakítottak más régiókkal és földrészekkel szemben. És három érték ( a versenyképesség, egyéni szabadság és a társadalmi szolidarítás), még ha csak közgazdasági vizsgálódás szempontjából is, de azok párhuzamos együttélése és kölcsönös hatása –évszázadokon keresztül – csak Európára volt jellemző. Hiszen –némi leegyszerűsítéssel – az európai földterület volt az, ahol történelmileg hatott a római vagy a szász jogrend, ahol szerves fejlődéssel kialakultak az alkotmányos monarchiák, köztársaságok, a demokratikus állam- és társadalomműködtetési formák, a piacgazdasági mechanizmusok, ahol megépültek a gót, barokk és reneszánsz katedrálisok, és ahol közös kulturális örökséggé vált Homérosz, Dante Shakespeare, Goethe, de Petőfi és Beethoven, Liszt, Chopin , Leonardo, Dürer, Greco, de Picasso stb életműve is. S közben az elmúlt évszazadban az immár európai magyarság sorsát, a nemzetalakulás keretfeltételeit mások és másutt, Trianonban, Jaltában és Máltában döntötték el. Tehát számomra sem volt érdektelen és felesleges, hogy milyen Európába készülünk (miközben benne vagyunk), s hogy végülis, kik vagyunk, és mit miért akarunk.

S arról is tudtam, hogy az elmúlt 20 .század, számunkra is fontos vívmányainak (a kibontakozó tudományos-technikai-információs forradalom) megvalósításai és távlatai, valamint a küszöbön lévő globalizáció, szét fogja feszíteni a hagyományos nemzetállam kereteit, de az európai integrálódás kedvező feltételei kitágítják a történelemsújtotta kis országok cselekvési határait is. Hiszen akkor már egyértelmű volt, hogy Európa intézményrendszerileg a világ leggyorsabb ütemben átalakuló térsége volt, és beláható jövőn belül talán a világgazdaság legnagyobb – egységes környezetű és szabályozási rendszerű – jogalkotásai felvevőpiacát jelenti. Vagy jelenthette volna. S annak egyenes következményeként alakulhatott volna ki az európai stabilitási.biztonsági övezet. Melyben az integrálódás kedvezőbb érdekképviseleti és érvényesítési jelentőségeket, lehetőségeket kínál. Hiszen az összmagyar társadalom sohasem feledheti a nemzet trianoni felszabdalásából, e történelmi traumakezelésből fakadó követelményeket. S az, hogy a második világháború utáni folyamatoknak köszönhetően, a meggyengült alkuerejű magyar nemzet, talán hatékonyabban tudná érvényesíteni sajátos érdekeit, mint a bilaterális államközi kapcsolatok keretében és egyedülállóként. Hiszen az Európai Uniónak, mint világhatalmi tényezőnek számító országszövetkezés tagjaként, a vesztes Magyarország lehetőségei is megnőnnek az utódállamokban élő magyarságrészek érdekeinek nemcsak képviseletére, de védelmére és felzárkóztatására is.

S a valóságban mit találtam, és miről győződhettem meg, aránylag rövid időn belül?

Azt, hogy mindenelőtt kétféle Európa van. Az egyik a hagyományos, keresztény gyökerű erkölcsi értékek szerint, a másik pedig a gazdasági érdekek szerint szerveződik, s ez utóbbi mennyivel előnyben van az előbbivel szemben. S talán ennek köszönhetően, csatlakozásunk óta eltelt, aránylag rövid időben már számos jel mutat arra, hogy a nyugati civilizációt is egyre jobban jellemzi az értékek válsága. Mert a politikai tehetetlenség, az elégtelen gazdasági növekedésben is észlelhető, s miközben az individualizmust és szabadságot túlhangsúlyozzák, a közösségi szellem és a felelősségtudat mindegyre visszaszorul (s azt most hiába akarják támogatni a migránsvédelem felvállalásának hangoztatásával, és gesztusszinten való erőltetésével, remélve talán azt, hogy így Európa is a „népek kohója” lesz!)

Kétségtelen, hogy kontinensünk egyik egyedülálló és kiemelkedő értéke a kulturális sokszínűség. A lelkiismereti szabadság vallásokbeli „dzsungelét” is idesorolnám, ha a keresztény érték- és érdekrendszer tartani tudná egykori európai helyét-szintjét. Hiszen Európa az említettekre épült és létezik még, és távlati értelemben is, csak egy sok harcot látott krisztusi kultúraként életképes, ahol a gazdasági előnynek-haszonnak-profitnak is megvan és meglesz a maga keresztje.

Egy darabig mégis hittem, hogy -bár arra is hamar rájöttem, hogy az Egyesült Európa közös törvényei elsősorban és alapvetően gazdaságiak, de mivel közvetve ehhez a „zónához” kapcsolódnak az emberi jogokra vonatkozó közös kívánalmak is -, az európai egyesüléssel „légiesülnek” határaink és ez meghozza majd magyar nemzetünk határokfeletti szabad egyesülését is, hogy a nyugati demokrácia összeurópaivá válása megoldja a nemzeti kisebbségek gondjait is. Tévedtem, nagyon nagyot csalódtam, mert: Európa szelleme ezen a téren az első világháború óta nem változott. S arra is rájöttem, hogy a kisebbségekről és a kultúra területén „csak” ajánlások léteznek. S az alapminta a legtöbb európai ország számára – s így az Unió számára ma is -,a modern szabadság szülőanyjának nevezett Franciaország, akinek erőltetett és gőgös öntetszelgése, hiú hatalomvágya és asszimilációs nemzeti ideológiája egész kontinensünkre kisugárzik. Hiszen, hogy csak egy példával rukkoljak elő: a” Francia Köztársaság hivatalos nyelve a francia”, s ez kizárja a területén bármilyen más nyelven történő oktatás állami támogatását. S mert ilyen értelemben Franciaország még mindig Európa rossz szelleme, miért is kiáltunk Európa után, amikor Románia sem teszi lehetővé- a francia modellre hivatkozva – Erdélyben, saját adófizetésünkre is hivatkozva, az állami magyar egyetem létrehozását? Azért, mert –sajnos – akkora az intellektuális tekintélytiszteletünk, hogy a Franciaországhoz hasonlatos „nagyságokkal” szembeni elvont rajongásunk, ma is, éppen a kisebbségi élet nyugat-európai valóságát takarja el. Erről a Franciaországhoz tartozó Elzász-Lotharingiában élő, s magát még ma is „meghúzó”németség „iskolaproblémáját” tanulmányozó megbízatásom alkalmával is meggyőződhettem. Az „egy állam, egy nemzet” 21.századi európai valóságáról. És a németek ehhez hogyan viszonyulnak?- kérdeztem az Európai Parlamenti plénumban, jobb és baloldalamon is ülő, két néppárti, német kollégámtól. A választól ma sem tértem még magamhoz: „ Fel kellene fedezni, hogy azzal, ahogy a németek idomultak az európai (értsd ezalatt a francia s másrészt az amerikai törekvésekhez) ,egy meglehetősen jellegtelen nemzetté váltak, akik a 20. század során kapott bűntetések, és az antant-liberalizmus átvétele következtében elveszítették egyéniségüket és történelmi tartásukat. S ma már csak egyetlen dologban érdekeltek, hogy lehetőleg megtartsák gazdasági vezető szerepüket Európában.”

Ezért bizonyítják ma kitartóan a „közös Európa” megnyilvánulásai,- francia mintára működve – hogy a szlovák (gondoljunk csak a Benes-dekrétum folytatólagos érvényességére), és a román nacionalizmus érdekeit képviselik velünk (anyaországi és erdélyi magyarokkal, a kényszerűlő anyaországgal és kényszerített kisebbséggel) szemben. És kétségbeetten bizonyosodtam meg affelől is, hogy azok az érdekek, amelyek az ellenünk hozott 20. század elején a döntést mozgatták, Európánkban ma is működnek. Igy a két világháború számunkra aligha fejeződött be, mert még nem pusztultunk ki eléggé. És Európának pedig mindig lényegesen érdeke, hogy minden lehetőleg „hírmentesen” történjék. Miközben tételesen hirdeti, hogy „minden európai népnek joga van a fennmaradáshoz”!.

Igy tanultam meg, hogy a pesszimistává váló kisebbségi politikus, lényegében jólértesült optimista, – európai értelemben is!

(6) Szándékosan hagytam tanulmányom végére Szász István Tas, könyvében ötödiknek sorolt, „Az elfeledett kolozsvári Hitel – Nemzetpolitikai szemle” című tanulmányát. Alcíme: A kolozsvári Hitelről szóló tanulmányaim összefoglalója.

Szándékosan nem akarok külön és részletesen foglalkozni vele, nemcsak azért, mert Szász István Tas „tejtestvéreként” (hiszen,mint mondja: együtt nőttek fel szülőházában) a folyóirat sorsának legjobb ismerője, hanem mert minden idevágó új, érvényes és időtálló információt és érdekességet is tőle tudtam, s tudok meg. Mintahogy azt is: ahogy áthonosodása után, hogyan mentette át a Hitel tárgyi és szellemi ereklyéit, mintegy szülői örökségként és kisebbségi, sajtó- és kultúrtörténeti hagyatékként kolozsvári, egykori otthonából, a jelenlegi, Leányfalun felépített családi házába. Valamint, hogyan ápolja ezt az örökséget szívvel-lélekkel, öregedő napjainak örömeként. Fokozva azt, most már a Hitel teljes repertóriumának, szövegszerinti összeállításával is. Amihez ezúttal is, csak kitartó akaratot, munkabírást és egészséget, tehát ugyanolyan dolgos, alkotó és gyógyító , életet és nemzeti értékeket mentő életet kívánok, mint amilyenről eddig is tanúbizonyságot tett!

Egyetlen záró következtetéssel tartozom még:

Árulásra, hazugságra, önérdekre,- magyar jövő nem építhető!

Ezért van múlhatatlan szükségünk, – a Michel Fouchault megfogalmazása szerinti -, Szász István Tas-formátumú, önzetlen és kockázatot vállaló „parrhesziasztészek”-re.

Utolsó (de reméljük, hogy nem a legutolsó) könyvének olvasása, számomra nemcsak ébresztő élményt, de megnyilatkozó alkalmat is jelentett!

Kolozsvár, 2016. március-április Kónya-Hamar Sándor