A lakásomból kialakított Hitel-Múzeum Galériában gyakran találkozom kisebb-nagyobb csoportokkal, s örömömre nem egyszer fiatalokkal, sőt gyermekekkel.

Amikor az életkorukhoz alkalmazott módon és terjedelemben próbáltam a tárlatvezetés közben hasznos információkat is eljuttatni a látogatókhoz, megtanultam kellőképpen figyelni a hallgatóság összetételére is.

Nem volt könnyű feladat.

Furcsa tapasztalatok tarkítják a látogatások bennem élő emléktárát.

Nem tudom, melyikkel kezdjem, de emlékeimben a sok jó mellett – mint általában – a rossz tapasztalatból származó, ugyanakkor tanulságokat rejtő érdekes esetek tolakodnak az élre.

– Előfordult olyan, amikor középkorú pedagógusok csoportjában, humán tárgyakat oktatók csodálkoztak el azon, hogy volt egyszer egy bécsi döntés, hogy Magyarországhoz rövid négy esztendőre visszakerült Észak-Erdély. Erről meséljen, ezt mi nem tudtuk, kérleltek a kedves hallgatók, s én döbbenetemet leküzdve meséltem a történtekről.

– Egészen más jellegű felvetésnek voltam elszenvedője akkor, amikor a teljes mértékben önerőből létrehozott gyűjteményt és emlékhelyet ingyen, sőt vendéglátással is egybekötve meglátogató kedves vendég bizalmasan arról érdeklődött: szép haszonnal csinálom-e mindezt?

– Szép-szép, de minek a múlttal foglalkozni, mondotta máskor egy egyébként igen érdeklődő megjelent. Tekints előre mondotta, mit sem sejtve arról, hogy előretekinteni lehetetlen a múlt tapasztalat-szemüvegének használata nélkül. Ezek után arra nem is gondolhatott már, hogy az előrepillantgatóknak kapaszkodók sem ártanak, s ezek többnyire a múltból üzenő példaképek lehetnek.

– Nem annyira meglepő, de érdekes tapasztalat, hogy általános vélemény szerint Mátyás óta csak vereségek jellemzik történelmünket. Mintha Erdélyhez semmi közünk nem lenne. Mintha az erélyi fejedelmek győzelmei nem a mi győzelmeink lennének. Hogy csak egy példát említsünk, mintha Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király jórészt székely katonáinak hősiessége nyomán nem tört volna meg Rettenetes Iván Moszkvájának ellenállása is. Október hatodikán azonban főleg a tizenhármakról kellene beszélnünk. Vértanúságuk mellett győzelmeikről is megemlékezhetnénk. Mert azok sem voltak hiábavalók.

– Itt érkezünk el ahhoz a megfigyeléshez, amely a mai naphoz, október hatodikához kötődik, s amiért naplómba e sorokat lejegyezni hasznosnak véltem, Dessewffy Arisztid képmása alatt.

Ha gyermekeknek mesélek nagyjaink képei előtt, hangsúlyozom, hogy ezek megismerése mire taníthatja őket. Elmesélem, hogy ők azok, akiknek köszönhetően itt lehetnek okos telefonjaikat simítgatva, hamburgereiket eszegetvén, kóláikat iszogatván. Képzeletüket szólítom meg arra emlékeztetve, hogy hasonlókorú gyermek elődeik valaha a családi asztal mellett búcsúztak el bátyjaiktól, apáiktól, ha jött a hírnök, s jelentett a közelben portyázó ellenségről, vagy körbehordozták a véres kardot, mert a haza veszélyben volt. Ők pedig a legnagyobb természetességgel indultak a küzdelembe, tudván, hogy vagy hazatérnek, vagy sem.

Ma délelőtt a rádióban gyermekeket kérdezgettek a hősiességről és vértanúságról. Meglepően sok okos és kiváló beszélőképességgel bíró gyermek szólalt meg.

Az egyiküktől – minek utána minden kérdésére megfelelő és határozott választ adott – megkérdezte a riporternő, hogy vannak-e ma emberek, akik másokért feláldoznák saját életüket. A válasz az előzőekhez hasonlatosan határozott volt: ilyen ember ma nincs!

Mit mondjak ennek utána?

Pusztán annyira tellett, hogy naplómban elgondolkodjak a múzeumlátogatások tapasztalatain. Természetesen, aki ide eljön, eleve szelektált társasághoz tartozik. Ezért örömmel jegyezhetem meg, hogy a fenti példák nem jellemzik általánosítható módon vendégeimet. Nagy öröm és élvezet velük, nekik beszélni. Szívesen tenném még sokáig.

Leányfalu, 2014, október 6. Szász István Tas.