Az utóbbi évek munkája arra tanított, miszerint minden alkalmat fel kell használni arra, hogy mondjuk az igazat. Arany János figyelmeztetett erre minket, valahogy így: Mondjad az igazt, akkor is, ha csak hű ebed hallgatja azt.
Ennek megfelelni igyekezvén, minden alkalmat felhasználok az igazság kimondására. Hogy pedig a meghatódottság pillanataiban el ne feledjem az általam fontosnak tartott mondandóm lényegét, leírtam gondolataimat.
Kisgyermekként egyszer – már régen elköltözött – közeli családtagom, mikor egy rokon a sajátjából is adott neki valami finomságból, elfogyasztotta, megköszönte, majd így szólt: megettem az övémet.
Számomra a magához tartozónak érzett és kezét nyújtó közeggel való azonosulás valóságos és nagyon őszinte kifejezője lett ez a naiv gyermeki mondás.
Mélyen tisztelt Enyéim és Övéim! Szeretve tisztelt MI!
Majdnem három évtizeddel ezelőtt, egy számomra emlékezetes áprilisi napon, Tamási akkor még meglepetést okozó, de az idők múltával – Istennek hála – közismertté vált mondását idéztem településünk falugyűlésén, mint bemutatkozó körzeti orvos. Nos, azóta „otthon lettem valahol” és nem is akárhol.
Az Erdélyből kiszakított emberek gyökértelenségével és tenni akarásával érkeztem. Olyan munkára vágytam, melyben a kötelező mellett egyszerre szolgálhatom az elveszett régi és a remélt új otthont, s talán a nagy egészet is. Ez a gondolat errefelé sajnos még ma is kevéssé ismert, olykor gyanús vagy mosolyt fakasztó, de az elszakítottak körében mindennapos, velünk élő valami.
Manapság, végre – legalábbis nálunk – hivatalosan elismerten, többszörösen is kijelentve a munka világa felé próbálunk haladni. Ezért is úgy érzem életfelfogásom nem volt téves. Aki ismer, tudja, hogy sokkal jobban szeretek dolgozni, mint szenvedni, s különösen nem szenvelegni. A munkamánia egy adottság, annak, aki éppen teszi áldás, annak, azok szerint, akik csak nézik, betegség. Pedig a munka éppen ellenkezőleg mindenkor mindenből kigyógyított. Megtanított tenni egy célért, megtanított harcolni, ha ebben akadályoztak, és megtanított bölcsen elfogadni, ha valamely küzdelmemben vesztettem. Megtanított harag helyett megbocsájtani. Sőt keresve keresni annak szeretetét, aki nem akart elfogadni, óhajtani annak bizalmát, aki bizalmatlan volt. Segített a kétkedőt munkával, tettel, és nem szavakkal, vagy haraggal meggyőzni. Megpróbálni megmutatni, hogy akad olyan munka, amely mögött nem kell a settenkedő haszonszerzést feltételezni. És megtanított újrakezdeni is. Nem a vak ló bátorságával, de egy engem egy határral odébb felnevelő másik – valójában sokak véleményével ellentétben az ittenitől csak kényszerű történelmi és környezeti ráhatásaiban különböző – közeg szívósságával, csakazértisével.
Azzal a csakazértissel, amely minden magyar közös tulajdonsága itt és ott, s amelyet, ha sikerül jó irányba fókuszálni, akkor sokat siratott sorsunk csillagállásának tengelyeit is megforgathatjuk. No, nem csak úgy magunktól, hanem ama égi tengelyek megolajozásával, talán éppen az itt álló tekintélyes sziklatömb gazdája gyönyörű versbéli angyalainak segítségével.*
Sokan hihetik, hogy egy ilyen megtiszteltetés – melyben ma részesülök – csupán formaság. Valami, amit talán illik letudni, amit egy közösség oda ajándékoz, s aztán a megajándékozottal együtt – mint akik jól végezték dolgukat – mennek tovább, ki-ki a maga útján.
Ha akadnak ilyenek, azok tévednek!
A kitüntetés az, amit adnak, mondotta valaki! Én azonban – hálás szerénytelenséggel – megtoldanám valamivel: A munka meg az, amit elvégeztek. S az elvégzett munka akkor munka igazán, ha nem csupán foglalkozás, szimpla kötelesség, vagy akár tiszteletreméltó szorgalom, s főleg nem teher, verítékhullatás – netán meló – hanem, ha az a munka SZOLGÁLAT volt. A szolgálatban végzett munkának még a verítéke sem csípi a szemet.
Sokan dolgoznak anélkül, hogy szerencséjük lenne ezt megízlelni. A szolgálat örömének izét megtapasztalni. Sokan vannak, akik megérdemelnék, de mégsem volt szerencséjük megismerni AZ IRÁNYTŰT. Azt az egyedüli iránytűt, amelyet nekem – talán véletlenül, talán inkább kegyelemből, egy jeles kálomista és egy óriás római katolikus egyházatya áldását kapva fejemre – szerencsém volt a szülői házban kezembe venni, lelkembe vésni és aztán mindenkor használni. Azt az iránytűt, amelyik a kétely pillanataiban segít megismerni a helyes irányt, s melynek kezelése egyáltalán nem nehéz. Neve is van ennek a műszernek: A NEMZET SZOLGÁLATÁNAK SZELLEME. Olyan iránytű ez, amely használóinak soha nem kell rettegniük a pólusváltástól, a „pólusváltók” meg nem ismerik, és soha nem használják.
S, hogy azonnal eloszlassak minden félreértést, nem kell ez hatalmas és egeket verdeső cselekedeteket jelentsen. Arra ott vannak a Gondviselés által kijelölt Karizmatikusok. Nem óriási tettekről van tehát szó, csupán annyiról, amennyit a legszerényebb képességekkel rendelkező ember is el tud végezni a legparányibb magyar közösség érdekében, legjobb tehetsége szerint. Az, akinek ennél valamivel több is adatik, csak az Úrnak lehet hálás. Soli Deo Gloria hallhattuk végre ott magasabban is a Mégmagasabb el és felismerése gyanánt. Ugyanis ez az iránytű egy olyan pólus vonzásának engedelmeskedve működik, amelyet úgy hívnak, hogy HIT.
Higgyék el, hogy mindez nem olyan bonyolult, és működött a legnehezebb időktől napjainkig. Ha az elhangzott megtisztelő laudációban felsorolt munkálkodásomra gondolok, nekem csak a hála jut erről eszembe, a hála a Magasságos irányába, akitől ezeket a feladatokat, s a hozzá való nem is remélt erőt és képességet kaptam. Aztán – amint illik – köszönet az engem elviselő családnak és barátoknak. De most éppen és különösen még valakiknek! Az engem befogadó és az eltelt közel három évtized alatt hozzám ezer szállal kapcsolódó közösségnek, a belőle vétetett munkatársaknak! És mindazoknak, akik immáron meghazudtolták a lemondó kézlegyintéssel szajkózott közmondást, mely szerint: senki sem lehet próféta a saját hazájában. A sokat emlegetett megfigyelés – mint tudjuk – jelképes, de a szavakkal való játszadozás örömének engedve talán mondhatom, hogy bár nem vagyok pró-féta, de életem munkájának egy részével a nemzet eme kis, számomra azonban kedves darabját szolgálhattam, vagyis sikerült pro-Leányfalu élnem.
Köszönöm, és amíg élek – természetszerűen fogyó erőimmel is – tovább szolgálom közös szép céljainkat.
Szász István Tas
* Az ünnepség színhelyén áll Wass Albert emlékköve, a mindég megmaradó kő, egy hatalmas sziklatömb formájában.