DR. GYALUI FARKAS (1866-1952)

Számunkra ennek a kéziratnak legnagyobb érdekessége a 207 és a 212-218. oldalakon anyámról (Hort Idi), illetve fiáról (Gyalui Jenő) írott sorokban rejlik. Mint azt a családi történtből ismerjük, 1921-ben, fiatal színésznőként, Gyalui Jenő orvostanhallgató és filmforgatókönyv író – két hét ismeretség után – megkérte a kezét s a szelíden, tapintatosan halogató válasz után az apja által is gyenge idegzetűnek nevezett fiatalember (akár édesanyja), öngyilkosságot követett el. Morfiumot fecskendezett be magának.

Kolozsvári éveink alatt minden halottak napi temetőlátogatásunk alkalmával virágot és gyertyát vittünk anyámmal és apámmal, a temetőkápolnától balra az első sorban fekvő Gyalui sírra.

Legutóbbi kolozsvári utam alkalmával a sírt már nem találtam.

A fájdalmas apa a 207. oldalon még félreérthető finom malíciával tesz említést anyámról, de kijelentve, hogy ő nem bűnös, aztán a 212-18. oldalon részletesebben kifejtett történetben már pontosan és tárgyilagosan érvelve írja le a szomorú esetet.

A memoár, máshol napló szerű emlékezés azonban nem csak ezért érdekes. Ugyanis számos fontos következtetésre ad alkalmat.

Mindenekelőtt követhető benne egy Trianon előtt nevelkedett vezető magyar értelmiségi gondolkodásmódja a nemzeti tragédia előtt és után. Ez egyben a nemzet sorsára befolyást gyakorolni képes értelmiség igen meggyőző kritikája is. Először a leírtak alapján, Trianon után már a szerző által művelve. Megismerhetjük a diktátumot követő reakciókat. Anyaországiakat és erdélyieket egyaránt.

Nagyon érdekes vetülete az olvasmánynak, hogy Gyalui Farkas saját identitásalakulásnak történetét is leírja. Mint zsidó ember, aki vallását nem gyakorolja, a református valláshoz vonzódik, de nem akkor keresztelkedik ki, amikor mai szemlélettel ebből előnye származhatott volna, hanem éppen akkor, amikor saját közösségének egy része nem vállalja a magyarságát és elmondása szerint Trianon után egy részük külön nemzetiségnek deklarálja magát. Lépésével természetesnek megélt magyarságát akarja felvállalni. De még gyarlóságában is ennek jeleit láthatjuk, hiszen mikor a háborús években megkérdezik, hogy milyen magas kitüntetésnek örvendene, ő a magyar nemességet óhajtja elnyerni s ez utóbb is visszatérő óhaja.

Egész életútjának megbecsültsége is bizonyítja, hogy nem érte hátrány származása miatt, de még amikor méltánytalanságokat kell elviselnie, akkor sem merül fel az antiszemitizmus mint ok, hanem személyes emberi gyarlóságok okozzák azokat. A témát ugyanakkor nem kerüli, mert az oroszországi és romániai antiszemitizmusról ír.

Trianon előtt a napló minden sorából mély és őszinte hazafiasság sugárzik. Hogy mennyire nem zavarja bárminő korabeli antiszemitizmus az egész kolozsvári társasági és tudományos életéből és főleg teljesen görcsmentes leírásaiból érthető meg. Ekkor még a felelősséget hordozó osztályok kritikája sem erőteljes. Annál inkább kinyílik a szerző szeme a diktátum után. Az erdélyi és anyaországi magyar értelmiség hibáinak számos iskolapéldáját láthatjuk történeteiben. A közösség, a haza érdekeinek mellőzése és a saját érdekek mohó érvényesítése sokszor bukkan fel a kor jellegzetes figuráiról szóló értékeléseiben.

Az új hatalomhoz való viszonyulása kételyeket ébreszthet egyesekben, de véleményem szerint azt sokkal inkább a közösség szempontjából hasznos pragmatizmus jellemzi. A románokkal kapcsolatos „tartásos lojalitása” akkor még eredményesnek bizonyul. Sajnos a 233 oldalból nem tudhatjuk, hogy hosszú élete során miként követte az eseményeket, amelyek aztán a „civilizált európai Romániáról” alkotott képét lerombolhatták. Minden valószínűséggel megélte a nagy csalódásokat.

Kétségtelenül igaza lehet abban, hogy az eskütétel bojkottjára történt anyaországi felhívás rengeteg embert tett földönfutóvá és az otthon maradottakat megfosztotta értelmiségüktől, melynek a felkészületlen román hatalom kezdeti éveiben jövőt befolyásolni képes szerepe lehetett volna. Érdekes módon nem ír a „Kiáltó szóról”, mely tulajdonképpen a passzív ellenállás hiábavalóságának felismerését jelentette.

Egészében véve a legmeglepőbb, hogy egy hatalmas műveltséggel rendelkező ember csak a trianoni tragédia után jut el a kritikáig, s ez számos hozzá hasonló szellemi kiválóságra is érvényes. A veszélyérzet, a történelmi távlatokba tekintés képessége, hogyan hiányozhatott ennyire ezekből az emberekből, miközben náluk számban sokkal kisebb, és felkészültségben látszólag gyengébb román megfelelőik már évtizedekkel előbb pontosan tudták, hogy mi a teendőjük a nemzeti célok elérésé érdekében. És ezt következetesen meg is valósították. Hogy a történelmi véletlen és a nagyhatalmi érdek is kezükre játszott, az csak fokozta sikerük eredményeit, ami aztán – a túlnyerés okozta – nemsokára már évszázados szorongásukhoz vezetet, de lassan ki fog hunyni, s marad a siker.

A jelen magyar sorskérdéseit ismerve, és Európával kapcsolatos csalódásunk napjait élve érdekességként kell megemlíteni, hogy az első világháború éveiben a nyugati világ sajtója szinte pontosan ugyanazon eszközökkel feketítette be Magyarországot, mint most. Röviden szólva: akkor is arcátlanul hazudtak.

Gyalui Farkas emlékirata is arról győzött meg, hogy a memoárirodalom minden kérdőjele ellenére – megfelelő kritikai érzékkel olvasva – hitelesebb forrás, mint a legtöbb történetírói munka.

Szász István Tas

2013. augusztus 31.