Dr. szövérdi Szász István – Kolozsvár szerelmetes lovagja – 1899. június 22.-én Segesváron született. Valójában csak egy éves korában került Kolozsvárra, de eszmélése pillanatától örökre eljegyezte magát a kincses várossal. Haláláig csak akkor hagyta el „ha vitték”, de ekkor is visszatért.
Ódon iratokat lapozgatok, védőfóliába helyezem a sok dokumentumot. Minden kis papírdarab történelem. Kezemben megsárgult okirat, viaszpecséttel 1703-ból. E birtoklevél is beillik a képbe és igazol egy régi történetet. Mégpedig, hogy a szövérdi Szászok valójában Somosdról indultak, hiszen az első somosdi Szász István 1603-ban a lustrákban már mint szabad lófő nemes személy szerepel.
Ott találtak rá még ennek is előtte a csatamezőn arra a derék vallon harcosra, kinek sebeit a befogadó család szép leánya igencsak eredményesen kúrálgatá, de kevesebb eredménnyel tudá kiejteni kucifántos nevét. Így aztán, midőn egymásnak örök hűséget esküdének, az ifjút, mert hogy nyelve hasonlíta némileg a szomszédos szász vidék idiómájához, Szász néven vevék bé az lustrába. Történhetett pedig ez valamikor Martinuzzi és Jagelló Izabella korában.
Telt múlt az idő s az ifjú beházasodó és a szép leányzó negyedik leszármazottja I. János, Szövérden talála magának feleséget, nemes nemzetes Gál uram Mária nevű leányának szép személyében. Így az addig hordozott előjogokat és a czímert megtartván, a somosdi előnevet – Apafi Mihály nagyságos fejedelem – engedelmével, 1689-ben a szövérdire váltották.
Szövérd ekkoron még nem zsákfalú, hanem a vidék egyik központja. Vásárok és jeles események színhelye. A család gyarapodik és sokasodik. Papok, tanítók, táblabírók kerülnek ki soraiból és sok mezőgazdasághoz igen értő ember. Valamennyi a szülőföldhöz igencsak ragaszkodó, Erdélyt szívében is hordozó székely magyar.
I. János fia II. Miklós Ravay Borbárával kötött házasságából születik meg 1752-ben Ferencz nevű szépapám. Fia József ükapám gyéresi református esperes s az ő fia, dédapám, szövérdi Szász Ferencz enyedi diák és Bem honvéd kerül a török és oláhföldi bujdosásból Pusztakamarásra, hogy ott a Kemény birtokot felvirágoztatván a bárói család is odaköltözhessen. Így lesz felesége – lécfalvi Gyárfás Katalin – a Kemény Zsigmond gyámolítója, sírjának haláláig gondozója, hagyatékának őrizője.
Ferencz dédapám hat gyermeke által imígyen indul útjára a szövérdi Szászok pusztakamarási nagy ága. A hat gyermek közül a legidősebb nagyapám, Szász István magyar királyi jószágkormányzó. Az ő által épített házsongárdi kripta a bejárattal szemben levő főúton, Kós Károly felett három parcellával található, s ennek lakója apám, kiről ebben az írásban emlékezni szándékozom.
Amikor Segesváron megszületett, apja még Bánffy Dezső miniszterelnök arra fekvő birtokait vezette, s ott ismerkedett meg a magyar sebészet egyik megalapozójának, Balassa Jánosnak unokahúgával, a világszép Balassa Emmával.
Kolozsvárra helyezése után már nagyatyám is a város egyik legáldozatkészebb polgára lett. A Református Egyház Szeretetotthonát jórészt ő tartotta fenn, egyházmegyei főgondnok volt, a Református Kollégium támogatója és az új Nemzeti Színháznak is egyik kiemelt adományozója, a Transzilvánia banknak nehéz időkben nagy áldozatokat is felvállaló társelnöke. Ifjú Szász István tehát ebben a szellemben nevelkedett a Vörösmarty (ma str. Brasov) utca 1 szám alatti új családi házban. Kiskorában rendszeresen Pusztakamaráson nyaralt. Korán elhunyt nagyanyja, lécfalvi Gyárfás Róza helyett, annak húga Katalin – kit a kor szokása szerint ifjú felesége elvesztése után Szász Ferenc dédapám elvett – a kedvencnek kijáró szeretettel dédelgette. Egyébként Katalin szigorúságáról és érzelmeinek elrejtéséről volt híres, apámat azonban, mint meghalt nővére unokáját különleges szeretettel vette körül.
Apám a továbbiakban a Kolozsvári Református Kollégium diákja lett. Naplója szerint a testvéreivel, olykor barátokkal együtt, lejártak a birtokra dolgozni is. Baráti körének vezető egyénisége. Osztálytárai közt volt az élete egyik későbbi szakaszában meghatározó jelentőségű gróf Teleki Béla. Asztalos Miklós a szintén most ünnepelt történész és drámaíró volt legjobb barátja. Még nem volt 18 éves, amikor mintha nagyapja nyomdokaiba akarna lépni, jelentkezett a frontra, az első vonalba. A hadiérettségit követő rövid kiképzés után aknavető zászlósként került Olaszországba, a Piave poklába. Itt sem hozott szégyent a családra, az összeomláskor helyén maradt és hozzá hű román bakáival – saját szakállára – sok ezer magyar katona sértetlen kivonását biztosító zárótüzet zúdított az olaszokra. Az aknák fele rájuk zuhant vissza, a gyártó csehek a lőszereket már szabotálták. Mária Terézia rend várt volna reá, de a monarchiának közben vége lett. Utolsó percben lépte át a demarkációs vonalat, barátját Novák Ernőt, a későbbi neves sebész professzort – aki vérhasban szenvedvén nagyon legyengült – cipelte hátán. Budapesten katonáiról a vörösök le akarták tépni a sapkarózsákat. A román bakák, kikkel apám tiszti kosztját is megosztotta az állásokban: Károly király felesküdtünk, sapkarózsa nem veszünk le kiáltozással ellenkeztek.
Véleménye szerint csak az olasz frontról hazatért aránylag jó állapotban levő hadsereg elég lett volna a határok megvédésére. Persze ő is tudta, hogy a történelemben nincs Ha. Annál több viszont a vajon miért?
Hazaérkezvén a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémián kezdte volna el ő is mezőgazdasági tanulmányait. Tovább tanulni azonban már Debrecenbe kellett mennie. Aztán jött Trianon. De végzés után a családi hagyománynak megfelelően hazatért. Nemsokára megnősült, a Janovics Jenő alapította kolozsvári magyar színház ünnepelt színésznőjét: Hort Idit (1900 – 1994) vette el. A családi birtokokat vezette, csakhogy a földreform a nagyobbik, mintegy másfél ezer holdas, dezméri birtoktól megszabadította őket. Csupán az ősi Pusztakamarás maradt a családnak.
Egy angol cégnél helyezkedett el, és ládabontással kezdve küzdötte fel magát a csúcsra. Inspektor lett. Szüleim – mert anyám egy életen át volt mindenben hű társa – Kolozsváron, anyagi lehetőségeiken felül áldoztak a magyar kulturális életre. 1935-től a Vulcan utca 11 (ma 13) sz. alatti házukban szerkesztett Hitel folyóirat támogatása volt legfőbb gondjuk. A Vásárhelyi Találkozó megszervezését is ott indították el Tamási Áron vezetésével, aki ekkor a Hitel köré szerveződő értelmiségi csoport élére állt.
Náluk gyűlt össze ugyanez a magyar értelmiségi elit a kisebbség és nemzetpolitikai nagy kérdések megoldását keresvén. Nem csupán a stratégiai elképzelések kerültek terítékre, hanem a napi operatív intézkedések, a gyors cselekvést kívánó helyzetek megoldása is. Már 1940-ben – még a honvédség bevonulása előtt – itt készítették el a Teleki Páltól Erdélynek bizonyos fokú autonómiát, a nemzetiségeknek jelentős jogokat kérő beadványt.
Apám, mikor beköszöntött a bécsi döntés utáni négy év, végre képességeinek megfelelően kapcsolódhatott be az Erdélyt vezető magyar értelmiség életébe. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület ügyvezető alelnöke, a Magyar Mezőgazdasági Kamara elnöke lett.
A háború végének közeledtével Szász István is ott volt azon öt vezető között, akik a baloldal képviselőivel tárgyaltak és kérésükre kijárták a politikai foglyok kiszabadítását. Az akció sikeresen zárult, s a foglyok szabadlábra kerültek még mielőtt a bevonulni készülő Gestapo felkoncolhatta volna őket.
Aztán a negyvenek kiugrást sürgető beadványát készítették el és küldték fel Teleki Gézával Horthynak. A moszkvai titkos tárgyalásokra Besztercén át induló küldöttség útját egyengették. Apám erről szóló egyik levele is birtokomban van.
A front közeledtével a lakosságot és az EMGE tagságot maradásra bíztatta, ő maga az EMGE vezetői asztalánál várta be az oroszokat. Megszervezte a város ellátását, az élet újraindításáért küzdött. Bár Hajnal Imre és Miskolczy Dezső Teleki Bélával és Vita Sándorral együtt neki is azt tanácsolták, hogy egyelőre húzódjanak vissza a klinikára, tovább szervezkedtek. Az oroszok, mint az várható volt, elhurcolták mindhármukat. Aztán Mezőcsáton váratlanul kiszabadult. Malinovszkij feltehetően tudomást szerzett előző „érdemeiről” és intézkedett?? A magyar alföldről – feldrótozott cipőtalppal – gyalog indult haza Kolozsvárra, ahol Szász Pállal, a visszatért dél-erdélyi EMGE elnökkel együtt elkezdte az újra egyesült EMGE szervezését. Hiába! A magyar érdekvédelem felszámolása ravasz módszerekkel – magyar kezek által – valósult meg. A vádlók, akik a nehéz napokban sehol sem voltak, azzal kérkedtek, hogy ők helytálltak, míg a vezetők elmenekültek. Senki nem cáfolta meg őket. A félelem évei kezdetüket vették.
A marosvásárhelyi EMGE közgyűlés előtt ismeretlen szerző tollából nagy vádaskodó cikk jelent meg az általam ma is féltve őrzött Világosság hasábjain, amerikai kémnek nevezvén a „Szászokat”. Az eredmény lemondásuk és a több mint 100 esztendős EMGE vége lett.
A névtelen cikk írója néhány év múlva – halálos betegen – felkereste apámat és sírva vallotta be, hogy a lap vezetője tőle rendelte meg azt az írást. A jelenetre magam is emlékezek.
Apám nem csüggedt. Az akkor szerveződő Bolyai egyetem egyik alapító előadó-tanára lett. Mezőgazdasági közgazdaságtant tanított.
Ezenközben a kor szabályai szerint, visszakaptak családonként 50 hektárt a pusztakamarási birtokból. Ő azonnal felajánlotta az államnak, de nem fogadták el. Nincs felszerelve, mondták. Valóban így volt, hiszen a „sármási gáz beszögellés” miatt Dél-Erdélybe maradt birtok közel öt évig mondhatni gazdátlan volt, s a háború is át-gázolt rajta. Ekkor adták el a családi ékszereket s ebből felszerelték a birtokot. Mintaszerűen beindította a gazdaságot, majd újra felajánlotta az államnak.
Ezidőtájt rögzülnek első és utolsó pusztakamarási és novoji emlékeim. Unokabátyám dr. Szász Zoltán a háborúból hazatérvén befejezi tanulmányait és megnősül. A család Novojban nyaral. A kúriából már csak egy-egy szobát használhatunk Az ebédlőben ortodox templom működik. A pópa ördögöt űz. A bezárt ajtón át hallgatom. Tízéves fejjel számomra misztikus zajok ezek. Éneklő mély férfibariton, aztán furcsa hangzavar, mint évekkel később visszagondolva rájövök, a sikeres munka ellenértékeként átadott szárnyasok vegyeskara. Aztán egy éjjelen apámat elviszik. Ha jól tudom 1948-at vagy 49-et írunk. Megtudjuk, hogy a sármási községháza pincéjébe zárták. Novojból román parasztok mennek be és kiszabadítják, a felajánlásra hivatkoznak, ő meg arra, hogy szakmai tevékenységéből, s nem kizsákmányolásból akar élni.
Ezután azonban évekig tart még Kolozsváron a csengőfrász. Hátizsák, bakancs van kikészítve az előszobában. De szerencsére a kitelepítésünk elmarad. Pusztakamarást és Novojt többet nem látjuk, és ha lehet nem is emlegetjük. Közben elkezdődik a család kolozsvári házainak kálváriája is. Sorra kerülnek idegen kézre. Először a casbi cikkelyei alapján próbálkoznak, aztán más és más módszerek által. De beköszönt a magyarnyelvű oktatás visszaszorításának ideje is. Előbb a Bolyain szűnik meg a mezőgazdasági közgazdaságtan magyarnyelvű oktatása, ezért apám átmegy a Mezőgazdasági Akadémiára s adjunktusként dolgozik a talajtani katedrán. Oktat, kísérletezik, szakkönyveket ír. Így pl. Csapó József professzorral megírják a hazai talajtérképezés alapkönyvét. Apám a gyakorlati részt. Elindul a térképészeti munka is, de alig, hogy észlelhetővé válnak az első eredmények, és apám szárnyra bocsátja az első fiatalokat, korai, úgynevezett „kényszer”nyugdíjba küldik. Munkát keresve sokmindennel próbálkozik. Így diplomájának köszönhetően, exportra szánt almát ciánoz éjjelente Szamosfalván. És itt is érdekes dolog történik. Az egy generációval előbb dezméri birtokukon apjától és tőle annyi jót kapott román emberek gyermekei felismerik. Maria sa, nagyságos úr, mondják neki, s ő azt sem tudja hova legyen. De nem történik baj. Sőt! Naponta apró ajándékokkal jönnek be dolgozni, s ő minden reggel nyugdíjkiegészítő élelmiszerekkel tér haza. Nehezen éli végig az én egyetemi meghurcoltatásomat. Rehabilitálásom után nagy reményekkel tekint induló orvosi, majd kolozsvári pszichiáteri pályám elé.
Ezidőtájt a magyar egyházak templomrestaurálási munkáinál segédkezik. A Műemlék Bizottság Bágyuj Lajos által vezetett munkatelepén segédmunkásként dolgozik gróf. Teleki Ernő és Markos András társaságában. Minden munkát elvégez. Ha kell hézagol, ha kell raktáros, ha szükséges a tudományos dolgozatot szerkeszti meg. Boldog, hogy pótolhatatlan emlékeink megmenekülnek. És közben egyre többször veszik igénybe a beinduló turizmus kíváncsi utasai. Járja szeretett városát és mesél. Mindent tud, mert Hitel béli atyai barátja Kelemen Lajos minden szavát megjegyezte.
Számára Kolozsvár a magyarság központja, szerinte itt dobog a magyar szellemiség szíve. Meggyőződése, hogy ha a magyar szellem az anyaországban ismét megroppanna, Erdély magyar értelmisége képes lehet azt újra átmenteni a jövő generációknak. Ebben Tamási Áronnal régebben is egyetértettek.
Mindezek közben még megírja utolsó mezőgazdasági szakkönyvét is.
De legutolsó nagy öröme az, mikor Debrecenben átveheti aranydiplomáját, s az akkori magyar mezőgazdasági miniszter, Demény Lajos meghívja, és bemutató kirándulást szervez számára. Azt hiszi, a nagyobbik haza gondol elszakított gyermekeire.
Ebben a hitben tért meg szeretett Erdélye földjébe 1973. február 16-án. Mint apja nyomdokaiba lépő egyházmegyei főgondnokot, a Farkas utcai templomból temették, a szertartást igaz barátja és rokona László Dezső tartotta, hatalmas tömeg előtt. A menet már a Házsongárdhoz közeledett, amikor a vége még a templom előtt volt.
A kripta restaurálása most történt meg. Ha még van, aki ismerte szövérdi Szász Istvánt, álljon meg egy percre nyughelye előtt. Ha valaki a tisztviselő telepen még látja szövérdi Szász István és a Hitel egykori otthonát, az új épületek mellett eltörpülő ház falán helyezzen el egy képzeletbeli emléktáblát. A mai város már nem emlékezik arra, amit ő tett, amit ők s amit a hozzájuk hasonlók tettek. Mára már az emlékezet is irányítás alatt áll. Veszélyesnek tartják, vagy legalábbis kellemetlennek. Az újonnan érkezők új múltra vágynak, vezetőik pedig állandó ellenségképre tartanak igényt.
Legalább mi ne legyünk ennek elősegítői. Ne ismételjük hibáinkat.
Leányfalu, 2009. augusztus 7.
Szász István Tas