Mint az erdélyi közelmúlt megszállott kutatója, nem tudok elszakadni attól az üzenettől, melyet a két világháború közt felnőtt erdélyi nagy generáció küldött a jövőbe, felénk, napjaink magyarjaihoz.
Amikor a Széchenyi szellemét hűségesen követő Makkai Sándor eredményes, de keserves szolgálatát megszakítva nem bírta tovább a román homogenizációs prés tudományos alapossággal működtetett nyomását és expatriált, a Magunk revíziójának zseniális írója így szólt és így indokolt: „Nem lehet”. Az őt keservesen megsirató Erdély azonban Reményik szavaival válaszolt: „Lehet mert kell”. Aztán az évszázados tapasztalatokon nevelkedett erdélyi magyarság leszűrte a legfontosabb tudnivalót is, a nélkülözhetetlent, az egyedül megtartót és Albrecht Dezső a Hitel nemzetpolitikai szemle főszerkesztője ezt mondta: „Ahogy lehet”. Ami szerves folytatás volt a Lehet mert kell-nek.
A bizantin világ Erdélyre települése, az ortodox törésvonalnak a magyar szállásterületre történt fokozatos reákúszása pragmatizmusra nevelte a Trianon utáni generációt. Akár az egykor volt évszázadok által megkövetelt pragmatizmus az Erdély aranykorát jelentő nemzeti fejedelmeket. Az akkor – sőt azóta is – sokak által nem értett hintapolitika, az oszmán (és a nem kevésbé veszedelmes Habsburg) ármányt egyedül volt képes ellensúlyozni. A Nagy Fejedelemnek Lippa várát át kellett adnia a töröknek, de ezt követően Erdély rövid aranykora következett, amely lehet, hogy mai létünk, eddigi megmaradásunk egyik kulcsmozzanata volt.
De mindezek felett a megmaradás szívós akarata mellett alaptulajdonság volt a szolgálat. A szolgálat szelleme. Ez az az Erdélyből hozott kincs, amely a Dancs Rózsa jelenség titka.
Dancs Rózsa, amikor szolgálóleánynak nevezem, tőlem a legmagasabb rangot kapja. Ez az, amit megszolgált, amit megérdemel.
A nagyvilágban szétszórattatott kis magyar nemzet, ma történelmi küldetést kapott. Ahogyan azt Németh László előre jelezte, amint azt az említett Albrecht Dezső jósolta és javasolta, kovász nemzetnek kell lennünk, élére kell állnunk a pusztító szándékok áradata ellen küzdő ma még keveseknek. A keresztény gyökereit eldobni készülő Európa másként elpusztulhat, velünk együtt.
Isten tehát a nemzetet is szolgálatra szólítja. A sok kétkedés, a gyarló kérdőjelek, a mesterségesen terjesztett liberális közöny mind, mind ezt akadályoznák.
Ebben a helyzetben van hatalmas fontossága, szerepe, példaértékű ereje az olyan személyiségeknek, mint Dancs Rózsa, kinek történetét már megírták, bár nem elegen ismerik, s aki az erdélyi lét szénből gyémántot szülő kegyetlen nyomása alatt lett azzá, aki világnemzetté vált magyarságunk megmaradásának szellemi, lelki oszlopait nem csak a honi badacsonyi, vagy erdélyi detonátai bazaltoszlopok vidékén, de messze Herkules oszlopain túl is a szolgálat fáradhatatlan szellemével építette és építi.
Aki magyar él, aki vállalja ennek minden súlyát, de ugyanakkor képes élvezni felemelő, boldogító erejét, ha úgy érzi, hogy fogynak szolgáló energiái, Dancs Rózsától meríthet példát, kaphat erőt és iránymutatást a folytatáshoz.
Ez a nagyszerű székely-magyar asszony küldetését még sokáig fogja teljesíteni, mert a feladat annyi, hogy ahhoz a gondviselés időt és erőt is ád. És ez mindenkire érvényes! Csak egy a feltétele, amit újra meg újra ismételek: Szolgálni kell, dolgozni kell.
Szász István Tas