Menü Bezárás

Szentendre csodálatos vonzással bíró város. Sokan szólnak irigykedve azokról, akiknek megadatott a szerencse, hogy itt élhessenek. Emberléptékű város ez, olyan hely ahol az emberek ismerik egymást.

De vajon valóban így van?

Ezen gondolkodtam, mikor egy számomra nagyon kedves – szeretve tisztelt – szentendrei barátom kezembe adott egy könyvet elolvasásra.

Barátom idős férfiú, tudós ember, nemzetközi hírnevű sejtbiológus, jelentős életművel a háta mögött. De ez a könyv, melyet, mint a címlapján láthattam, ő maga írt, távolról sem kutatási területéről szól. Vagy mégis?

Bevallom, nagy munkában vagyok, s ezért nem olvashattam el azonnal a kötetet, de ezt neki is megmondtam. Ő barátságosan jelezte, hogy ráér.

Aztán, mikor a közlekedési dugók, no meg a nyugdíjas lét meghatározta keretek miatt az autókázást feladva HÉV-re váltottam, már első alkalommal magammal vittem a könyvet. Gondoltam, majd utazgatás közben, részletekben megismerem. Gondoltam, de nem így történt, mert hazaérve már nem tudtam letenni és végigszáguldottam a 230 oldalon.

Nem vagyok irodalomkritikus, bár magam is írogatok, de nem regényeket. Ezért azt, amit most leírok, nem kell feltétel nélkül elfogadni. Ráadásul lehetek elfogult, mert nem csupán egy barát írásáról van szó, de kortársról és rokon szakma művelőjéről, aki egy szintén szakmabéli kutató-orvos történetén keresztül tanít. Barátom ugyanis örökös tanítómester, tanítványai pedig egy iskolateremtő oktató szárnyait élvezhették maguk felett, míg aktív éveit élte. Erről hazánk egyik kiválóságát, az Agydíj tulajdonosát, az Oxfordi professzort, Somogyi Pétert kérdezetik meg, aki saját szavai szerint szerzőnknek sokat köszönhetett.

Ezzel magyarázható, hogy amikor regényes írásba kezd, akkor is tanítani akar. Érdekes kort élt meg, olyan időszakot, amely meghatározta a jövőt talán örökre. S mégis, a maiak már alig emlékeznek rá. Generációnk fogy, fogyatkozik és a megélt, megszenvedett korszak tapasztalatait használni már nem fogja. Na, de az utódok! Azok se kezdjenek mindent elölről!

Erre gondolhatott professzor dr. Benedeczky István, midőn elhatározta, hogy saját és baráti köre életének eseményeiből összeállít egy tantörténetet, de úgy, hogy az lebilincselően olvasmányos legyen. Én legalábbis így gondolom.

A kötet tulajdonképpen némi narrációval, eligazító és továbblendítő eseményleírással, időjátékokkal meg-megszakított párbeszédek sora, melyek nemcsak a történet szálát viszik tovább, hanem valóban oktatnak.

Felróhatnám a szerzőnek, hogy a főhősök, már egészen ifjú éveikben is a sokat megélt és egyenes gerinccel végigküzdött pálya tapasztalataival bíró professzor agyával gondolkodnak, de ez a célt szolgálja. Mert ez is okit.

A két orvos sors, egy férfi és egy nő sorsa, korrajz, jellemrajz és környezetrajz, társadalomrajz. Kiváló, gyarló és aljas emberek sorakoznak a párbeszédekben. Ma is vannak ilyenek, ma is így cselekszenek, de az akkori kor körülményeinek kulisszáival ismerkedve, a fiatal olvasó többet tudhat meg egy világról, melynek egyik meghatározó pillanata éppen a most hatvanadik évfordulóján ünnepelt 56. És ami utána következett, a puha diktatúra, megalkuvásaival, kontraszelekciós világával, a meg nem alkuvás árával. Közben azonban bizonyítva, hogy nagy kitartással mindezek ellenére el lehetett valamit érni.

De egy másik szálon, a tragikusabbikon megismerhetjük a tudomány iránt elkötelezett ember, vagyis az akarva-akaratlanul másokért dolgozó kutató életének tragikumát is. Hiszen a tehetség és szorgalom árán elért siker árnyékában ott van a feláldozott családi élet, az utód önmagát keresésének magányossága éppen úgy, mint a társ áldozatvállalása és végül a csúcsok felé törő sikeres ember összeomlása, a csúcstámadás előtt. Mert az idő nem kegyelmez. Nem visszaforgatható és nem is áll meg, hanem rohan előre egyre gyorsabban és egyre többet elfogyasztva a hegymászó alkotó energiájából, hogy végül egy meg nem érdemelt és kegyetlen lavina, egy másik szenvedély és a betegség temesse maga alá.

Az utókor aztán szépen temet. Akkor már általános az elismerés, hiszen már nincs kire irigykedni, nincs kivel versenyre kényszerülni, nincs akinek az árnyéka reánk vetülhetne.

Szépen megírt, tanulságos könyvet tettem le. Meg kell köszönnöm barátomnak, hogy gondolt reám, mikor kezembe adta. Hiszen az én generációm története, melyet itt éppen egy tudós él meg, de hasonló hatások és akadályok meg buktatók közt élt akkor minden magyar értelmiségi.

Benedeczky István professzor úr, főhősével ellentétben, tudomány iránti szenvedélyes ragaszkodását, amikor az idő erre kényszerítette, ismét egy hasznos szenvedélyre volt képes konvertálni. Ír és ezzel is tanít. Az ő élete tehát mégis kiteljesedett.

Erős és bölcs ember maradt, nem hagyta magát. Ha Szentendrén feltűnik szerény, de mégis különös sugárzással bíró alakja (most éppen botjára támaszkodva), ismerjük meg és emeljünk kalapot előtte, legyünk büszkék reá. Mert amint mondani szokták: van mire szerénynek lennie.

Visszavonulóban levő, sokat panaszkodó korosztályomnak példaként állíthatom!

A könyv címe: Nemes szenvedély. Vegyék kézbe érdeklődéssel.

Dr. Szász István Tas