Örömteli alkalom egy barát számára, ha olyan valaki írását ajánlhatja egy szintén baráti közösségnek, akinek szellemi rezdüléseit mondhatni a gyermekkortól végigkövethette, s folyvást remélte: fordítva is lenne imígyen.
Közös gyökér, közös fejlődés és közös szenvedéstörténet az, ami lehetővé teszi, hogy olyan módon lásson bele a megszületett munka mélységeibe, ami feljogosítja, hogy ajánlását teljes bizonyossággal érezhesse, sőt tudhassa tárgyilagosnak.
Hogy – amint mondani szokás – magas felütéssel kezdjem, azt állapítanám meg, hogy Kiss Andrásnak nem is ezeknek a könyveknek a megírása az igazi érdeme, hanem az ezek alapját képező élet végigélése. Úgy ahogyan azt ő tette történelmünknek eme meghatározó körszakában.
Dr. Kiss András gazdag és változatos orvosi pályát futott be. Olyant, amelyet nem véletlenül neveznék életműnek. Az ő esetében a sors úgy hozta, hogy akár kettőnek is. Amíg a körülmények arra nem kényszerítették, makacs hűséggel szolgálta az őt felnevelő közösséget. Mint kardiológus, magas szakmai és emberi kvalitásait elismerő betegei között a tudásába és emberségébe vetett bizalom fontos kapaszkodója lett városában, megyéjében. S nem utolsó sorban volt a magyar kisebbség betegeinek is támasza.
Aztán a családapának az utódok sorsáért érzet aggodalma volt talán az az utolsó csepp az elhatározások keserű poharában és ő új, egészen másfajta életet kezdett. Az anyaországban az alapellátás egyáltalán nem lebecsülendő területén várt reá feladat. Mint mindenkor, ő itt is feladatot keresett, talált és azt minden tudását és energiáját beleadva el is látta. Azt az általam sokat emlegetett tételt erősítette, hogy a háziorvos munkája is végezhető a lehetőségek szerinti legmagasabb színvonalon s csak akkor ér valamit, ha életművé kerekedik. Pályája második felében neki ez is tökéletesen sikerült.
Pedig a lélektan tudománya szerint egy pályának a társadalmi megbecsültség merev szabályai szerint alacsonyabb szinten történő folytatása, gyászreakciót vált ki elszenvedőjéből.
Kiss András sikerrel küzdötte meg ezt a talán legnehezebb küzdelmét is és ezt a két – egymást a megszokotthoz képest fordított sorrendben követő – ívet sok tépelődés, kemény munka és végül bölcs felismerések ötvözték eggyé, egy erdélyi magyar orvos hazából hazába menekülve is egységes életművévé.
Ezt a pályát azonban nem csupán a küzdelem és a megpróbáltatások feletti győzelmek jellemezték, hanem egy a kultúrát és a szépet szenvedélyesen habzsoló életmód is. Mintha a küzdelmekhez ebből merített volna erőt, vagy azok fáradalmait így pihente volna ki.
Aztán a nyugdíjas években elérkezett annak az ideje is, amikor – bár sok unszolást követően –, de elkezdte ennek az életnek és életműnek az emlékeit tapasztalattá gyúrva papírra vetni. Vagyis a jövő, az utánunk jövők számára konzerválni, közkinccsé tenni. Barátok tanácsára és saját meggyőződésének formálódása kapcsán jutott el oda, hogy amit a sors ad, amit a tehetség létrehoz, amit az elme elraktároz, az nem lehet csak saját tulajdon. Nem lehetünk a tapasztalás sikeres küzdelmének, a tudás mohó begyűjtésének egyedüli haszonélvezői. A nagy lelki-szellemi lakoma energiáit át kell adnunk felebarátainknak, nemzeti közösségünknek, utódainknak. E tevékenység közben s főleg az első termés sikerét látva győződhetett meg arról, hogy most is ugyanolyan értékes munkát végez, mint aktív orvosként. Csak most éppen a test helyett, a szellemet, az emlékezésre és régmúlt tapasztalatokra alapozó megmaradás ügyét szolgálja.
Ezért, amilyen lelkiismeretességgel és szorgalommal végezte orvosi munkáját, ugyanolyan módon vetette bele magát az emlékíró nem könnyű munkájába is. A génjeibe neki is ott motoszkálhatott az erdélyi ember emlékiratíró képessége, Árva Bethlen Kata nagyasszony, Szamosközi István, Cserei Mihály, Apor Péter vagy éppen Bod Péter urunk krónikás szelleme.
Nagy segítsége volt ebben veleszületett tehetségén kívül az eddigi évei során őt elkísérő precizitás, a különféle szempontok szerint vezetett naplójegyzetek sora.
Így alkotta meg eddigi küzdelmes, változatos és sikeres életének gazdag útikönyvét. Egy olyan útikönyvet, amelyik egyben valóságos szakácskönyve is a magas kultúra ínyenceinek.
Az itt egybegyűltek, falubeliek, kollégák, rokonok és barátok hallhattak már az elmúlt 60-70 esztendő erdélyi sorstörténeteiből.
Mi, akik ott születtünk, ezen belül is az a generáció melyhez ennek a ma bemutatásra kerülő kötetnek a szerzője és méltatója tartozunk az örökké új meg új sorsfordulókon, áteső erdélyi történelem legalább öt kisebb-nagyobb fordulatát éltük meg vagy követhettük életünk során.
Sajnos valamennyi, egy számunkra lefelé hajló pálya csomópontjait jelölte. Még akkor is jött a csalódás, amikor jobbat sejtettünk. Hiszen mindjárt az első, ama Bécsi döntés is eleve halvaszületett volt s a későbbi új meg új csalódások után eljött a legnagyobb, a rendszerváltozás majd pedig az Európa okozta hatalmas csalódásunk, a kisebbségek viszonylatában is.
Volt tehát mitől szenvedni, miből tanulni és mivel megküzdeni, sőt még a nélkülözhetetlen reménykedés tudományát is így sajátíthattuk el.
Aki egy ilyen életút csúcsa felé közeledve emlékirat írásába kezd, bőséggel meríthet mindezekből. Helyzete mégis nehéz, mert a műfaj már évtizedek óta veszélyben van. Ugyanis elveszítette hitelességét.
Korunkban a hazugságra szakosodott világban hazugságokra épülnek új meg új hazugságok s már az ebből kikövetkeztetni óhajtott igazság is legfeljebb tévedés lehet.
A memoárirodalom is önigazolások és félrevezetések irodalmává válik akkor, amikor világok és korszakok törésvonalain egyensúlyozó emberek próbálják meg igazolni bűneiket, tévedéseiket vagy akár vélt jócselekedeteik váratlan rossz következményeit.
De még a jelen ismert nagyvilág krónikásai is a hazugság nagykövetei. Gondoljunk csak a legkézzelfoghatóbbakra. A Magyarországról terjesztett álhírekre
Teljes a zűrzavar.
A mesterségesen keltett zűrzavar, egy olyan káosz, amely a háttérből pontosan irányított célokat szolgál.
Biztosak lehetünk benne, hogy ennek a korszaknak a lezárulásával is megjelennek majd a kiszolgálók hamis, önigazoló emlékiratai. Ők szeretnének lenni majd a legújabb világ titkos, hős partizánjai. A mesebeli hősök, kikkel csodás dolgok eshettek meg. Velük még olyan is előfordulhatott, hogy ezernyi rendőrről egyszerre pottyant le az azonosító szám.
És mégis, sorra jelennek meg írástudó magyarok emlékezései, tárgyilagos híradásai a közelmúltról. Arról, amit meg – át – és túléltek. Kor és élettörténetek. Események és adatok, velünk élt, vagy velünk élő emberek hétköznapjait és a történelmi sorstragédiák során kényszerpályára álló életéveit híven bemutató krónikák.
Kiss András egyike ezeknek a krónikásoknak.
Amint nagy magyar emlékiratíróink segítenek eligazodni az évszázadok előtti eseményekben, úgy fogják szolgálni a mai emlékírók hiteles vonulatának munkái a majdani utódok eligazodását, nehezen magyarázható korunkban.
Ha lesz még jövője az emberiségnek, ha megmarad Európa, ha remélhetünk magyar jövőt, akkor majdani történészek ezekre támaszkodva írhatják meg egykor a hazugságok korának igaz történetét.
Három kötetre tervezett könyvével nem csupán utódait, családját, kortársait szolgálja, hanem az igazság történetét menti át csendes szívóssággal a jövendőnek.
Kitűnő memóriáját nem csupán az említett pontos feljegyzések, de egy egész életén át a nemzet sorsára figyelő szempár retinája is segíti.
A kívülálló számára olykor meglepő részletesség akkor nyer igazolást, mikor végére érve összecsukja azt és elgondolkozik. Mert mi is az az érzés, amely ilyenkor eltölti az olvasót? Nos, a hitelesség érzése. Az alaposság olyan mérnöki pontosságú hálót helyez a múlt eme idő-tér panorámájára, amelyik lehetetlenné teszi a csúsztatást. A szerző tudatosan teszi tettenérhetővé, hogy az olvasó lássa, érezze, miszerint az innen eredő információ valóban a megtörténtekről szól és nem arról, hogy azokat elfedje.
A könyv emléket állít feledésbe süllyedni látszó, tartásos kisembereknek, életüket a bizonytalan jelenükben is a jövőt szolgálva élő nagyszerű magyaroknak, egy nehéz időkben is szolgálni képes hivatásnak, egy vidéknek, egy városnak, egy balkáni világba taszított európai közösségnek, egy tragédiák szabdalta kornak, a vesztes fél toleranciájának és…a szeretetnek. Szeretetnek a család, barátok, nevelők, magyarok és az Erdélyben együtt élő nemzetek tagjai iránt.
A huszadik század második felének romániai magyar kisebbségi sorsban nevelkedő, küzdő és dolgozó magyar értelmiségije így élt. És, ha valóban adni akart közösségének, akkor így cselekedett.
A történések láncolatában most elérkeztünk a hazából-hazába történő kényszerű menekülés pillanatához. A személyes szenvedéstörténetekből talán legnehezebbikhez.
Nos, ez az, amit majd a harmadik kötetből fogunk megismerni, melyet türelmetlenül vár az olvasó. Különösen az itt és ma élő, hiszen ez már minden korosztály számára a mát jelenti. Ezért megírni is nehezebb lesz.
Mert Kiss András fordulatos sorsában még új meg új tantörténetnek nevezhető fejezetek következtek, amelyek egy közösség sorsának tragikus, küzdelmes és a látszólagos sikertelenségben is sikeres fejleményeit mutatják fel a szerző egyéni sorstörténetén keresztül.
Köszönjük hát meg neki az elvégzett munkát, mely minden bizonnyal jó mulatság s férfimunka volt és kívánjunk sikert a folytatáshoz.
Remélem, hogy nincs nagyon messze az a következő találkozónk, melyen már a trilógia harmadik kötetét is bemutathatjuk.
Ehhez kívánjunk Neki kitartást, egészséget, a nemzetszolgálat szellemének csalhatatlan iránytűjét, és a további kiadásokhoz nélkülözhetetlen olvasói támogatást.
Szász István Tas