Gyászoló barátaim!

Szólíthatom így az összegyűlteket, hiszen Gyuri barátai az én barátaim is. Ezeknek a soroknak a rendhagyó búcsú címet adtam. Mert nem is búcsú ez, hanem üzenet odaátról. Üzenet a túlpartról, ahová Gyuri barátunk megérkezett. Ő üzeni nekünk, hogy ne a gyász, hanem hit és az ebből fakadó örök élet reménye örvendeztessen meg mindnyájunkat. Ő már nem csupán hiszi, de tudja is ezt. És nekünk, akik még itt vagyunk, el kell fogadnunk a megüzent tapasztalatot. Mert a halálnak nevezett szomorú elválás része az életnek, a földi nyomorúságosból a megérdemelt dicsőségesbe nyit kaput.

Nekem azonban nem a hitszónok szerepe jutott, hanem a földi élettől búcsúzó barátra emlékeztetés, úgy amilyen emléket ő hagyott barátaiban. Gyuri mosolyogva akar látni bennünket. Higgyétek el, nincs ebben semmi megbotránkoztató.

Akik most itt összegyűltünk valamennyien ismertük őt és valamennyien szerettük, ahogyan ő is szeretett bennünket. És ha ismertük és szerettük, arra is emlékezünk, hogy ő örökké kedves és vidám volt. Sugározta a derűt és optimizmust, az élet elfogadását olyannak amilyen, a nehézségek legyűrésének természetességét. Saját gondjával nem terhelt senkit. Számára olyan volt ez az egész, mint ama hegymászónak, akit mikor megkérdezték, hogy miért mássza meg a hegyet, csak annyit felelt: azért mert ott van.

És ebből eredt méltóságot árasztó szerénysége és férfiassága, melyet közben belengett egy ugyancsak férfias báj.

Gyurit nem lehetett nem szeretni. Soha nem hallottam tőle rosszat senkiről. Annál többet arról a rosszról, ami körülvette a világot, s főleg a nemzetet.

Magyarsága is sallangmentes, természetes, nem színpadiasan magamutogató volt, olyan, amire könnyű rásütni azt az ismert lehetetlen jelzőt, hogy „magyarkodás”. Ő magától értetődő módon volt magyar. És maradt erdélyi magyar, aki kilát az összmagyarságra és a világra, amely annyi ármánnyal akar elnyelni minket.

Nehéz szép időket éltünk egymás mellett. Nehéz szép idők emlékei is összekötöttek. Az ifjúság reményekben és küzdelmekben, esetünkben sérelmekben és az azokon felülemelkedés összekacsintásának örömében gazdag évei voltak.

Erdélyi fülnek nem idegen a szó: navétások voltunk. Ingázók, akik hajnalok hajnalán – még a tömegközlekedés elindulása előtt – gyalogoltunk vagy futottunk kilométereket a vasútállomásig, s próbáltunk ülőhelyet szerezni, vagy olykor fekvőt a csomagtartó hálóban. Keserédes emlékektől búcsúzunk mi néhányan megmaradottak. Nem tudunk már Gyurival együtt derülni azon, amin – büszkén állapítottuk meg –, az akkori körülmények között is képesek voltunk.

Hiszen, hogy ne derültünk volna, ha emlékezetünkben megjelent a nagyenyedi labdarugó pálya, ahol az orvos csapat játszotta mérkőzéseit, és a jobbszélen elfutó 150 kilós román kórházigazgató az alapvonalon és a közönségen áttörve: pringyeci-mö – pringyeci-mö (fogjatok meg – fogjatok meg) kiáltással, a szocialista tömegsportot támogató igazgatói lendülettel rohant tovább, s lelt féket és ellensúlyt annak a mindenki számára nélkülözhetetlen bódénak korhadt deszkái alatt. A csapat sztárjával, Gyurival, percekig levegőt nem kapva nevettünk akkor és később is, ha felidéztük a jelenetet. Lehet-e ilyen emlékeket feledni? Gyuri most is elmosolyodik ezen ott, ahol van, s ahonnan engedélyt adott ezt elmondanom.

De ott volt a valódi háttér. A jövőnk bizonytalansága, az intézményes ellenőrzés árnyainak személyekre lebontott jelenléte, baráti házasságok felbomlása, fizikai összeomlások és betegségek, alkoholmámorba vagy éppen öngyilkosságba menekülő – jobb sorsra érdemes – ismerősök, röviden a Ceauşescu diktatúra, minden következményével és egész hangulatával.

Gyuri akkor is mosolygott, sőt valamilyen – bátorságnak nem nevezhető – nonsalanszszal, sok mindent mégis kimondtunk, sőt kinevettünk.

Aztán a családalapítás felülírta a fiatalság könnyed toleranciáját. Jövőt kellett tervezni, s ebbe aktívan avatkozott be az etnikai tisztogatás, arrafelé sokoldalúan fejlett módszereivel. Így keltünk útra.

Az új életben pedig ismét sikerült helytállnia, és közben három gyermek apjaként, mint példás férj és vő is teljesítette kötelességét, majd nyugalomba vonult, de amerre megfordult, mindenki tisztelettel és hiányának érzetével emlékezett rá.

Nem sokan tudják, hogy Gyuri kitűnő közíró vagy publicista is lehetett volna. Hatvan éve szerteküldött adventi leveleimre minden évben tőle kaptam a legszebb válaszokat. Már alig vártam, hogy megérkezzen a postán kézzel írott újabb szép episztolája.

Tavaly történt meg először, hogy csak telefonon keresett meg. Szokatlanul levertnek tűnt. Fáradt vagyok, mondta. Tele volt aggódással a haza sorsa miatt. Mert ahányszor beszélni tudtunk egymással, mindenkor ez került elsőként szóba. A magyarság és annak jövője.

Ki és milyen volt hát röviden dr. Ilyés György, kérdezheti, ha van mégis olyan, aki nem ismeri?

Ilyés György az Istentől kapott küldetését, a rábízott feladatot a szolgálat szellemével, a bölcs szerénység nyugalmával és derűjével, valamint elfogadókészségével végrehajtó igaz magyar értelmiségi, példát mutató, egyszeri és megismételhetetlen alakja volt. Amire a sors rendelte azt elvégezte, megfutotta futását, példája, melyet reánk hagyott nélkülözhetetlen, családja és barátai számára pedig, akik még vagyunk: pótolhatatlan.

A vigaszt emléke, utat mutató élete, annak hasonló magatartásra intő üzenete jelentheti elsősorban. Ezért és ez által marad velünk. Mosolyogva, szép férfiarcának derűs vonásaival, a felénk folyamatosan áradó rokoni, baráti szeretettel.

Ha kiérdemeljük, találkozni fogunk Vele!

Szász István Tas