Menü Bezárás

Drága barátom, sorstársam a betegségben, kollégám a színházban!

Hal Halálhíred döbbenete lélegzetemet is elállította, úgy éreztem megfulladok ha legalább így papíron nem búcsúzhatok el tőled.

Nemrég, a „Volt egyszer egy Kolozsvár” című könyved kolozsvári bemutatóján úgy váltunk el, hogy rövidesen találkozunk és alaposan „kibeszélgetjük” magunkat … betegségünkről és mindenről, ami az utóbb időben foglalkoztatott bennünket. Sokminden tett sorstárssá minket: a színház szeretete, a kolozsvári közönség szolgálata, a versmondás, az anyanyelv ápolása, a szép magyar beszéd technikája, és ennek tanítása, sok-sok színházi emlék, közös előadások, turnék színházi anekdoták, hasonló célok, hitek bánatok és veszteségek…

Mázsás súlyokat cipeltél, annyi baj ért benneteket, hogy akarva-akaratlan értetlenkedett mindenki, hogy lehet ilyen méltóságteljesen elviselni ennyi veszteséget. Méltóságteljesen …és tovább is humorizálva, másokat késztetni mosolyra, jóízű kacagásra, amikor a lelked állandóan zokogott.

Minden színházi anekdotád megnevettetett, de a mosoly mögött szívembe markolt: mennyire hiányzik neked a színház Igen, a SZÍNHÁZ. A nagybetűs színház, a népet szolgáló, az erdélyi magyarságot szolgáló színház, az eszményeket felmutató, vígasztaló, a jövőt építő, reményt keltő színház. Hitted, hogy nem csak a kiuttalanságot felmutató, devianciát, tabu-témákat döntögető és szolgáló kísérleti színházra van szüksége a mi közönségünknek, hanem az emberséget, a lelket megremegtető, igazságokat feltáró színházra is. Minden megszólalásod, minden versmondásod, tanításod, írásod e szolgálatról tett tanúbizonyságot. Sosem tettél le a közönség-szolgálatról, sem a reményről, hogy egyszer ilyen színház is lesz.

És milyen sziszifuszi volt a harcod a szép beszéd tanítása érdekében. Mennyi küzdelem, megalázás, mennyi értetlenség! Nem adtad fel, ott és úgy tanítottad, ahol és ahogy lehetett. Ehhez kitartás, konok újrakezdés, újabb kihívások vállalása kellett. Emberpróbáló időket éltél meg. Feleséged keményen állt melletted, mindent felvállalt, mindenben tásrad volt. A szenvedésben is.

A legborzasztóbb veszteségben is.

A pici gyermekkorától mindenben kitünő, okos, jól tanuló, versenyeket nyerő, tehetséges írónak, költőnek induló gyermeket elveszítni….és ezzel a hiánnyal tovább élni, lábon maradni ….micsoda emberfeletti erőt igényelt! Egymásba kapaszkodtatok feleségeddel, másik kislányoddal Hajnikával és… jártátok a temetőt….Hogy lehetett ennyit elviselni!

Viselted, amíg a fizikai tested azt nem mondta, hogy már nem bírja a lelked terhét egészséggel szolgálni! Te nem hagytál volna magunkra…sem imádott társat, gyermeket, sem barátot, sorstársat, hívet, közönséget. Mindvégig vállaltad a harcot. A betegséggel is! Önkínzó diétákon, éheztetéseken, mérgeken és sugarakon át kínlódva kitartottál, amíg bírtad! Cipelted ezt a terhet is.

Tudom, hogy odaát sem tudod letenni teljesen …. Noémi lányoddal együtt segítitek majd az ittmaradt szeretteiteket, és az égi színház színészeivel, …és Csép Sándorral, hittársaddal együtt új közönségszolgálat felé terelitek az ittmaradottakat….segítitek sorstársaitokat, az erdélyi magyarságot reménytelen harcában.

Drága barátom „színész-társam, eszmény-társam, sors-társam” nagyon fogsz nekünk hiányozni!!

Most…pihenj meg békében, csendesen …de aztán SEGÍTS!