Mindnyájan jól tudjuk, hogy ma egy rendkívüli embert ünneplünk. Olyan valakit, aki nem egyszer tette ünnepnappá hétköznapjainkat. Szellemével! De nemcsak azzal, hanem szívével is. Mert miközben hófehér üstöke koronázta alakja, mint hó lepte magyar szellemkatedrális magaslik felénk, a szíve itt van lent, közöttünk. Ha azt olvassuk róla, hogy irodalom, színház és művészetkritikus, szerkesztő, még nagyon messze vagyunk az ennél jóval gazdagabb valóságtól. Ugyanis egyedülálló jelenség, s így legjobban akkor foglaljuk össze személyiségét, ha egyszerűen nevén nevezzük: Ő Szakolczay Lajos!

Különös értelmet kap ez az est azáltal is, hogy a Széchenyi Hitelének szellemét hordozni kívánó folyóirat és köre legújabb Széchenyi díjasunkat ünnepelheti személyében!

A megtiszteltetés, hogy én köszönthetem, csak egy módon magyarázható. A barátság jogán. Számos igazi nagyságunk méltatta, s fogja még méltatni, de ami ennél is fontosabb, egy egész nemzet. Hiszen ő a miénk. Belőlünk vétetett, és értünk élte első 75 évét.

De esetemben van egy másik jog, sőt kötelesség is. Magam, mint a kisebbik haza migránsa is szeretnék köszönetet mondani Néki, és a: Kincses város; Csigla mezeje; Bolyai Vásárhelye; a Hargita s mind a zordon Kárpátok; a Nyerges és a Cenk; Fehéregyháza s a vérünktől piros megannyi csatatér; vagy Ady hepehupás Szilágysága; de akár a lassan elfeledett pécskai kenyér és Bartók idegenbe szakadt szülőföldje felől érkezvén mondanék Néki köszönetet. Mert amint az egykori kolozsvári Hitel és a mai budapesti összeköti ama Trianonban nagyobbra kerekített kisebbik hazát a kisebbre hagyott nagyobbikkal, úgy köti össze e két különszakított, s mégis egy magyar kultúrát Szakolczay Lajos munkássága.

Azt mondják, hogy az igazi barátságok az ifjúkorban köttetnek. Magam közel négy évtizeddel ezelőtt, immáron szakállas gondjaimat egy időre feledve, ifjodtam meg újra az anyaországban, s ezt követően történt velem a csoda. Hiszen vidéki magányunkba belerobbant Laura asszony énekes fellépése és a véle kötött ismeretség, hogy aztán nem sokkal utána – egy Nemzeti Színházbéli Páskándi premieren – Laura és Géza Lajosnak is bemutasson.

Bevallom, nem emlékszem mit mondtam neki a megtiszteltetéstől elfogódott állapotomban, s arra sem, hogy ő mit szólt hozzám először, de később, amikor én mutattam be neki barátaimat, számtalanszor találkozhattam a kedves szertartásos szöveggel, mely rövid volt és így szólt: Szakolczay Lajos, öreg gavallér, üstfoltozó.

Elgondolkodtam nem egyszer ezen a vidám, huncutul mosolygós szemmel elmondott néhány bemutatkozó szón.

Nos, a mi Lajosunk az, akinek szelleme – mint tudjuk – ott röpköd a magasban, s paripájának aranypatkói sziporkázva vetnek csillagszikrákat, testi valóságában valóban gavallér. A szó minden értelmében. Az öreg jelzővel azonban még várnék. Legfeljebb tapasztaltra változtatnám. De a rendkívüli kontrasztnak szánt üstfoltozó sem tévedés.

Azok a hangok, melyeknek bírálatára élete jelentős részét szánta, olykor harangként kondulnak, de akadhat olyan is, amikor a repedt üst hangját idézik. Szakolczay Lajos ezeket az üstöket foltozza értő, tárgyilagos, ha kell kemény, ha kell simogatóan szelíd, de mindenkor építő bírálatával.

Ő is egy óriás. A mi óriásunk. Magával ragad parnasszusi magasságú csodás padlásokra, hogy elénk teregesse a mindenkori igazságot.

Jellemzője egyebek mellett a döbbenetes munkatempó, elképesztő sokoldalúság és mindehhez az az utánozhatatlanul természetes, valódi, belülről fakadó szerénység. A nagyság legfőbb ismertetőjele.

Nem csoda, hogy olyan barátra leltem benne, aki nélkül további életem immáron koldusszegény lenne. És biztos vagyok benne, ezzel valamennyien így vagyunk. Azok is, akik közelről ismerik s azok is, akik csak szellemének adományait élvezik.

Mert ez a szellem valóban szikrázó, sziporkázó ugyanakkor vesékbe látó. Múltat fürkésző, jelent igazgató, jövőbe tekintő.

Hogyan lehetne jobban összetömöríteni mindezt? Talán egy szóban, abban a mindenekfeletti, és közös megvalósítása esetén magyar megmaradásunkat is biztosítani képes szóban, hogy: szolgálat.

Ő úgy ölelte át ezt a közös magyar kincshalmazt és szorította szívéhez, úgy helyezte elénk azzal a céllal, hogy mi is hasonlóképpen tegyünk, ahogy csak nagyon keveseknek sikerült.

Valóban szolgál, ministrál, a nemzeti szellem nagy és soha le nem záruló szent szertartásánál, a megmaradásért mondott misén.

S miközben papjai, a magyar irodalom és művészet kiválóságai végzik a szertartást, ő mint Isten csendes, de mindentudó küldöttje, szerényen, nem nagy csengés-bongást okozva megrázza a csengettyűket és meglóbálja a füstölőt, de csak annyi tömjént adagolva, amennyi jár. Figyel és szolgál.

Hát ilyen az én második ifjúkorom nagy ajándéka, Szakolczay Lajos, mindnyájunk barátja, példaképe, aki tehát – és ebben egyelőre egyezzünk meg – tapasztalt gavallér és minden magyar üstöket üstökön ragadó, ha kell megfoltozó: ministráns.

Azt kívánjuk, hogy folytassa töretlenül munkáját, vagyis ha eddigi tevékenységét átfogni próbálván idézem őt: a „Határtalan” „Párbeszédek és perbeszédek”sorát „Nagybányától-Picassoig” és mindaddig, „Ameddig temetetlen holtak lesznek”, mert „Nekünk ilyen sors adatott” itt „A lélek senkiföldjén”, mely számunkra az egyetlen „Kikötő”, s „A szarvassá változott fiú” és az „Erdélyi ősz” meg az „Ötágú síp” a „Kötél homokból” az „Alom, etika”, s ha kell „A csavargó esztétikája” segítségével általa készített muszáj összetartásával a „Sorsszerűség” eme világában a „Dunának, Oltnak” vidékén, ahol „Valóságlátomás”-ai is „Megtartó varázslattal” segítenek túlélni, míg eljő az igazi „Korfurdaló” korforduló.

Aki küldötte nekünk, az vigyázza minden léptét, és segítse a nagy magyar mű, a nemzeti megmaradást szolgáló nemzeti szellem és lélek Sagrada Familia módján folytonos építkezést jelentő munkájában.

Nagy szükségben vagyunk, nagyon kellenek a hozzá hasonló, az öreg Hitelt idézve mondom: pompás magyarok!

Köszönünk mindent, örömmel és büszkeséggel gratulálunk Néked kedves Lajos!