80 ÉVES A FARKAS UTCAI KISFIÚ

(Elhangzott rövidítve a Litea könyvesházban 2015. június 11-én)

Finta Józsefet most sorra köszönti a Magyar Haza. Ama nagyobbnak nevezett kisebbik. Ideje, hogy Erdély és a szülőváros is lerója köszönetét zsenije előtt.

Külön érdekessége e mai napnak, hogy megismerkedhetünk első verseskötetével. Mert nem az történt, mint egyes ikerterhességek esetében. Nála ugyanis ikertehetségekről beszélhetünk, de a közülük legerősebbnek bizonyult építészet nem tudta elnyomni egyebek mellett a költőét sem.

Nagy embereknél fontos a szülőhely és a gyermekkor emlegetése, ő sem úszhatja meg e nélkül, hiszen egy elszakított országrész és egy sokat szenvedett város szeretné magáénak is tudni.

Kolozsváron született, aminek éppen holnap lesz 80 éve, s ami talán még sokatmondóbb, kisgyermekkorának éveit a Farkas utcában élte meg.

Annyi mindent tudunk a nagy építészről, az akadémikusról, hogy most inkább ismeretlenebb összefüggések között tallóznék.

Igen, életének első éveit félig a román birtokba került, de még magyar többségű kincses városban töltötte, és a visszatért magyar Kolozsvárból még elcsípett csipetnyit.

Kérdezhetnénk, mit érthetett ő mindebből, hiszen oly kicsi volt. Én azonban tapasztalatból tudom, hogy a felvetés téves.

Ugyanis a környezet hatásait a család sugározza tovább, s az igazán mély hatások később tovább működnek.

Születésének éve egybe esik a legkiválóbb magyar Nemzetpolitikai szemle, a Hitel születésével és Erdélyt éppen akkor hagyja el, amikor ez a lap megszűnik létezni ott, hogy 44 év múltán Budapesten szülessen újjá. Amiért éppen én próbálom köszönteni, abban ez is benne van, hiszen ezt a lapot 10 éven át szülőházamban szerkesztették szüleim támogatásával és beszippanthattam annak szellemét, mégpedig a lap megszűnte után, a család és az egykori munkatársak jóvoltából folytatólagosan.

Édesapja a tanár és költő, ilyen szellemiségben tevékenykedett, édesanyja pedig az ősi Református Kollégiumnak hasonló szellemű környezetében dolgozott.

De a Farkas utcának mindezeken felül volt egy csodálatos, misztikus ereje, s ez talán máig hatónak mondható. Ez az utca magában hordozza mindazt, amit Erdély adott a nemzetnek, és mindazt, amit elvesztésével az összmagyarság veszített.

Sokan tudják ezt, mégis végigsétálnék az utcán, ahol Finta József a kisgyermek valaha első lépteit tehette, ahol az ősi hársfák alatt játékait játszhatta, hogy megértsék ama mágiát.

Az utca nyugati végén volt a Báthory István fejedelem és lengyel király által 1581-ben alapított jezsuita egyetem. Utóbb ott állt a piarista gimnázium, s vele szemben az egykori országgyűlési terem, majd az annak helyen épült Ferencz József tudományegyetem, ma Babes-Bolyai, az erőszakos egyesítés sötét, gyilkos, és egyéb borzalmak mellett, három tiltakozó öngyilkost idéző emlékezetével. Aztán máris ott vagyunk az első magyar kőszínháznál, pontosabban annak csak az alig emlegetett emlékénél, mert mi szerényen visszahúzódunk kultúrtörténetünkkel – mint általában – a Trianoni határok közé. A román uralom lebontatta, s helyére az oda nem illő egyetemiek házát építette. Szemben, az egykori megyeháza után, a régi városi börtön épülete következik, mely ma levéltár, Szabó T. Attila egykor volt második otthona, s amelynek toldaléka hálós vasbeton szörny szájával elnyelte Apáczai lakóházát, a város legrégibb lakóépületét. A suttogó hírek szerint ennek pincéjében működött a magyar emlékeket ledaráló készülék. Hogy létezett vagy nem, ki tudja, de ama végső nagy daráló ma is működik.

Kissé odébb a túloldalon, a kisebbik Bánffy palotában volt az Erdélyi Párt székháza a magyar négy év alatt, azé a párté, melyet Teleki Pál jórészt a Hitel munkatársaiból verbuvált országgyűlési képviselőkre építve a német vonal elleni harcához hozott létre parlamenti támaszául.

Aztán sorjáznak a kollégiumi tanárok lakásai, s vélük szemben a Kollégium (Herepei uram szerint kollégyom) ó épülete, majd az Apáczai kapu.

S a képet az utca elkeskenyedése előtt a Mátyás építtette hatalmas egyhajós templom zárja, előtte a Szent György szoborra, a Kolozsvári Testvérek csodálatos alkotásával, melynek egyetlen példánya sem áll ennyire neki való környezetben. A terecskén pedig talán ma is ott bolyong a Bethlen Kata kutató és a levéltári anyag elhurcolása miatt szintén öngyilkosságba menekült Markos András könyvtáros szelleme.

Ha pedig tovább megyünk, feltűnik az ősi kántorlak, ma ez a legrégibb ház, majd az aggmenház egykori épülete, s szemben a templom mögött a Misztótfalusi Kis Miklós vezette egykori egyházi nyomda földszintes háza. Így érkezünk meg a Bethlen bástyához, mely előtt nem a Nagy fejedelem, hanem egy útonálló, a rác martalóc Baba Novac szobra áll, s mellette elrabolt iskolám, a kollégium újabb, 1902-ben felavatott épülete, melyet ma már ősi román iskolaként emleget a helybéli sajtó.

Sic tranzit gloria mundi.

S mégis! Van nekünk Finta Józsefünk, aki már születésekor beszippantva a Farkas utcai hársfák júniusi illatát, továbbvitte és viszi azok titkos erejét.

Most pedig a Litea szalonban, ahol mi kitántorgottak a Farkas utca hangulatát véljük feltámasztani, köszöntjük ünnepeltünket.

Erdély, Kolozsvár és a Farkas utca nevében is köszönünk Néked mindent, amit tettél.

*

Trianon átka

Trianon átka, szörnyű kereszt,

lelket mérgezve sosem ereszt,

kísér nappal, kísérti éjem,

nem engedi, hogy éltem éljem.

Ha lelkem ezredszer útra kél,

időben bolyong, teret remél,

fordítva, – térben, ha odajut,

a gúnyos idő mutat kaput.

Keresem múltam s gyökerem,

tűz éget, lüktet ütőerem,

gyermeknek mondom, könyvből mesél,

ha kísért, alvásra nincs esély.

És jönnek képek, jönnek hangok,

madár dalol, dörögnek tankok,

elmémben gördül történelem,

a kevés öröm, sok sérelem.

Hívogatna a szülőváros,

a kincses, az a kilenc záros,

hol éjjel a múlt csendben kísért,

nappal új templom zeng új misét.

Utcát járva sebeit látom,

rájövök: éjfélre kell várnom,

hogy csendesen bús méltósággal,

találkozzak én sok nagysággal,

kik vén órák rozsdás hangjára,

jönnek fordított Golgotára.

Jön, csak jön lefelé bús menet,

kit Házsongárd dombja nem temet.

Álmos utcák ódon csendjében,

új gazdák idegen rendjében,

most övék a tér és az idő,

most mindent lehet, nincs kétkedő.

Farkas utca kövén suhanva,

képzeletem fájón uralva,

keverednek személyek, korok,

kit nem vártam, s kit akarok.

Hangtalanul a zene is szól,

az öreg orgona duruzsol,

felváltva zsoltároz sok torok,

s egymást váltják a kántorok.

Első kőszínház környéke zsong,

díva ágál, vén ripacs jajong,

rádupláz némán az új terem,

nagygyűlést visszhangzó verem.

Amott az egyetem élve él,

Érkezik, kit rég nem is remél,

lépcsőjén három árny kezet ráz,

a három öngyilkos paroláz.

De nézd, nyugatról mily nagy csoport,

sok ifjú lány hint elé csokort,

Báthori a király érkezik,

vitézit vert vasak vértezik,

sok ősz tudós is véle vonul,

tudást szórnak szét ők konokul,

s hogy a kép bizarr is legyen,

kis kordéján Kós szembe megyen.

Csak mennek, s észre sem veszik,

hogy korok egymást keresztezik,

mint szelek kavarta ősz avar,

itt senki és senkit sem zavar.

És a templomból jő sok címeres,

bőkezű adományt osztó nemes,

egy vén ház előtt áll több szekér,

nagyapám áldoz a vénekér,

mindent, mi csak kell az egyháznak,

legyen étek, meleg, ha fáznak.

S már vonul is két gyászmenet,

köztük nem látszik négy évtized,

két főgondnok indul a hegyre,

ő és fia egy kegyelembe.

A kollégium is éledez,

kit annyi nagysága fémjelez,

együtt ballag ott megannyi kor,

a történelem összekotor

évtizedeket s századot,

a múlt itt most összerázatott.

Egyről beszélnek, mind ki jő,

kiket nem választ el már idő,

Szabó Dezső és Apáczai,

Aletta fájó mély ráncai

sem látszanak, mert már kortalan,

itthon van ő itt, nem hontalan.

Tótfalusi kezüket rázza,

s betér egy földszintes házba,

hol csodás nyomdája zakatol,

tudást és hitet ő itt kohol,

a hazatért betű kirurgus,

kincsekért sem lett ő hollandus.

S a két kollégium között,

– az orrgazda most kiköltözött –

az udvaron ismét labda száll,

rugdossa diák és vén tanár.

Most aszfalt alól kél kövezet,

utunk csonka toronyhoz vezet,

hol Markos könyvtáros kiállva,

karját most is védőn kitárja.

Csak kavarog e ködlő tömeg,

emelkedik kéz és leng föveg,

s mind ugyanarról beszélnek,

pedig rég meghaltak, nem élnek.

Mind csak búsan csóválja fejét,

nem vehette ennek elejét,

azt sem hallod, mint zümmögne légy

egyre csak azt, hogy: június négy.

Hallatszik halkan, s mégis fennen,

átlengve úton, át a kerten,

s betölti a Házsongárdot,

áldozat fülét, azét, ki ártott.

Aztán az ég alja meghasad,

kakas szól, s minden megszakad,

a kakas, mit hallunk sem magyar,

nyugat szemetén ágál a gall.

A bús árnyhad máris eltűnik,

keletről a nap is feltűnik,

bástyafal felett jő fényes ív,

míg György a gonosszal egyre vív.

Leányfalu, 2010. július 5.

Szász István Tas