AZ ERDÉLYI MŰVÉSZEK LEÁNYFALUN KIÁLLÍTÁSSOROZATRÓL
Hogy ennyi éven át a semmiből indulva és minden támogatás nélkül miként sikerült ezt a hagyományt meggyökereztetni, isteni csodának tartom. Mint annyi mást az életemben, mindenkor csupa olyan eseményt, mely a szolgálathoz kötődött. Mindenkor a szolgálathoz, csak ahhoz és csak akkor sikeresen. Vajon véletlen ez?
Ellentétben a mai angolszász civilizációnak is nevezhető kor „valósítsad meg önmagad” neoliberális elvével – úgy is, mint erdélyit –, a szolgáld közösségedet elv nevelt. Nem az én érdemem, de szerencsémnek tartom, hogy szülőházam a kolozsvári nemzetpolitikai folyóiratnak, a kor legtekintélyesebb lapjának a HITEL-nek is szülőháza és otthona volt.
A szolgálat szelleme a ma divatos gondolkodás szempontjából kényelmetlen, a valóságban azonban erőt és értelmet adó felfogás. Ha valaki teljességében éli át, rájöhet, hogy ez az igazi önmegvalósítás.
Úgy szüleim, mint az az erdélyi szellemi elit melynek közelében volt szerencsém már gyermekként is fülelni, erre tanított és ilyen példákkal járt előttem.
Kényszerű áttelepülésem után mindenhol ennek jegyében próbáltam élni.
Az első 10 évben a közösségszervezés és annak infrastrukturális alapjai kötötték le erőimet.
Utána Leányfalura kerülvén nagyobb lehetőségek és egyben váratlanabb akadályok jellemezték az eltelt 25 évet.
Szakmámat szolgálva az Orvosi Kamara majd az egészségügyi publicisztika és az Alapellátás megújítása kötötték le erőimet, közben azonban sok időt töltöttem írással is, több műfajban jelentek meg köteteim.
A helyi közösség és a szülőföld szolgálatának ötvözése vezetett ahhoz az ötlethez, hogy megszervezzem az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítás sorozatot. Amikor lehetett, az utóbbi időben ezt irodalmi műsorokkal, megemlékezésekkel is összekapcsoltam. A tárlatok és pódiumestek után nálam gyűlünk össze a házamban a HITEL-nek szentelt kis múzeumban és ilyenkor is a beszéd fő sodrát a nemzet, a nemzeti kultúra a magyar megmaradás kérései uralják.
Minthogy legfontosabb munkám a HITEL ma is nélkülözhetetlen szellemének felélesztése, a lap emlékezetének ápolásán keresztül, a kiállítás sorozatot is nevezhetjük akár HITEL GALÉRIÁNAK is.
Öröm ez a munka. Öröm az alkotóknak és a nézőknek, hiszen az alkotás öröme az örömszerzés szándékától és a szépben fellelhető öröm keresésétől elválaszthatatlan.
Különösen fontos ez most, amikor az értékek válságának évtizedeit éljük, s különösen fontos nekünk szerteszaggatott magyaroknak, mert közös értékeink megismerésével is képesek lehetünk életfontosságú egységünket, önbizalmunkat erősíteni, ápolni, nevelgetni, az előttünk álló embert próbáló évekre.
Ha erre nem leszünk képesek, akkor minden elveszhet.
Íme, milyen közel áll egymáshoz az egyén és a közösség, vagyis a nemzet sorsa, a látszólag mindezektől távol lebegő művészet és földhözragadt emberi sorsunk.
A sorozatban eddig 29 művész állított ki
Kádár Tibor; Balázs Imre; Kántor Antal; Kusztos Endre; Tirnován Ari Vid és fia; Bardócz Lajos; Péterfy László; Botár Edit; Kopacz Mária; Finta Edit; Kotsis Nagy Margit; Molnár László József; Kristófi János; Ughy István és Miklós; Bortnyik Éva; Vilhelm Károly; Petrás Mária; Nagy Pál retrospektív p.m.; Simon Endre; Csomafáy Ferenc; Márton Zoltán; Paulovics László; Katona Szabó Erzsébet és Bódis Erzsébet; Árkossy István; Török Bíró Erzsébet; és most Gaáll András.
A szezon az idén a szokottnál is gazdagabb lesz, további kiállítóink: Sípos József; Nemes Ildikó; Zagyva László és Erdei Anna; a 75 éves Paulovics László jubileumi kiállítása.
Tavaly óta Erdély magyarságának nagy kulturális seregszemléjéhez – a Kolozsvári Magyar Napokhoz – is csatlakoztam a sorozattal és az augusztus 19.-i kiállítást ezúttal és ezentúl, annak szatellit-rendezvényeként kezelem.
35. éve élek Magyarországon. Ez az eszmélésem óta eltelt életem fele. Ha úgy vesszük a könnyebbik, ha így akkor meg a nehezebbik. Ott akaratom ellenére kicsit meghurcoltak, itt nekem kell a közösség gondját hurcolni önként. És ez az a momentum, ahol meglelhető a magyarázat is.
Meghurcolás és küzdelmek közben, mivel a hazáig látást elvették tőlünk, nekem és szellemi tejtestvéreimnek, kifejlődött a nemzeti tudata, mint barlangi állatnak a látást pótló érzékszervei. Mert a nemzeti tudat nem egy luxusérzelem, nem mások ellen ébredező bűnös indulat, mint azt szeretnék ma is elhitetni egyes romboló ideológiák, hanem megmaradást szolgáló védőeszköz, s ha kell egészséges veszélyérzet. Nos, ennek része a közösségi tudat is, a szolgálat szelleme, ami arrafelé természetes volt, itt meg rácsodálkoztak, rosszabb esetben „rágyanakodtak”.
Mi sem természetesebb tehát, hogy amikor olyan falusi környezetbe kerültem ahol arra volt szükség ott közösségszervezésbe kezdtem: sportot, lokálpatriotizmust, megélhetést segítő tevékenységeket támogattam a hivatásom gyakorlása mellett. Leányfalun pedig, ahol a szellem csírái mindig otthon voltak, ezen a téren igyekeztem hasznosítani magam s az egységes magyar kultúra megismertetéséhez próbáltam hozzájárulni a magam téglácskájával. Ebben eddig Páskándi Géza, majd Lászlóffy Aladár áldott emlékű barátaim támogattak megnyitóikkal s most haláluk után a feladatot Banner Zoltán vette át, akit kellő rövidséggel nevezhetek a „legavatottabbnak”. Ő a hagyománnyá vált kiállítás sorozat harmadik évtizedének elindítója és folytatója lett.
A kiállításokhoz lehetőség szerint irodalmi esemény is csatlakozik.
Nem véletlen például, hogy haláluk után úgy Páskándy Gézáról, mint Lászlóffy Aladárról a Kárpát-medencében elsőnek itt emlékeztünk irodalmi estekkel. De mások is sorrakerültek, mint például most a 20 éve halott Székely János.
Leányfalunak hagyományai közt szerepel az irodalom szeretetet
Amint az magyar földön évszázadok óta szokásos, a településünkhöz köthető alkotók nem csupán a szép írás terén jeleskedtek, hanem a magyar megmaradás harcosai is voltak. Így Leányfalu a magyar irodalomtörténet egyik fontos színterévé vált s ma is az. Életét át meg átjárta az irodalom. Nagyközségünk ezt a megkülönböztető jelt nem csupán hírében, de szellemében is büszkén viseli. Gyulai Páltól és Szendrei Júliától kezdve, Móricz Zsigmondon, Márai Sándoron, Puszta Sándoron, Ravasz Lászlón és Bibó Istvánon, Karinthy Ferencen, Tüdős Klárán, Fábián Zoltánon, Szeberényi Lehelen keresztül megannyi irodalom és szellemtörténeti vagy ahhoz kapcsolható pillanat, sőt folyamatos jelenlét szépítette meg az itt élők napjait.
Ebben a környezetben úgy gondolom nem csoda, hogy ezek a rendezvények otthonra leltek.
Most pedig mellékelem a Bálint Márta Székely János estjét felvezető gondolataimat.
Kedves közönségünk!
Egy kivételes – igazi erdélyi, szolgáló – művész kiállításának megtekintése után most egy kivételes erdélyi nagyság, Székely János halálnak 20 éves évfordulóján emlékezünk. Azt már mondanom sem kell, hogy aki ennek a kivételes nagyságnak az üzenetét elhozza nekünk, maga is az erdélyi színjátszás kiválósága.
Ezért mindenekelőtt neki, Bálint Márta művésznőnek köszönöm meg, hogy – maga is a szolgálat szellemében – önzetlenül eljött közénk.
Akit ma az évforduló alkalmából megidéz, a magyar szellemi panteon egyik legérdemesebb lakója, az igazi nagy emberek egyike, akinek szerénysége és csendessége mögé húzódott a szellemi és emberi nagyság, s akit ezért is nem annak arányában ismer a nemzet, mint amit adott annak.
Mert vannak ma csinált, felépített, menedzselt, pajzsra emelt, és pajzson hordott, pajzsokkal védett alkotók, akiket majd elfelednek, de vannak kevéssé ismert és megbecsült nagyjaink, akik a magyar társadalom mesterségesen alulinformált és másra nevelt közönyének jegébe fagyva várják az igazi olvadást. Az olvadásnak is nevezhető felismerés azonban meghozza majd számukra azt, amit érdemelnének már ma is és akkor majd nevüktől lesz hangos egy reményeim szerint megújult magyar szellemi életnek a maitól nagyon eltérő világa.
Amikor tehát a húsz éve halott Székely Jánost hallgatják, a múlt tapasztalata a jövőből szól hozzánk. Aki hallja, közelebb kerül egy boldogabb és olyan nagyon várt korszakhoz.
Nem ismerhettem őt emberközelből. Csak rácsodálkozni tudtam a házra melynek emeleti folyosójáról beláthatott a börtönbe, ahol apja raboskodott. Székely János így látott be számos – mások számára – láthatatlanba.
Hogy ki is volt ő, azt Gálfalvi György 1994-ben írott sorainak közvetítésével mondanám el. Hogy miért, azt éppen az ő soraiból tudják majd meg.
Szász István Tas