Menü Bezárás

Szájunk zugában még érezzük férfikönnyeink sós ízét, még zeng fülünkben a vártemplom Sütő András kopjafájáig elhallatszó harangja, s máris ünnepelünk.

Szükségünk van az ünnepekre a megmaradáshoz, az összekapaszkodáshoz, a jövőt erősítő múltba tekintéshez.

A mai napon arra az óriásunkra emlékezünk, aki még mintha most is itt lenne mellettünk hús vér mivoltában, s szárnyas paripáján nem röppent volna fel ama hegyre.

Nyelvünk egyik legfőbb őrét ünnepeljük benne, annyiszor s most is éppen annyiféleképpen sárbatiport és sokfelé fogyó szavaink nagy gyógyítóját, feltámasztóját. Hiszen tudjuk jól, hogy Ő úgy szerette, és úgy szólította magához a szavainkat, mint megváltónk a kisdedeket. Így most a szórványban sínylődő magyar szónak e cintermében, Pusztakamaráson is véle imádkozunk a feltámadásért.

E hely kitörölhetetlen lesz immáron a magyar nyelv történetéből. Ez a község sokáig egy nagy halottunknak adott előbb békés nyugodalmat, utóbb síron túli kínokat jelentő otthont. Aztán megtanulhattuk, hogy Pusztakamarásnak nem csupán nagy halottja, de nagy szülöttje is van.

Ünnepünk családias hangulatával visszaélve talán említést tennék az engem András bátyánkkal összekötő kötelék néhány csomópontjáról is.

Úgy kezdődött, hogy 1850-ben, zord történelmi időkben, egy a Kárpátokon túl, majd álnéven a cintosi malomban bujkáló Bem honvéd – szövérdi Szász Ferenc dédapám – a Kemények jóvoltából ide került, hogy itteni birtokaikat vezesse. Szövérd és Aranyosgyéres után így hajtott családunk itt Pusztakamráson hat új hajtást, keveredett rokonságba a Keményekkel, s lett örökre pusztakamarási gyökerű. Az újra meg újra porba döntött, ma végre talán védelmet lelt oszlop mellett áll dédapám síremléke, s megannyi ős és rokon porladozik a sírkertben.

A hat Szász sarj közül, Ferenc nagybátyám 1927-ben egy kisfiút tartott a keresztvíz alá. Andrásnak hívták és a Sütő nemzetségből származott. Egy évszázad különbséggel ő is zord időket élt meg.

Életünkben volt néhány hónap, melynek során – tudtunkon kívül – iskolatársak voltunk a Kolozsvári Református Kollégiumban. Ő, mint érettségiző nagydiák, ki Nagyenyed tudós szentélyeiből a Nagy Fejedelem kései pártfogoltjaként érkezett, én, mint betűvetést tanuló elemista.

Aztán apámmal a Falvak Népe című lapnál dolgozott együtt, a következő évtizedekben pedig Sütő írásokat olvasgattuk, drámáinak nagyszerű előadásain ámultunk egyre nagyobb figyelemmel, ha könnyíteni próbáltunk lelkünkön s vigaszt kerestünk a szellemnek. Először itthon, aztán egyre többen már az anyaországnak és nagyobbiknak csak szóban nevezett hazában.

Felejthetetlen számomra az a Kossuth-téri napsütéses – könyvhéti – délután, amikor magához ölelt és családomról beszélt nekem nagy szeretettel s további írásra ösztönzött.

De Vásárhelyen is voltak szép találkozásaink, s így volt alkalom elpanaszolnia – bölcs méltósággal – a méltatlan sérelmeket, a közöttünk senyvedő emberi kicsinység kormos és mindent beszennyező pernyéinek alattomos röptét.

Akkor jöttem rá igazán mennyire fontos nagyjaink féltő óvása, őrizése, még haló poraikban is, és hogy mindenkor az életmű beszél, s nem a történelmi kényszerek múló pillanatai.

Esetünkben az az életmű, amelyik kapaszkodó lesz még számos nemzedéknek, a remélt feltámadás elérkeztéig vagy annak a közös sírgödörnek a szélig, melyet bizony jól tudjuk, hogy nem könnyeket hullató szomszédaink állanának körül. Mai jelek s bizonyságok szerint –

legalábbis nem. De talán lehullik a hályog a szemekről, elenyésznek a feleslegesen kovácsolt ellenségképek, s rozsda lepi be az azokat készítő hangosan csattogó szerszámokat is. Akit ma ünnepelünk, ezért is munkálkodott.

Sütő András Pusztakamarásról világot hódított. Mint író, és mint karizmatikus ember egyaránt, s e hódításáért tudatos vállalással szenvedett meg.

Higgyünk abban, hogy felsorakozott azok közé a nagyjaink közé, kiknek géniusza és elrendelt sorsa elérheti nyelvünk megváltását.

Másik nagy halottunk, Páskándi Géza mondotta egyszer, hogy az anyanyelv egy áldozat. Úgy hiszem igaza volt. Áldozatunk nyomán pusztult a magyar. S az Úr látszólag tűrte, nézte. De ennek a hitet és cselekvést egyaránt bizonyító ábrahámi magatartásnak eljő a jutalma is. Akkor majd megszólal az Úr, és azt mondja: próbára tettelek titeket, de most már elég. Ti az én népem vagytok, menjetek tehát, éljetek és hirdessétek az én dicsőségemet tovább anyanyelveteken. És meg is fogjuk ezt érdemelni, hiszen évszázadokon át áldozták életüket anyanyelvünk hordozói, más anyanyelvek védelmében, és talán leginkább éppen ezen a tájon.

Ezért, ha valahonnan még felszállhat a „kiáltó szó”, meg a bölcs felszólítás a „magunk revíziójára”, vagy akár a „nem lehet”, akár a „lehet, mert kell”, és ahonnan felröppenhet az utána remélt „könnyű álom” boldog sóhaja is, az a hely csak Pusztakamrás lehet. Próbáljuk meg hát ezt a helyet, a magyar nyelv cinterméből, annak katedrálisává álmodni.

Az önként vállalt áldozat figyelmeztető erejének és a hitnek tehát cselekvésre kell sarkalnia minket. Az a pont, ahol ehhez a munkához megvethetjük lábunkat, földrajzilag Pusztakamarás, szellemileg pedig a most 80 esztendeje született Sütő András életműve is lehet.