Drága Barátaim!
Jelentős évfordulójához érkeztünk barátságunknak. Gyökereink immáron ötven évre nyúlnak vissza. Azoknak legerősebben kapaszkodó és életet szívó hajszálnyi végei szinte a gyermekkorig érnek. Én azt, hiszem, hogy nem is csupán szinte. Mert gondoljatok csak azokra a 16-18 éves fruskákra és legénykékre, akik akkor voltunk. Gondoljatok arra a naiv tájékozatlanságra, amivel belevágtunk, és csak ezt követően arra, amit utána bejártunk.
Sok mindent tettünk, ezt-azt el is értünk, és mennyit túléltünk. De mindközt úgy látszik az egyik legnagyobb érték gyanánt tartottuk számon a barátságot. Most már minden fellengzősség nélkül mondhatjuk, hogy ez igen erős támaszunk is volt, lelki szükségletünk. Bizonyítottuk ezt már sokszor, éreztük ezerszer, s most ezen a szép napon is ezt bizonyítjuk, és ezt éljük meg.
Nem foglak Titeket szavakkal bombázni. Mi vagyunk azok akik félszavakból, szemvillanásunkból, mozdulatainkból értjük egymást, azok akik a minket simogató szélről, a röppenő madárról, a víz csobogásáról is ugyanarra gondolunk. Nem kell hosszú beszámolót tartanunk már egymásról, hiszen évről évre követjük sorsaink alakulását. S együtt a közös sorsét is. A magyar sorsot. Itt, ott és mindenütt. Mert belaktuk immáron az egész világot.
Nagy öröm számomra, hogy évek óta egyoldalú levelezésbe lehetünk. Mert keddenként gyakran, sőt az utóbbi évben már minden egyes kedden küldöm Néktek leveleimet az Erdélyi Napló oldalain.
Hogy mit gondolok közös dolgainkról, abból jól tudhatjátok.
Most egy tömörebb szöveget hoztam el erre a ritka alkalomra, s ezt fogom engedelmetekkel felolvasni:
ÖTVEN ÉV
Ötven év! Tudjátok mennyi az?
Az időből csupán egy arasz.
És mennyi az, ami belefért?
Míg egy szív kergetett bennünk vért.
Ötven év! Tudjátok mennyi az?
Kronosz kincséből csak egy garas.
És mennyi az, amit nekünk ért?
Míg lelkünk kapzsin egyre csak kért.
Ötven év! Tudjátok mennyi az?
Semmi annak ki dómot falaz.
Mire rájön, hogy léte kimért,
Már nem tud élvezni érte bért.
Ötven év! Tudjátok mennyi az?
Míg bennünk szüntelen kél panasz,
S tudást kutatunk, mint telért,
Számolva azt, mit elménk felért?
Ötven év! Tudjátok mennyi az?
Ha éhesen levest kanalaz,
Az ki most fáradtan hazatért,
Visszanéz, s látja mit megért?
Ötven év! Tudjátok mennyi az?
Annak ki mindent csak elszalaszt?
Hosszan sorolja, amit remélt,
S markába fér amit, elért?
Ötven év! Tudjátok mennyi az?
Míg sorsunk kínlódva oldalaz.
Csupán egy ajándék mindazért,
Mit tenni tudtunk mi másokért.
Leányfalu, 2004. június 25.