2001. Ismét együtt vagyunk. Orvosok az elmúlt századból. Javarészt nyugdíjasok, de mind nyugdíjas korúak és lélekben ugyanazok mint amikor 1954-ben összetalálkoztunk és váltott jegyekkel vártunk a Jezsuiták pincéjében a csontból készült székelykáposztára. Ennél sokkal lényegesebb volt, hogy néha egy asztalnál ehettünk Szamosi Nellivel vagy Rindt Rudival és este, ha végigmentünk a főtéri korzón, azt hittük miénk a világ.
Hatalmas erő a fiatalság. Az a világ, amelyik kétszeresen is mások világa volt, mégis a sajátunknak tűnt.
Később aztán rájöttünk, hogy nem a miénk és elkezdtük kiböjtölni, hogy az legyen. Aztán ki-ki helyzete és türelme szerint járt el. Böjtölt, küzdött és várt, vagy elébe ment az új világnak, mely végül befogadott illetve megjött, hogy kiderüljön róla ez sem az igazi.
Manapság már úgy vagyok vele, hogy ha tényleg a magaménak akarom érezni, akkor visszatérek a múltba és ismét azt hiszem, hogy az volt. Mert bár a jövőről illik remélni, hogy az lesz, de ez egyszer már nem jött be nekünk.
Mit tehet az ember ebben a zűrzavarban?
Azt amit most teszünk.
Összegyűlünk mi, akik összetartozunk és körülvesszük magunkat egymással. Ez biztosan a mi világunk.
Érdekes és szerintem örvendetes az a megfigyelésem, hogy míg régen az eltávozottak voltak vidámak és optimisták s az itthon maradottak arcát barázdálta a gond, most ahogy közeledünk erre, a letagadhatatlan nehézségek ellenére egyre több optimizmussal találkozom és mi a látszólagos jólét élvezői kérdezgetjük magunktól: hol is vagyunk?
Amiképpen a nyelv archaikus szépségeit az idegen környezetbe maradottak tudták csak megőrizni, azonképpen most magyarságukat az idegen környezettel sújtottak őrzik a leghitelesebben s a legnagyobb természetességgel. Manapság Erdélyben egyszerűbben és magától értetődőbben lehet valakinek kijelenteni, hogy magyar vagyok, mint az anyaországban. Az itteni kisebbségi sors természetes következménye a minket sújtó történelmi kataklizmáknak. Az, hogy ha nem történik valami, az anyaországunkban kezdünk kisebbségnek számítani már egy sokkal lassúbb és alattomosabb folyamat következménye, melyben éppen az érintetteket használják fel végrehajtónak.
Ezért jelent életet nekünk most hazajönni és megmártózni az élet vizét jelentő szeretetetek és optimizmusotok csodatavában.
Sokan, sokmindent tettünk szanaszét a világban, de én rátok vagyok büszke, rátok akik itt csináltátok vagy csinálhattátok végig ezt a gyorsan elillant 41 évet.
Tekintetünket most már az utódaink utódain pihentetjük és várunk, remélünk. Ismét – mint egész életünkben – átmeneti, áldozati generációnk nagy és úgylátszik életreszóló türelmével és harci kedvével.
Most közénk invitálok sok számunkra kedves és figyelmeztető árnyat és kívánok mindnyájunknak még hosszú és sikeres vendégszereplést ebben a huszonegyedikben.
Elhangzott: Csíkszépvíz, 2001. május 26.