Hölgyeim és Uraim!

Barátaim!

Egy olyan közösség emigrált képviselői vagyunk, mely egy európai városban született és volt otthon évtizedekig, és ma egy balkáni városba látogat haza.

A város erről mit sem tehet.

Ha a csalóka honvágy érzésének engedve hazautazunk és alátekintünk a Felekről, megdöbbentő látványnak vagyunk részesei, melyet majdani elfogulatlan utódok az európai történelemkönyvekben, képes illusztrációnak fognak felhasználni.

Azt láthatjuk, hogy a Kárpát-medence egykori gyöngyszeme a betonrengeteg szorításában, ernyedten hever a völgy közepén. Ebben a képben minden benne van.

A kövek, az épületek története maga a bennük lakók története.

A sivár, értéktagadó, magát mutogató újszürke kőtömeg s a benne lakók, halálos szorításban ölelik körül az európai múltat jelentő régieket, az egykori kultúra maradék hordozóinak sanyarú jelent nyújtva, s velük együtt a nem kívánt emlékeknek is gyors megsemmisülését sejtetvén.

Miközben hazug múltat és ennek megfelelő jövőt álmodnak, sőt parancsolnak maguknak, elszalasztják a kultúrvilághoz való felzárkózás utolsó lehetőségét is. Mert a trianoni túlnyerés, később majd kiderül, hogy nem csak számunkra de az új gazdák számára is tragédia volt. A jogtalanul nagy tulajdonrész esetleges elvesztésének félelmetes szorongása megkeseríti életüket, elszívja az előrelépéshez oly szükséges lelki tartalékaikat. Mérgez és deformál.

A regionalitás felé haladó világban anakronisztikus homogén nemzeti álmok megvalósulhatnak szülőföldünkön, de mire ez bekövetkezik döbbenten fogják konstatálni, hogy az ellenkező irányba haladva érhették volna el igazán európai nemzetté válásuk szép álmait.

A Balkán, a 150 éves török uralom öröksége és a bizantin, szekularizált, ortodoxiába oltott bolsevizmus 80 éve oly bizarr törekvések óhajával töltötte el egy egyébként tehetséges és jobb sorsra érdemes nép huszadik századi generációit, melynek legkiemelkedőbb személyiségeik közül is csak az egészen kiváló kevesek tudtak ellenállni.

Számunkra a hazatérés fájdalom és megannyi csalódás. A térbeli honvágyat kielégítve hazaérkezvén azt észlelhetjük, hogy ez az érzés csak akkor lelhetne enyhet, ha időben is képesek lennénk utazni. Vissza a múlt, ifjúságunk kincses Kolozsvárosába.

Ezt azonban csak fantáziánk és emlékezetünk, lelkünk szárnyalása képes pótolni.

Lehet, hogy ez az örök lelki teher, ez a közös kereszt javunkra válhat?

Én úgy hiszem, hogy igen.

Én ezt a valamennyiünket jobbító, többre sarkaló, emberebbé tevő, magyarabbá magyarító édes-bús terhet felelősséggel adom át gyermekeimnek és unokáimnak is, ha lehet.

Ez az a közösségformáló erő is, amely most itt összehozott bennünket.

Legyünk hát vidámak és bizakodók.

Mi otthont keresve jöttünk, és hoztuk tiszta magyar nyelvünket és szívünket, karjainkat és elménk szikráit. Most átömlesztett vér gyanánt simulunk bele a megfáradt, sápadt Magyarország vérkeringésébe és az élet pírját kell hozzuk orcájára.

Ez a mi dolgunk.

Kívánom, hogy mindnyájan érezzétek magatokat itthon is otthon. S ha valaha egy erős és bölcsességében büszke Magyarország példája és vonzása észre téríti a vakon csapkodókat, eljöhet az az idő is, amikor otthon is itthon lehetünk.

Másokkal együtt. A múltat csak tanulságként emlegetve.

Készült: Az 1999. április 17-i Kolozsvári Bálra

(A rendezőség nem engedélyezett beszédeket)

Megjelent: Átalvető 34/ 2000 június