A Hitel szerkesztői tág szellemi és földrajzi határok között keresték az érdekes, útmutató vagy éppen vitára ingerlő gondolatokat. Most – napjaink aktuális vitáit ismervén – egy Debrecenben jegyzett 1936-os tanulmány gondolataiból szemezgetünk. Jutottunk-e azóta előbbre?

Dr. Pongrácz Kálmán: A népi és európai gondolat küzdelme a magyarságban.¹

A Hitel egyik – immáron 76 éves – számát olvasgatom. A szerzőről semmit sem tudva a cím kíváncsivá tesz. Hiszen a Hitel több munkatársának írásaiban éppen e két gondolat ötvözésének szükségességét fedezhetjük fel. Vajon milyen konklúzióra jut ez a tanulmány?

A szerző először a hátteret vázolja fel. Térbeli, időbeli elhelyezkedésünk és lelki szellemi képességeink e keretek közt folyó fejlődése folytonos választások elé állított. Ennek a politikai feladatnak kellett időről időre megfelelnünk. „Nyugat Kelet kérdése reánk nézve igen sok esetben az élet-halál kérését jelentette” írja.

Szerinte „ingahelyzetünk” számos történelmi csapásnak volt okozója, a politikai sarkok közti feszültség nem egyszer „belpolitikai villongásokhoz” vezetett, de a művelődés terén „nemzeti szellemünk gazdagodásához és színeződéséhez vezetett.” Legalább „két síkban” éltünk mindig. A magyar politika a két létforma egyensúlyba hozatalával kellett megbirkózzon vagy azokat „váltogassa”.

Már ezek a felvezető sorok is a mába röpítenek,– több mint háromnegyed század után.

A szerző aztán folytatja. Európába történt belépésünkkor hamar kiderült, hogy errefelé idegen kultúránkat nem őrizhetjük meg eredeti formájában, s amikor megmaradásunk érdekében az első uralkodó család vallást választott vagyis döntött a keleti és nyugati kereszténység válaszútján: „Ezzel formailag kulturális elhelyezkedésünk is elintéződött.”

Hogy csupán formailag azt azzal magyarázza, hogy Európa éppen ekkor jutott át „szellemének tavaszán” és mi, más lelki előfeltételeinkkel újonnan érkezettek, nem élhettük át annak formálódását, hanem kész életformákat vettünk át.

Századról-századra kellett nyugat szellemére ráeszmélni és azt „meghódítani”, miközben folyton az egyensúlyt kerestük magunkban Kelet és Nyugat között.

Nos, kedves olvasó, vajon ez pusztán meddő visszamerengés régmúlt időkbe, vagy a mai európai „viadalainkat” és „egyensúlykereséseinket” is megelőlegezte? És mennyire lelhető fel a múltban a mai nép-nemzeti és európainak nevezett, de inkább nemzet feletti előszele? Ha az egykor volt és a mai között fontos különbözőséget találunk, az paradox módon inkább az Európa gerincét képező keresztény szellem megtagadásában lelhető fel. És abban, hogy (ezért is) megjelenik benne az erkölcsi hanyatlás torzító hatása.

A korai gyökerek idején „a népi hagyományokra támaszkodó keleti szemlélet” mellett még „a keresztény gondolatokkal átszőtt” európaival találkozunk. Akkor Ázsia és Európa jelenti a Kelet-Nyugat problémát, hogy utóbb a XIII században már európaivá válva a Kelet a kelet-európai s a Nyugat a nyugat-európai legyen. Aztán – mint írja – a török kiűzése után „…a Nyugat a német-római császársággal való együtthaladást jelenti a függetlenségi tartalmat nyert keletiséggel szemben.” Előbbit reálpolitikai, utóbbit érzelmi szempontok erősítik.

A török-tatár dúlások nyomán a magyarság meggyengülve, „megkevesbedett népállományával akarja a Dunavölgyben betölteni régi szerepét.” Itt érdekes megállapítást tesz: „Ez természetesen erejét meghaladó feladat s a török háborúkat követő szabadságküzdelmeinek tulajdonképpen ez a fő oka és eredője. A vágy vívja itt csatáját a gyakorlati politika adottságaival és lehetőségeivel s, hogy ezt a nemzet maga is belátja, azt mutatja megoszlásának ténye is.” Ebben a szembenállásban mindkét oldalon „sok jóhiszemű és igaz magyar küzd”. Az ellentmondások közepette nincs mód nemzeti életünket teljes mértékben kiélni. „A nemzet nagy tömege tanácstalanságában, erkölcsileg meghasonlottá, politikailag pedig közönyössé válik.” Kelet-Nyugat ingahelyzetünkben, hol az egyik, hol a másik megoldás látszik célravezetőnek s a nemzet képtelen egyöntetű állásfoglalásra. „Helyzetünk mindig többrétű és összetettebb, mint politikai érzékünk”.

Az eddigiek sokféle és érdekes továbbgondolkodásra és aktuális gondok átértékelésére is késztethetnek. Egy tény: a Kelet-Nyugat probléma a mai magyarság számára is ingahelyzetet teremt, természetesen egészen más formában, de mégis felismerhető módon. Külpolitikailag éppen úgy, mint a belső megosztottság eddig feloldhatatlannak bizonyuló gondjával küzdve.

Nem a párt vagy gazdaságpolitikai kérdések kerülnek egymással szembe, – figyelmeztet szerzőnk, hanem „a nemzet életének legalapvetőbb szempontjai.”

Azt hiszem ez a 76 éves megfigyelés soha aktuálisabb nem volt.

Aztán arra is felhívja a figyelmet, hogy a megoldáskeresést tovább bonyolította a pángermán és pánszláv veszély árnya.

Nagy személyiségek kerültek egymással szembe és minősíttettek az ellenpárt szemében hazaárulónak. Itt a Kossuth-Széchenyi, a Deák-Tisza ellentétpárt említi. Ha manapság erőltetett módon keresnénk ennek mását, igazán már nem sikerülne. Nem sorakoznak közöttünk az óriások, s a szembenállásokat számtalan újabb, akkor még ismeretlen tényező is szennyezi.

A tanulmány aztán Erdélybe látogat. A Bécstől katonailag és kulturálisan távolibb táj ad először otthont a reformációnak, mely a nemzeti nyelv támogatásával a népi gondolat elemeit is magában hordozza.

Aztán a XVIII. és XIX. században elsősorban keleten lel otthonra a „szabadság gondolata”(…)„…amelyet hitelvi téren a reformáció tett először programmá, betör a bölcseleti, politikai és gazdasági életbe is. Az egyéniség szabad kifejtésének vágya kollektivizálódik tulajdonképpen a múlt században virágzásra jutott nemzeti gondolatban, a népi élmény pedig megjelenik, mint jelszó az irodalomban.”

A továbbiakban szerzőnk az európai szétesést jelentő nemzeti gondolatról is beszél, s azonnal felfedezhetjük ennek okát is. Őt a németországi akkori fejlemények és a fajelmélet megjelenése – joggal – aggasztják, de ugyanakkor egy későbbi nagy történelmi tapasztalattal szegényebb nálunk. Nem ismerhette azt a vágyott nemzetek feletti Európát, amelyik ma egészen más érdekeket szolgálva felettünk terpeszkedik. A választás kényszere újra megjelenik számunkra s nevezhetjük sokféleképpen. Kelet-Nyugat dilemmának vagy itt belül népi-európai szembefordulásnak, a történelmi válaszút ismétli magát.

Érdekes megállapítással folytatja. Míg az „európai népek ébredésének” idején, Nyugaton a nemzeti gondolat a nyelvazonosság alapján összekapcsoló „hatalmi alapot teremtő” erő volt, addig Kelten éppen „szétválasztó, bomlasztó” tényezővé vált.

Nem mulaszthatom itt megjegyezni, hogy ez minek volt köszönhető. Miért került a gyarmatosító, gazdag Nyugat – ezáltal is – oly hatalmas előnybe. Ők ugyanis az abszolút monarchiák idején, még a nemzettudat kialakulását megelőzően homogenizáltak nyelvileg is. Ebben a helyzetben, a mai értékrendet visszavetítve, nem követtek el bűnt. Aki viszont a XVIII-XIX. századot követően – tehát már a kialakuló vagy kialakult nemzettudat korában – ezt tette vagy teszi, az bűnt követ el. Mi első szent királyunk intelmei óta következetesen befogadók voltunk, s mikor XIX századi apró (Habsburg utánzó) bűnök vagy csak kísérletek miatt velünk kapcsolatosan még a népek börtöne jelző is elhangzott, már senki sem emlegette (s ma sem emlegeti), hogy valójában a népek bölcsője (és menedéke) voltunk évszázadokon keresztül. Amikor Európa védőbástyájaként emlegetjük magunkat, elfeledjük ezt az ennél is vitathatatlanabb „teljesítményünket”.

A tanulmányíró Szekfű Gyula figyelmeztetéseire utal és elmondja, hogy csak Trianon után ébredtünk rá arra, hogy „az individualista liberális” politikai elvek alkonya elérkezett és „külföldi elméleti modellek lemásolása helyett egy, a viszonyainkhoz, adottságainkhoz, tehát lényegünkhöz és valódi nemzeti érdekeinkhez sokkal inkább simuló nemzetpolitikai elgondolásnak kell életet adni.”

A fenti idézetet folytatva: „E gondolat megvalósítására és intézményes kiépítésére, sajnos nem került sor. Azonban mégis volt annyi haszna, hogy az új nemzedékben fölébresztette a vágyat a szociális keresztény politika után, kikényszerítette a nemzeti múlt kritikusabb szemléletű átértékelését, élesebben kirajzolta a nyugattól elütő dunavölgyi küldetésünket és a népi politikának olyan érdekeinknek megfelelő fogalmazását adta, amely a magyar néperő korszerű fejlesztésének programja mellett számolt kishatalmi jellegünkkel, dunavölgyi küldetésünkkel és a magyar kultúrának politikai energiává való átalakításával.”

A Trianon utáni fiatal generáció a szerző szerint rádöbbent e hármas program szintézisének fontosságára. Ez magában hordozta a Kelet-Nyugat ellentét feloldásának reményét is. Trianon közelebb hozta egymáshoz Dunántúlt és Tiszántúlt. Mint azt szerzőnk előre érzi, a világesemények ezt a reményt sodorták el végzetesen. A magyarországi új nemzedék – már akkor – ismét kettéoszlott. Ezt írja: „Az elmélet hívei ma újra külföldi mintákra esküsznek, míg a magyar parlag igazi művelői most is hangoztatják a nehezebbik, de eredményesebb út feltalálásának szükségességét.(…) A múltszázadi küzdelem ma új alakban kel életre. Akkor a liberalizmust minden feltétel nélkül befogadók voltak az >európaiak<, ma az Európától, ennek kultúrájától és kereszténységétől elszakadni szándékozók azok, akik nem akarják észrevenni, hogy ez éppen oly idegen és igazi nemzeti küldetésünktől és természetünktől távoleső cél, mint a milyen a liberalizmus vagy marxizmus volt. Ma Európát megtagadni az európai divat és ha ez még a faji gondolat jegyében történik is, ez éppen olyan >idegen< minta számunkra , mint a múltszázadi volt, mert nincs átszűrve nemzeti érdekeink és szempontjaink szűrőjén”.

A kedves olvasó ne feledje, hogy ezeket a sorokat 1936-ban jelentették meg a Hitel oldalain.

Ezután arról ír, hogy két gondolkodás és két létforma van kialakulóban úgy a kultúrában mint a politikai életben. Egyik a magyar népi, a másik a magyar európai hagyományokat érvényesíteni és intézményesíteni akaró irányzat, „mely eddig csak legkiválóbb képviselőiben tudott szintézisbe jutni.”

Ezután az irodalom terén vizsgálja a jelenséget. Szerinte a népi vonal inkább az szépirodalomban, míg az európai inkább az esszé műfajában talált művelőkre. Arra hívja fel a figyelmet, hogy Szekfű Gyula Magyar Szemléje körül alakult ki az a fiatal gárda, amelyiket a reális nemzetszemlélet és az európai hagyományhoz való ragaszkodás egyaránt jellemez.

Nos, Szekfű Gyula a „nagy” Hitelt elindító szerkesztőknek éppen arra hívta fel a figyelmét, hogy a Magyar Szemle szellemében dolgozzanak. Ha a folyóirat oldalait olvassuk, azokon ez végig felismerhető. Munkájuk Széchenyi gondolatiságának jegyében folyt és a Makkai Sándoréban, aki a Magunk revíziójának megírásával: „Széchenyi keresztény-nyugatmagyar-európai szemléletét ültette át keletmagyar-protestáns környezetbe, mégis tősgyökeres népi és transylvan szellemmel.”

Szekfű és Makkai – szerzőnk szerint – megvetette a keleti és nyugati magyar szemlélet szintézisének alapjait. Az új nemzedéknek Európa „csak útirány és nem minta.” A Széchenyi féle magyar parlagnak „…a velünk ellenséges Európában helyet akar juttatni a nap alatt.”

Pongrácz a magyar lélek Janus arcú kettősségéről beszél. A magyar lélek elsorompózza magát az idegen hatás elől s mégis befogadó. „Innen a magyarságnak gyakran említett kettős arca, a keleti és nyugati, amely látszólag ellentétes irányba néz, s ha mégis egymással szemtől-szembe irányba tekint, gyanakvóan és megvetéssel teszi.”

Magunkra ismerünk?

Tanácsot is ad: „…magunkat és nemzeti egyéniségünket Kelet és Nyugat túlzásaival szemben csak úgy tudjuk megmenteni és megőrizni, ha Nyugattal szemben magyar, Kelettel szemben pedig európai múltunkat állítjuk védőgátul.” Szerinte a magyarság „…a katolicizmusban európai nagykorúságát, a protestantizmusban pedig nemzeti függetlenségének világnézeti alapjait tudta kiépíteni.”

Aztán leszögezi azt, ami mai helyzetünk megoldásainak alapvetését is megteremtheti:

„ A népi és európai irányzat tehát két nélkülözhetetlen eleme a magyar politikának és művelődésnek s csak akkor válnak veszedelmessé, mikor egymás létezése és jogosultsága felett eltekintenek, mikor reálpolitika helyett utópiává válnak, mikor mélyen átérzett és szellemileg részletesen kidolgozott program helyett jelszó-kultusszá alacsonyulnak a mindig jóhiszeműnek maradó magyar tömegek vámszedőinek kezében.”

Egy világháború, 40 és 22 esztendő két rendszere után mi változott itt? Kérdezhetnénk.

A tanulmányíró megemlíti, hogy Bethlen Gábor és Széchenyi István voltak azok, akiknek sikerült a szintézist megvalósítani és el is tudták hitetni, hogy a magyarság népi erejét a műveltséggel lehet teljessé tenni.

A Trianon előtti állapotokról aztán így ír:

„A népi és európai irány legnagyobb közös problémája tehát a szellemi és erkölcsi színvonal kérdése: háború előtti történelmünk tragédiája is arra vezethető vissza, hogy a függetlenségi népi hagyományokat fantaszta-dilettánsok, nyugati jövőnk útjait pedig doktriner-szobatudósok keresték.”

Fülep Lajosra hivatkozik, aki az egyoldalú és kritika nélküli kultuszra figyelmeztetett, majd Németh Lászlót idézi, aki pedig az ellentétek „elfajulásáról” szólt.

Utóbbi sznobok és parasztok ellentétéről beszél. Előbbi az „ellenszenvesebb”, utóbbi az „ostobább”. A sznobbal kapcsolatban megjegyzi, hogy az „lebecsüli a helyet ahol él”. A paraszt viszont a „tunyaság és nagyszájúság” mellett hatalmas értékeket rejt, de azokat „munkával kell kibányászni”.

És egy újabb figyelemreméltóan aktuális részlet: „Akik ma is kritikátlanul lelkesednek minden téren Nyugatért, azok hajlandók a haladást következetesen és kitartóan a demokráciával és a liberális gazdasági renddel azonosítani és összetéveszteni, miáltal szemléletükben a népi és szociális szempont éppen úgy háttérbe szorul, mint a népi politika túlzóiban a magyarság élete és jövője szempontjából éppen annyira jelentős és fontos történelmi gondolat.”

Aztán Szekfűt említi, akinek „…meglátása szerint új vezető réteget kell nevelnünk a ma némileg feltolakodó, bomlasztó vagy igazi történelmi érdekeink iránt érzéketlen osztályok helyett …” Majd így ír: „Általános megújulást kell végrehajtanunk, az egyeseken keresztül s olyan szellem és erkölcsi életet kell nevelnünk, amely képes lesz a többségi és kisebbségi magyarságot a XX. század érdekeinek, szempontjainak és módszereinek megfelelően önmagához és Európához visszavezetni.

Ezt a programot a népi és európai gondolat szintézise nélkül nem tudjuk végrehajtani. Mindkét gondolat nélkülözhetetlen mindkét gondolat a magyarság sors és létkérdéseinek magvát alkotja. Az európai és népi élmény nélkül színtelen, szegény és csonka lenne a magyar lélek, ezek hiányában kiszáradna szellemi életünk, iránytű nélkül maradna politikai és történelmi képességünk, elvesztenénk helyzet és idő érzékünket – amivel ezer éven át magyarok és európaiak tudtunk maradni. Az európai művelődés szelleme nélkül ma már nem tudunk Európában megmaradni.”

De 76 év és megannyi aktuális felvetés után, mint alázatos időtolmács kérdezem én: hol van ma ama európai szellem? Ha netán bennünk még él, képesek lehetünk-e továbbéltetni?

*