38 és fél esztendős erőfeszítéseim, egy ma 77 éves nemzetpolitikai szemle emlékének és értékeinek reszuszcitálására.

Nehéz küzdelmektől terhes, de unalmasnak egyáltalán nem nevezhető életem során a csodák végigkísértek. Kísértek a felszínen és búvópatakként és mindég akkor bukkantak fel, ha feladatom volt. Sokszor már előtte, látszólag érthetetlenül, mikor még nem is tudtam milyen célt szolgálnak. Aztán előbb utóbb megtudhattam azt is.

A gyógyításnak „az én időmben” – a 40 év látszatai ellenére – Hippokratészi szellemben folyó mindennapi munkája volt az első feladat. A választott. Hogy a leglehetetlenebb helyzetekben honnan jött a segítség, egy-egy addig soha nem „használt” emlékfoszlány vagy váratlan ötlet formájában, magam sem tudom. Kellett ez, mert pályám nagyobbik részét a teljes mértékben saját lehetőségeimre szorítkozva és az egyszemélyes felelősség jegyében kellett befutnom nem csak körorvosi mivoltomból fakadóan, de egy időben elmegyógyászként is és nem egyszer ellenséges közegben.

Most azonban tevékenységemnek egy másik oldaláról próbálnék számot adni. Ugyanis áttévedtem a publicisztika, majd az irodalom, sőt az irodalomtörténet és sajtótörténet térfelére. Ezek közül is most ez utóbbiról beszélnék. Úgy érzem, tanulságoktól nem mentes történetet tárok kollégáim elé.

A valamennyire is jártas olvasó szemében ez a kísérlet egy a sajtó és irodalomtörténet szent munkájába történő „avatatlan beavatkozásának” tűnhet. Mentségemre azonban van mit felhoznom. Mindenekelőtt azt, hogy az írásom tulajdonképpeni tárgyát képező, 1935 és 1944 között HITEL címmel Kolozsváron megjelent – nemzetpolitikai szemlének is nevezett – folyóiratot, szüleim támogatásával, a kolozsvári Vulcan utca 13 szám alatti szülőházamban szerkesztették. Aztán azt az egyre nyilvánvalóbbá váló és a természet szabályai szerint elkerülhetetlen tényt is megemlíthetem, hogy a jeles lapnak és szellemi körének tagjai már nem élnek és őket ismerő fiatalabb – első kézből emlékező – kortársaik is egyre fogynak. Olyan pedig, aki annyira közelről és olyan figyelemmel követhette a szellemi kör utóéletét, mint jómagam, tudomásom szerint nincs is.

Innen tehát természetszerűen következett ez a másik feladat. A kirótt. Amely aztán maga is választottá vált.

Lássuk hát a történetet.

A Hitel alapítója Makkai László, Makkai Sándor püspök-író fia volt, barátjával, Venczel Józseffel, majd fél év után, az apai „Nem lehet” (mármint kisebbségi sorsban alkotói életet élni) kimondását követő repatriálásuk nyomán, újraindítói és végső formájának, színvonalának kimunkálói: Venczel József, Albrecht Dezső, Vita Sándor és Kéki Béla lettek. A lap ettől kezdve komolyabb formában és súlyosabb tartalommal jelent meg. A hat füzetecskét jelentő – néhány hónapnyi rövid életet élt – első folyam, a későbbi emlékezők szerint : „Kis Hitel”-nek nevezett periódus volt, az utóbbi korszaka viszont a sajtótörténészektől a: „Nagy Hitel” nevet kapta. Az új főszerkesztők kérték fel szüleimet a támogató házigazdai szerepre és jó helyen kopogtattak. Családunk következő évtizedeit, mondhatnám a mai napig a Hitel és utóéletének szolgálata, majd szelleme mozgatta. Így aztán akkor, amikor azt észleltem, hogy a lap és munkássága mesterséges elfeledtetésének kísérlete szinte véglegesnek látszik, belső kényszert éreztem arra, hogy ne csupán megmaradt írott, fényképezett és tárgyi emlékeit őrizzem meg, de próbáljak megszólalni is érdekében. Ezt kellett tennem még akkor is, ha a szakma esetleg furcsa szemmel néz a magamfajtákra. De ma már szerencsémre elmondhatom, hogy nem ez történt.

Ha figyelembe vesszük azt, hogy a Hitel nem csupán egy folyóirat volt, hanem egy hatalmas szellemi kör is, melynek általam összeírt mintegy 220 tagja az erdélyi magyar szellem akkori legkiválóbbjait sorakoztatta fel, nem csodálkozhat senki ezen.

A folyóirat szellemiségét nem ismerők számára itt idéznék néhány sort a nagy Hitel felvezető szövegéből:

„A Hitel ezévi számait bizalommal helyezzük olvasóink asztalára. Úgy érezzük, feladatot teljesítünk akkor, amikor tanuságot teszünk az erdélyi fiatal magyarság hitéről s népünk önmagába vetett hitelét óhajtjuk. Széchenyi gondolata: A hitel tágabb értelemben: hinni és hihetni egymásnak.

Nem a „nemzedéki önzés” vezet. Csak önismeretre törekszünk, hogy a magunk erejéből való felemelkedést megkönnyítsük. (…) körültekintünk a magyarság legfőbb társadalom-, művelődés- és gazdaságpolitikai kérdései közt, hogy képet alkothassunk a szórványba elszigetelt közép-európai magyarság önerejéről és lehetőségeiről; keressük továbbá az irányulást elvek és lehetőségek között, hogy történelmi hagyományainknak s népünk belső értékeinek és erőinek teljességét a jelenben magunk számára élővé tegyük; éppen ezért értelmiségünkben tudatossá kívánjuk tenni a történet és a nép ismeretét. (…)

Egymásról alig tudó, bár egyként gondolkodó „egyedüllevő magyarok”, akikhez a Hitel szól. Közvéleményt alakítani, az együttmenetelés lelki feltételeit megteremteni, ez a cél. (…) a cselekvő fiatal magyarok életútjának tudományos megalapozást nyújtani. (…) Úgy érezzük sokak ajkáról szabadítjuk fel a szót, amikor tudományos eredményekre támaszkodó és a közírás eszközeivel élő nemzetpolitikai szemlénk a fiatal magyarság önmagába vetett hitét küldetéssé akarja öntudatosítani s hitelt szerezni mély gyökerű igaz hitének.”

A Hitel élete és utóélete egyaránt, a mindnyájunk által megszenvedett, ellentmondásos kor hatása alatt telt. A Hitel köréhez tartozott az erdélyi Helikon számos tagja is, élükön éppen Kemény János báróval a Helikon házigazdájával. Vagyis itt munkamegosztásról volt szó. A nemzetstratégiát kialakítani hivatott nemzetpolitikát szolgáló tudományok művelői mellett az írók is ott voltak a Hitel körül, sőt túlsúlyba is kerültek. Volt időszak (pl. az erdélyi fiatal értelmiség nagy seregszemléjének is nevezett Vásárhelyi Találkozó előkészítésének hónapjai), mikor a szellemi vezér az író Tamási Áron volt. Az irodalmi művek a Helikon és a Pásztortűz, a tudományok terültéhez tartozók pedig a Hitel lapjain jelentek meg. Ez a munkamegosztás a lap megjelenése utáni aránylag rövid időn belül alakult ki. A szellem emberei képesek voltak együttműködni, és mint az említett számból is láthattuk, a Hitel holdudvara jóval meghaladta a lap belső és külső munkatársainak körét. A közös cél szempontjából fontosnak vélt gondolatokat, a vezérfonalat jelentő elveket, közösen tárgyalták meg. A szüleim által rendezett nagyobb összejöveteleken például rendszeresen jelen volt a négy erdélyi magyar egyház vezetője is. Ez ott, abban a házban, a napi munka folyamán így történt. Vagyis szó sem lehet a két kör szembeállításáról s ez hála Istennek nem is volt napirenden soha. Az ebben érdekeltek annál inkább próbálták utólag túldimenzionálni az Erdélyi Fiatalok és a Hitel nemzedéki és presztízs ellentétét. Az Erdélyi Fiatalok ugyanis egy 1930-ban alapított – rendkívül színvonalas – diáklap volt, melynek nagy érdeme, hogy mondhatni felnevelte a Hitel generáció néhány jelesét is. A generációs vita történelmi távlatban egy természetes folyamat volt. Az Erdélyi Fiatalok emlőin nevelkedett erdélyi fiatalok, felnőttek. Felnőttek s jórészt átnőttek a Hitelbe. Végül a „legmakacsabbak” is, hiszen Hitel munkatárs lett az „örökös” főszerkesztő László Dezső, vagy Jancsó Elemér és végül bekerült az együttgondolkodók közé maga a legtovább vitázó Jancsó Béla is. Ők hárman fémjelezték előbb az Erdélyi Fiatalok körét.

Azok, akik a Hitelt szerették volna elfeledtetni, a Hitel kör eredményeiből próbáltak érdemeiknél nagyobb arányban részesülni. Ez a baloldal volt, amelyik manapság is ismerős módszerekkel vagy, ahogy divatos mondani: narratívával keverte gyanúba a lapot és munkatársait.

A valamennyi társadalmi osztály tehetségeiből felépítendő új magyar elitért kiáltó szavakat, rendiségnek nevezték, a rend óhaját pedig fasizmusnak stb.

Most abból az Albrecht Dezső tanulmányból idézek, melynek fenti módszerrel történt félremagyarázásával, Balogh Edgár – a szocializmus évtizedei alatt a romániai magyar szellemi élet egyik hivatalos vezéregyénisége – már az első nagy Hitel szám megjelenésekor megpecsételte a lap későbbi sorsát és utóéletét.

A bevezető tanulmány címe: Az építő Erdély. Ennek VII. Ember, ember, ember kívántatik című fejezetében a szerző így ír:

„(…)Külföldi értelemben vett középosztály nálunk a köznemesség szétbomlása óta nem tudott kialakulni. (…)Ennek a magyar értelmezésű „hivatalnok középosztálynak” az eltűnésével a bank és kereskedelmi hivatalnokréteg vette át városainkban a középosztály társadalmi vezetését és a hangadóbb résznek a nemzeti gondolattal szembeni közönyössége folytán megteremtődött a közösségi munka cinikus lenézésének az a szelleme, mely városi magyarságunk minden megmozdulását eleve sikertelenségre kárhoztatja. A papok, tanárok, tanítók és a szabadfoglalkozású értelmiségieknek az a része, mely nem hódolt be a közönyösség társadalmi divatának, párosulva azokkal a birtokosokkal, akik nem dzsentrik, alkotják a középosztálynak leghasználhatóbb rétegét.

(…) Öröklött, de legfájdalmasabb veszteségünk szegény dolgozó magyar testvéreinknek, az ipari és gyári munkásságnak, a nemzeti közösségből való kiválása. (…) Az alaprétegről: a földműves-osztályról, a magyar népről, nehéz lenne pár sorban összefoglalni mondanivalónkat.

(…)Erdélyben nincs vezetőosztály, mely mély szociális és nemzeti felelősségérzettel, nagy feladatának hivatástudatával vehetné át a nemzet vezetését. Egészséges vezetőosztály nélkül pedig nincs egészséges nemzeti társadalom. Történelmi idők a szükségletnek megfelelően új rétegeket termelnek ki s bár ennek az új osztályalakulásnak szükségszerűsége nyilvánvaló és kialakulása feltartóztathatatlan, nemzeti érdekből az öntudatosítás útján gyorsítani akarjuk menetét. Most is, mint valamennyi nemzeti katasztrófánk után, távol és csendben az egyedüllevő magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. Ha végigutazod Erdélyt, majdnem mindenütt, a legkisebb faluban is, találsz mágnást, birtokost, papot, tanítót, ügyvédet, orvost, kereskedőt, iparost vagy gazdát, akiben ég a felemelkedés vágya, akiben vívódik az örök magyar lélek, akinek segítésre és munkára tárulnak karjai. Pompás, drága magyarok, nagyszerű közösségi alanyok ők, akiknek vállaira bátran reá lehet helyezni az új idők minden terhét. Ezeket kell összefogni és megteremteni belőlük az új nemességet. Ki kell alakítani az új vezetőréteget, most már – okulva a történelmen – nemzeti kiválasztás útján, melynek egyetlen ismérve: szolgálni a nemzetet. Ezek a magárahagyott csendes magyarok a nemzet igazi elitje, nem kívánták maguknak mindeddig a vezetőszerepet. Öntudatosítanunk kell bennük, hogy nem az ő érdekük, hanem a nemzet érdeke sürgeti, hogy vegyék kezükbe a közszellem irányítását, hogy összefogva mielőbb kialakítsák azt a közszellemet, amelyik termékenyítő erejével virágzásba hajtsa a nemzet fáját, de ugyanakkor ítéletével sújtson mindenkit, aki a nemzet érdekei ellen közönyösségből, cinizmusból vagy konclesésből bármit tenni mer.”

E félremagyarázás további részleteivel azért nehéz röviden foglalkozni, mert közös erdélyi szenvedéstörténetünk bonyolult múltjában, ártó és áldozat között a mai napig lehetetlen éles vonalat húzni. Helyes és helytelen cselekedetek, gondolatok, eszmék, kényszerlépések, hitek és vakhitek, okos és oktalan kompromisszumok sora ez a történet, melyben, ha el is igazodunk, de ítélkeznünk csak nagyon óvatosan szabad.

Arra azonban minden olvasó felfigyelhet, hogy a szövegrészletben foglaltak mennyire aktuálisak és igazak mai helyzetünkre is és egybecsengenek az ország és a nemzet válságos állapotának megoldásaira javasolt aktuális lépésekkel.

Az érdemeket kisajátítani óhajtók igyekezete is érdekes paradoxonnak tűnhet, ugyanis a „feledtetők” a Hitelt elsősorban éppen pozitívumai és nem az általuk hamisan hangoztatott „bűnös szelleme” miatt akarták átadni a feledésnek. Hiszen a hitelesek és a Hitel, a fiatal magyar értelmiségi seregszemle, az 1937-es „Vásárhelyi találkozó” – utólag, a szocializmust építő években, túlzottan is nagy érdemnek tekintett – megszervezésében oroszlánrészt vállaltak, a magyar négy év alatt pedig számos a közös megmaradást szolgáló aktív politikai lépést dolgoztak ki és léptek is meg, nem egyszer éppen a későbbi „feledtetők” érdekébe is.

1940-ben a Hitel tagjai írtak memorandumot – még a honvédség erdélyi bevonulása előtt – Teleki Pálnak az Észak-Erdélyben maradó milliós románság érdekében és az általuk javasolt ésszerű, Erdély szellemét őrző nemzetiségi politikáról. Később a háború vége előtt ők járták ki – a baloldallal történt egyeztetések után –, hogy a magyar hatóságok szinte a Gestapo orra előtt bocsássák szabadon a miatta közvetlen életveszélybe kerülő politikai foglyokat. Többségükben Hitelesek készítették el a „negyvenek” beadványát, melyben Horthyt erőteljes argumentumokkal ösztökélték a kiugrásra. Sajnos csak később hallgatott rájuk.

A titkos béketárgyalásokban azonban személyesen is ott voltak és erről, a történtek fontosságára való tekintettel – a tulajdonképpeni terjedelmi keretből kissé kilépve – nagyobb részletességgel írok.

Az 1944. szeptemberi tárgyalási kísérletről emlékirataiban apám dr. Szász István, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület alelnöke, a Magyar Mezőgazdasági Kamara elnöke ezeket írja: „1944. szeptember 28.-án este az EMGE üv. alelnöki szobájában dolgoztam, mikor az altiszt belépett s jelentette, hogy Teleki Béla elnök óhajt beszélni velem. Kéret szobájába. – Röviden közölte, hogy azonnal útra kellene kelnie Besztercebányára. Onnan egy delegáció keretében Moszkvába kellene külön repülőgéppel utaznia a fegyverszüneti tárgyalások haladéktalan megindítása céljából.- Mi a véleményem? Örömömnek adtam kifejezést, s azt feleltem, hogy így egy jól tájékozott, józan ítélőképességgel rendelkező személy fogja képviselni a magyar kormányt. Legyintett s röviden azt felelte, hogy ehhez nincs meg a kellő politikai felkészültsége és elsősorban nyelvtudásában sem bízik. Teleki Gézát ajánlja maga helyett, mint akit az említett okok miatt saját magánál alkalmasabbnak vél. – Így is történt! Besztercebányáról Moszkvába Teleki Géza repült.” (Mint tudjuk, Moszkvában a fegyverszünet október 11-én meg is születet, – papíron. De pár nap múlva szertefoszlott.)

Nos, a történet mindhárom szereplője Hiteles volt. De az volt az az Atzél Ede is, aki előtte Zichy Ladomér birtokán keresztül jutott át az ott húzódó fronton és repült Moszkvába, az előbbi delegáció útját előkészíteni.

Ugyancsak ő volt az, aki 1944. december 3-án Gödöllőnél ment át a fronton, mint parlamenter. Báró Atzél Edét ekkor látták utoljára.

De túl ezeken az elvetélt, adott esetben mégis sorsdöntőnek is bizonyulható szerepvállalásokon, ők érték el, hogy Kolozsvár nyílt város legyen és így megmeneküljön a felesleges lerombolásától és biztatták maradásra a menekülő lakosságot s ők szervezték meg Kolozsvár élelmiszer ellátását is.

Mindezek a cselekedetek bizony szintén feledésbe merültek. Részben mert mások érdemeinek tüntették fel azokat, részben, mert nem illettek bele abba a hamis képbe, melyet végrehajtóikról akkoriban festegettek.

Visszatérve a folyóirathoz, amit sajtótörténeti szempontból még fontosnak tartok, az az irodalom-centrikus és a teljességre törekvő szemléletek összefésülésének kérdése lenne.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztésének elindításakor ki másnak, mint az egykor volt Hitel társ-főszerkesztő Venczel Józsefnek a tanácsát fogadta el a Hitelt valaha elítélő Balogh Edgár, mikor nem az irodalom-centrikusságra alapozta a – jóval halála után – éppen napjainkra teljessé vált lexikont.

A Hitel tudatos elhallgatásának tagadhatatlansága mellett természetesen az irodalom-centrikus szemlélet is hátráltathatta a remélt feltámadást, hiszen mint már tudjuk, a lap munkamegosztásban dolgozott és a nemzetstratégia, nemzetpolitika köréhez köthető tanulmányokat közölte. Ez akár részleges felmentést is adhat egyes hallgatagoknak. Bár, ez esetben, éppen az egyéb tudományok művelőinek kellett volna felfedeznie ezt az igen érdekes és értékes forrást.

Annak idején a folyóiratot – a maga területén – Tamási Áron a kor legnagyobb teljesítményének tartotta. De érdeklődő és értékelő, olykor féltő figyelemmel kísérte sorsát Szekfű Gyulától, Németh Lászlón keresztül Szabó Zoltánig, Boldizsár Ivánig és Erdei Ferencig a „kinti” magyar gondolkodók igen széles merítésű társasága is.

A szerkesztők egymásközti levelezésében rátaláltam önmeghatározásukra vonatkozó adatra is. Albrecht Dezső, barátjához és szerkesztőtársához Vita Sándorhoz írott levelében, liberálisnak nevezi társaságukat. Ezt ma könnyű félreértelmezni, hiszen a szavak és fogalmak elferdítésének korát élve, ahány olvasó annyi gondolat ötlik fel e szó nyomán. Az ő gondolkodásuk azonban nem a mai neoliberalizmus, hanem az egykor építő és oly hasznos feladatokat elvégző nemzeti liberalizmus ideáit idézi.

Hogy ez a nemzetpolitikai szemle, milyen ma is korszerű felismerésekkel büszkélkedhetett, arra még egy példát hoznék fel. Ebben Venczel József a Leopold féle diploma idejét, vagyis az erdélyi nemzeti fejedelmek koráról a gubernátorok korára való átlépést említi, Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című ismert írását idézve. A nagy változás e korszakát, az 1918-as impériumváltást követő korral veti össze és a nagy változásokat követő társadalmi mozgásokat elemzi. Ha az alábbi idézetet elolvassuk, óhatatlanul jut eszünkbe a „rendszerváltás” utáni állapotunk. Apor idejében a fejedelmi Erdély társadalma Bécs nyugati vonzásába kerül. 1918 után viszont egy balkáni világ terpeszkedik el felette. A mai magyar társadalom (és ez Közép-Európa minden magyar szigetére is érvényes) a globalizált világot minden téren képviselő Unió mindenható holdudvarában éri meg kívánatos és nem kívánatos változásait.

A Venczel tanulmány címe: Metamorphosis Transylvaniae és a Hitel 1936/1 számában jelent meg. Első fejezetében, melynek címe: Történeti példa a változásról, a szerző így ír:

„Bíró Vencel dr. nemrég megjelent történeti monográfiája a leopoldi diplomát követő korszak feltárásában Erdély elnyugatiasodásának jegyeit elemzi s rámutat a XVIII. századforduló lényegére, mely nemcsak hatalomváltozás, hanem közszellembelei váltás is. A fejedelem a guberniumnak adja át helyét s egyidejüleg Bécs és a nyugati szellem hatására új intézmények, új szokások, új kultúrfölfogás, valamint új életmód alakul ki. Metamorphosys Transylvaniae – Apor Péter szavaival.

A történetíró szemléletében azonban a Metamorphosys Transylvaniae jelentésében és jelentőségében is lényegesen kiszélesül.”

(…)

Mint Venczel József írja, Apor a művelt cselekvő ember sem tudta felfogni csak a külső jegyeket: a „náj módit”. Maga mondja, hogy „Erdélynek régi alázatos együgyűségében holtig megmaradott”.

Aztán Venczel így folytatja:

„…nyilvánvaló, hogy az 1690. évihez hasonló helyzetalakulás feladatkérdés, tehát közszellem alakító.

Ebből a szempontból az altorjai gróf életműködése, korának közszellemváltozása s egyáltalán az az új életforma, amelyet a történetíró Erdély e korszakából bemutat, nagy tanítás mindannyiunknak, akik (s itt Bíró Vencelt idézi) „csak most kezdünk teljes tudatára ébredni az 1918. évi uralomváltozás jelentőségének és következményeinek”.

A Magunk revíziója című fejezetben ezeket írja:

„Az új „Metamorphosis Transylvaniae” tehát a történelmi példa alapján – kétszáz esztendővel azután, hogy Apor Metamorphosisát befejezte – nem fakadhat amahhoz hasonlóan konzervatív elhárításból. Mert az, ami Erdély földjén az utóbbi évtizedekben végbement, most sem egyszerű külsőséges, formai átalakulás, hanem a szellemet is átalakító és megérlelő. Tehát időszerű látást és megfontolást kíván. Az új „Metamorphosis Transylvaniae” nem apori sirám, hanem feladtakönyv, mert „azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket (az erdélyi magyarság) régi életéből hozott magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát”,…mert „az az önvédelem, amelynek lényege az, hogy „nem felejt és nem tanul”, az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság parancsai elől” és mert „előítéletei vannak, melyek meddők és pusztítók, melyek miatt nem tudja felismerni és követni az önfeláldozó kötelesség és szolgáló szeretet isteni parancsát, melyben élete és jövendője van”.

Ennek megfelelően az új „Metamorphosis Transylvaniae” lényegét Makkai Sándor immár öt esztendeje, hogy a Magunk Revíziójában megfogalmazta, azonban közkinccsé és a megfontolás anyagává még nem lett. Részben mert sokan nem éppen így látták és látják a tényeket s ezért önmaguk szempontjából legalábbis joggal maradnak meg – mint Apor Péter – „régi alázatos együgyűségük”-ben, de azután nagy a száma azoknak is, akik – mit tagadjuk – még a külső változásokra sem nagyon ijedtek fel.”

Itt Venczel József a szerző főszerkesztő, Makkai Magunk revíziójáról told be egy bekezdést:

„A Magunk revíziója azonban a nagy szélcsend ellenére is a változás tanulságtétele. Kívánalmait első megjelenése óta egyazon hangsúlyozással hirdetik a tények: a változás kényszerű parancsai.

Közelebbről:

1.„Nemzeti öntudatunknak mindenképen, bármi sorsban is meg kell változnia, újulnia, tisztulnia.

2. „Az erdélyi magyar kisebbség élete a társadalmi megszervezkedésen fordul életre vagy halálra”

3.”Az intellektuális pályán maradtak vagy leendők kis serege nemzeti jelentőséget csak, mint a népért élő, a nép közt élő, a népet szolgáló vezető réteg nyerhet.”

4. „Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kiművelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élnie a magyarnak”.

5. És végül „ A nemzeti öntudat revíziójának és a társadalmi megszervezkedésnek gyümölcsei a fiatal nemzedék számára érnek.”

A változás hirdetőin, úgy látszik, betelik a törvény. Az új magatartás követelését bár a régi elégtelenségének érzete váltja ki, kezdetben mégsem tud közösségi jelenséggé általánosulni, hanem csak a gondolkodó és értéktudattal megáldott személyiség kizárólagos, szubjektív „norma élménye” marad. A közösség lassabban mozdul az új felé. A változás konzekvenciáit csak idők múltán teszi központi életparanccsá. Ezért a Magunk Revízióját ma is forradalmi iratként kell emlegetnünk. Így „Az élet kérdezett” tanulmánykötetben új kiadását nem a múlt emlékeként, hanem a jövő iránymutatójaként olvassuk. A félévtized újszerűségéből mit sem faragott le. Más szavakkal: az erdélyi magyarság élete ma alig több lényegében, mint öt évvel ezelőtt.”

Mondanom sem kell, hogy mindez mennyi aktuális üzenetet tartalmaz számunkra is.

*

És most arról, hogy miért és miként szegődtem el a Hitel fogadatlan, de elkötelezett prókátorának.

Ha jól visszagondolok, immáron 38 és fél éves erőfeszítés nyomán (érdekes módon ez a Hitel eddigi 77 évének éppen a fele) jutottam el odáig, hogy az egykori kolozsvári folyóirat emléke, holdudvarának méltó értékelése elinduljon az őt megillető irányba és ma is oly szükséges gondolatiságának megismerése lehetővé váljon.

Kezdődött azzal, hogy a számos hátsó gondolatot rejtegető „patrimoniu national” (nemzeti örökség) rendelet hatásköréből emlékeinek egy részét „kivontam” (vagyis eldugtam) s folytatódott úgy, hogy a közel négy éves küzdelem és a Hitellel közös szülőházam feláldozása árán (és súlyos kényszerítő okok miatt) Magyarországra távozva, elkezdjem az emlékek fokozatos átmentését. Akkoriban senki sem remélhette, hogy az a Ceausescu nevével jelzett őrült menetelés mikor és hogyan fog véget érni. Csupán remélni lehetett, hogy véges. Akár az élet.

Az újrakezdés (negyvenévesen) és ezernyi más magán és közös ügyet szolgáló napi feladat mellett a tárgyi anyag ottmaradt részének átmentése, feldolgozása, restaurálása negyedszázadot vett igénybe. Csak ezt követően kezdhettem hozzá – botcsinálta sajtótörténész, de a legbelső emlékek egyedüli hordozójaként – a tulajdonképpeni kutatáshoz, az emlékek feldolgozásához, az elhallgatás rejtélyének megfejtéséhez és a Hitelnek valamint gondolatiságának visszaemeléséhez az erdélyi és anyaországi köztudatba.

Magyarországon a teljes információhiány, odahaza az évtizedes, mondhatni generációs, elhallgatás fala várt reám. Természetesen Erdélyben a kép sivárságát, nagyszerű szak-személyiségek bölcs és csendes, de értő jelenléte törte meg. Élő tanú azonban akkor már csupán kettő volt. A távolban munkálkodó Lőrinczi László író és Jakó Zsigmond a neves történész professzor. Azóta ők is eltávoztak közülünk.

A feladat anyagi feltételeit csodával határos módon – körzeti orvosi tevékenységemtől független munkával – sikerült megteremteni, az időigényes tevékenység javát azonban csak nyugállományba vonulásomat követően végezhettem el.

A feltámasztás első kísérletét az Olaszországban élő Illés Elemér, az: Erdély változása – mítosz és valóság című, úttörő fontosságú könyv szerzője tette, aki mint egykori külső munkatárs, hozzákezdett egy Hitel monográfiához. E munka során közeli kapcsoltba kerültünk és akkor még élő édesanyámmal együtt minden információval elláttuk. Később örömmel értesített arról, hogy nyomdakész az anyag és viszi Milánóba a kiadóhoz. Néhány nap múlva azonban meghalt. Özvegye szerint a kéziratot és sok más anyagát örömmel adta át egy „kedves magyarországi úrnak”, aki arról gondoskodni óhajtott. Az illető kiléte és az anyag holléte, azóta is ismeretlen. Ezt az özvegyet meglátogató és kikérdező Lőrinczi László írta meg nekem. Ez a Hitelt övező egyik eddig megfejtetlen rejtély.

De szintén rejtélyes módon, kézen-közön kallódott el a lap egyik főszerkesztőjének, Albrecht Dezsőnek Magyarországra küldött hagyatéka is.

Megjelent viszont 1991-ben, Záhony Éva nagyszerű munkája nyomán egy tanulmánya és a hozzá csatolt gazdag szöveggyűjtemény is Talán még „túl korán”, mert a tapasztaltnál sokkal nagyobb figyelmet érdemelt volna. Írója el is kedvetlenedett s más tevékenységbe kezdett.

2003-ban értékes adalékokkal jelentkezett, főleg ami a „magyar négy év” alatti időszakot illeti, a fiatal kolozsvári sajtótörténész Vallasek Júlia, a: Hinni és hihetni egymásban című remek tanulmányában.

Ami az élő emlékezeten kívül rendelkezésemre állt, az a családi levéltárban felelhető – apám által reám hagyott iratok és az a jelentős irodalomtörténeti és memoár anyag, mely az elmúlt évtizedekben megjelent. Magam 150 kötetet olvastam át, hogy végére járjak a Hitel történetének és utóéletének, ami valójában a tetszhalál állapota volt.

Ezeknek ismeretében írtam meg a Beszédes hallgatás – három Hitel és ami utána következett című sajtótörténeti könyvemet, Boros Zoltán dokumentumfilmes barátom pedig ennek alapján elkészítette a filmet is. A könyvet a Kriterion adta ki, a filmet a Duna Televízió többször is vetítette. Ezt követően mintegy két tucat könyv és filmbemutatót tartottam a Kárpát-medence városaiban, Sepsiszentgyörgytől Bécsig.

A Hitel múzeuma is elkészült. Mégpedig úgy, hogy – jobb megoldás híján – saját lakásomat e célra figyelve építettem fel. Makovecz Imre már az általa felajánlott tervezéskor a kolozsvári ház hangulatát idéző belső teret hozott létre, hogy a restaurált eredeti tárgyakkal sikerüljön visszaadni a genius locit. Neki azonban ennél is többet köszönhetek, mert olykor reménytelen helyzetemben erőt adó biztatásával is mellettem állt, míg fel nem épült a ház. Aztán otthonossá vált az egész és mára már érdekes együttlétek, csoportoknak tartott előadások helye lett. A 75 éves évforduló alkalmából tettük fel a koronát erre a csodák sorozatával elkészült műre és Kádár Tibor – Kolozsvárról félig elszármazott – festőművész munkája nyomán, egy nagyszabású, 54 alakos triptichon is a falra került, a Hitel szellemi körének nagyjait ábrázolván. A munka kisplasztikai részét a szintén Erdélyből áttelepült, Péterfy László készítette el. A megnyitást államtitkári jelenlét szentesítette.

A könyv és a bemutatók, az időközben megírt több tanulmányom fokozatosan felkeltették az érdeklődést úgy az anyaországban, mint Erdélyben. Odaát Dávid Gyula a Román Akadémiai Kiadó Nyelv és Irodalomtudományi Közleményeiben írt róla, Nagy Pál rangidős irodalomtörténészünk (egykori magyar nyelv és irodalom tanárom) pedig a Székelyföldben értekezett a könyvről, s megemlékeztek róla itt-ott napilapok és az Erdélyi Napló is.

Magyarországon a Hitel és a Polisz nem is egyszer foglalkozott a témával, de több jeles irodalomtörténész, így maga az Irodalomtörténeti Társaság elnöke: Sipos Lajos professzor is felkarolta az ügyet. Ennek is eredménye, hogy időről időre könyvbemutatókra, rádió vagy TV riportokra, illetve a múzeum-lakásban – kérésre – előadásokra kerülhet sor. Házi múzeumomat egyaránt látogatták doktoranduszok, egyetemi végzős évfolyamok, érettségizők, középiskolások, papok, tanárok, honismereti táborok és kisebb érdeklődő csoportok. Így az információ mára bekerült a szakma vérkeringésébe, sőt az oktatók látókörébe is.

Nagyon röviden, úgy gondolom ennyi elég az emlékezni óhajtó olvasó érdeklődését felkelteni. Említett könyvemből ennél sokkal többet is megtudhatnak. Jómagam mindent elkövettem, hogy egy erdélyi kiadó adja ki és ez 2007-ben sikerült is a Kriterionnak.

Az eltelt 77 év után emlékezvén ismét megállapíthatjuk, hogy atyáink, nagyatyáink bizony sokat tudtak és sokat láttak előre abból, amit aztán megéltünk. Az is kiderül, hogy bizonyos ideológiák tudatos vagy megtévesztett hívei, akkor is a mai politikai élet sablonjaiban gondolkodtak s módszereik sem voltak mások.

A legfontosabb azonban az, hogy abban a nehéz küzdelemben, melyet az összmagyarság folytat a megmaradásáért s melyben csak együtt lehetünk eredményesek, szükséges volna elődeink kikristályosított gondolatait felhasználni és nem megmaradni azon az úton, mely a maga folytonos és nem szükségszerű újraindulásaival, az elért, megszenvedett eredmények semmibevételével, egy önsorsrontó Sziszüphosz látomását idézi fel.

Csodák emlegetésével kezdtem írásomat, ezzel is fejezzem be. Nem kell valamennyit felsorolnom. Elég, ha arra hivatkozom, hogy a több mint 38 év alatt, valahányszor e cél érdekében terveztem valamit, felbukkant a segítség. Megjelent a tárgyak eldugásakor, az áthozatal megszámlálhatatlan utazásának izgalmai során, a megvalósításhoz szükséges leányfalui állás elnyerésekor, a telekvásárlás és házépítés hihetetlen történeteiben, Makovecz Imre szinte sámáni mellémállásában, az anyagi hátteret egyedül biztosító (nem gyógyítói) mellékállások elnyerésekor, melyek csakis addig működtek míg a ház felépült (megjegyezni kívánom, hogy orvosi jövedelmem egyetlen fillérje sem támogathatta ezt a célt, mert közben a másik énemmel építettem az egészségpolitikai cikkeimben, könyveimben propagált körzetmodellt), a kutatómunka során, a restaurátorok fellelésében, a könyveimhez kapott szponzori segítség szinte misztikusan hihetetlen történeteiben, el egészen addig, hogy most május 30-án, mint a Magyar Írószövetség és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság tagja rendezhettem meg Pomogáts Béla bátorításával az Írószövetségnél a 77 éves Hitelre emlékező és emlékeztető egynapos kongresszust, melyen a szakma valódi nagyságai adtak elő.

Hogy a csodák sora kiteljesüljön, éppen a konferencia második blokkja alatt érkezett meg a hírnők, ki arról értesített, hogy beadványom, mely a Hitelt Magyar Örökség Díjra terjesztette fel, eredményes volt. A megtisztelő díjat június 23.-án a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében vehettem át s az összes díjazott nevében is én beszélhettem. Közel négy évtized munkája után felejthetetlen pillanatok voltak ezek.

Jogosan csalódott, megfáradt és ezért olykor már közönyös orvostársadalmunkat talán merészelhetem bíztatni is ezzel a történettel. A gyógyító munka fáradalmai, a ma ezt is meghaladó folytonos küzdelem mellett is, sok évtizedes ellenszélt követően is megmaradhatunk annak, ami valaha voltunk. A magyar szellemi élet katalizátorainak. Ki-ki a maga apró lépéseivel, a hivatásunkból magától értetődően eredő kitartásával. Mert a Hitelhez hasonlatosan feledésre ítélt presztízsünk visszanyerése lehet az első lépés – a betegeink érdekeit is képviselő – követeléseink meghallgattatása felé.

Dr. Szász István Tas

nyugdíjas háziorvos, Leányfalu