Nyiri Csabának, barátsággal

Sokat beszéltek Kós Károlyról és sokat írtak, de nem eleget, mondhatnám, nekünk kedves és szomorkás szófűzéssel.

Ismerik Kós Károlyt az építészt, a szépírót, a szerkesztőt, a képzőművészt és valamennyire az erdélyi nemzetpolitikust is talán, ennél is kevesebben a mezőgazdasági építészt és a magyarságot vállaló Kárpát-medencei embert.

Ha olyasmi körül szeretnénk elidőzni Károly bácsiról, mindnyájunk Károly bácsijáról beszélve, ami nem forgott eddig közszájon és nem bukkant fel vagy csak igen ritkán a róla szóló sokszáz vagy ezer nyomtatott oldalon, akkor a HITEL-ben vállalt szerepét kellene kutatni és az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületben végzett munkáját.

Előbbiről balga politikai, megcsontosodott cenzori okokból egyáltalán, utóbbiról keveset olvashatunk. Mindkettő során apámmal dr. Szász Istvánnal került kapcsolatban. A HITEL című erdélyi nemzetpolitikai folyóiratot, melynek jelentőségét csak a legutóbbi években ismerték fel és a kutatók még nem „haraptak rá eléggé”, családi házunkban szerkesztették és annak ülésein, az ünnepélyeseken éppen úgy, mint a néhány naponként ismétlődő munkaüléseken, Károly bácsi jelen volt. A lapot teljesen tévesen a baloldali Korunk ellenlábasának nevezték ki és évtizedeken át indexen volt. Senki sem dicsekedett azzal, hogy részese volt munkájának. Pedig a híres magyar-román értelmiségi közeledést szolgáló és pártok feletti eseménynek, a Vásárhelyi Találkozónak is itt született az ötlete és itt tervezték meg. Ebben Tamási Áron mellett Kós Károly is résztvett. A Hitelestekkel kapcsolatosan még anekdotikus ízű történetem is van. Károly bácsi óriási dohányos és nagy kávéivó volt. Az alkoholt becsülte nemes italok formájában, de soha nem élt vissza vele. Nos anyámat, a HITEL háziasszonyát,ki Ida névre hallgatott, ő is művésznevén Idy-nek szólította, de inkább kedvelte a húgomasszony megszólítást. Mikor elfoglalta helyét a ma is birtokomban levő HITEL asztalnál kora este, tudván, hogy reggelig is eltarthat a vita, csak így szólt: húgomasszony egy veder kávét készítsen ide nekem, utána már magam is elboldogulok. És valóban, az odakészített hatalmas adag (bár nem éppen vederben felszolgált) kávét folyamatosan itta reggelig.

Az arcát barázdáló – immár klasszikus – ezernyi ráncot ráfoghatjuk a cigarettára, még a nyolcvanon túl szerzett infarktust is, de az 1883-1977 közé feszülő életpálya azt mutatja, hogy jól bírta a történelmi csapások mellett a nikotin és koffein hatásait is. Érdekes számomra, hogy anyám, aki tisztelő barátja volt, maga is 94 évet élt. Apámmal pedig, akit túlélt, együtt feküsznek a Házsongárdban, alig pár méterre – diskuráló távolságban – egymástól.

Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnek apám ügyvezető alelnöke volt. Végig unkatársi viszonyban volt Károly bácsival ott is. A több mint 100 éves kitűnő gazda-lapot,az Erdélyi Gazdát is együtt szolgálták. Károly bácsi főleg a mezőgazdasági építészet terén írott gyakorlati tanácsokat is tartalmazó írásaival. Szakkönyv is lett belőle a sok cikk nyomán, a mezőgazdasági építészet tudományát taglaló.

Meg kell említenem, hogy a hatvanas évek vége felé ott megjelentetett Hármas Könyv, nagy vihart kavart és indexre is került. Sokáig nem lehetett hozzájutni. Ebben ugyanis nem a legtiszteletteljesebb hangon emlékezett meg az akkor még oly tisztelt Szamuelyről. Az ügy miatt állítólag Magyarországról tiltakoztak.

Magam főleg a magyarságot és Erdélyt választó értelmiségit tisztelem benne, ha egyáltalán lehetséges rangsorolni ennek a nagy, késői reneszánsz magyarnak az érdemeit. Lehetett volna német, lehetett volna világpolgár, maradhatott volna az őt már felkapó csonka-anyaországban, de akárhol Európában, hiszen a kor nagy építészeivel kitűnő kapcsolatai voltak már akkor. Ő hazament és visszavonult Sztánára az erdőszélen épített Varjúvárba. Öreg fehér-pettyes lovával, melynek híres csúnyaságát Bánffy Miklós a másik reneszánsz ember is megörökítette rajzban, kétkerekű kordén járta a környéket, a vásárokat s ezzel jött Kolozsvárra is. A ló ismerte az utat, a fáma szerint Károly bácsi bóbiskolt a kordéban, alig használt ostora ernyedten lógott s csak arra ébredt meg, mikor a ló megállt a kolozsvári főtéren. Magam a lovat már nem ismerhettem meg, kimúlt a szegény mielőtt erre sor kerülhetett volna.

Igen mély benyomást tettek rám a Károly bácsival történt találkozások, kivel az egykori kollégiumuk előtt, a farkas-utcai templom bejáratánál, annyi vasárnapon hallottam beszélgetni apámat. Jelen voltak más akkori nagyok is, Jakó Zsigmond, olykor Szabó T. Attila, bár ő ilyenkor gyakrabban barangolt a bükki erdőben, László Dezső és mások. Sajnos azt, hogy miről beszéltek már nem tudom elmondani, kisgyerek és utóbb kiskamasz siheder voltam csupán, de tudom, hogy vártam ezeket az alkalmakat és ezek a beszélgetések belémépültek, úgy személyiségembe, mint értékrendembe.

Aki Kós Károlyt megismeri, az Erdélyt ismeri meg jobban és megerősödik magyarságában is. Közben pedig annyi pazarló szépséggel találkozik, amivel mai napság aligha vagyunk elkényeztetve.

Leányfalu

*