Napjaink kultúrharcaiban, melyeknek sajnálatos módon igen mély gyökerei vannak, olyanok, amelyek évszázadosnál régebbi fájdalmakból is táplálkoznak, megszokottá vált az az álláspont, hogy ami az én ideológiai oldalamat szolgálja érték, ami más ideológiák mentén keletkezett, az nem lehet értékes.
A magyar égbolt alatt sajnálatos hagyománnyá kezd válni az is, hogy – a mára határait és értelmezhetőségét vesztett jobb és bal fogalmát kényszerből mégis használva – az un. baloldali az legalábbis internacionalista a jobboldali pedig nemzeti.
Vitatkoznak egyesek arról, hogy a jobboldal kisajátította a nemzetit, mondhatni elragadta a baloldal elől, de számos baloldalinak nevezett gondolkodó(?) el sem megy idáig. Tőle ragadják csak el, mert neki ilyen nem is kell, s olykor nyíltan nemzet(i)ellenességet is felvállal.
A nemzeti gondolattal bajlódó anyaországban is így van ez, de még fájdalmasabb a nemzeti lét értékeit és szükségességét sokkal erőteljesebben megélő határokon túl élő magyar közösségekben.
E rövid bevezető után térjünk rá e megszólalás tulajdonképpeni okára.
A nagy visszhangot kiváltó és Európai mércékkel mérhető Kolozsvári Magyar Napok csodálatos, felemelő, erőt adó, reményt és tudatot erősítő hangulatát megcsúfolva és nem először szólalt fel egy Demény Péter nevű cikkíró, a már nem egyszer – szerencsére elsősorban jó értelemben – terítékre került Tamás Gábor jelenség ügyében.
Eddigi írásai, melyek nem átallottak a durva címkézések álszellemes mélységeibe süllyedni, igazolják az előadóművész iránti ellenszenvét. Sőt nyilvánvaló áttételességgel hatalmas közönségét sem kíméli. Ő ugyanis nem a jelenséget boncolgatja, az énekest és egyben sokszázezres táborát sértegetvén. Mondandójának szemléleti gyökereit elkerülhetetlenül is érzékelve a lóláb erősen kilóg, jelezvén, hogy ennél is többről van szó. Többről, hiszen – Tamás Gáborra igen megtisztelő módon – egybemossa őt az úgyszintén sokat emlegetett Wass Albert jelenséggel sőt! Tamási Áron sem ússza meg.
Ettől a pillanattól kezdve már elveszti értelmét azon vitatkozni, hogy méltatlanul gúny tárgyává lett énekesünk a művészet, vagy a könnyűzene mely ágazatának milyen szintű művelője. A fentiekből könnyen rájöhetünk, hogy az ellene intézett támadás nagyobb célokat szolgál. A nemzeti, a magyar az, ami célpontba kerül, ami cikkírónk begyében van, ami őt zavarja, sőt amit minden erejéből rombolni szeretne. S ez Tamás Gábort csak dicsérheti. Kiderül ugyanis, hogy a valódi szakértők szerint majd megítélendő helyén, ott ahol egy egész élet munkájával helytállt mégis csak adott valamit a nemzetnek vigasztalásával, érzelmeket ébresztő képességével erősítvén megannyi a nagyvilágban szétszórt kisebb-nagyobb – olykor 20-30 ezres létszámú, máskor egy kultúrház testközelségét jelentő – közösségét (és akkor még nem beszéltünk arról, hogy nem csak énekesként, de mint megszámlálhatatlan magyar ügy csendes szolgálója, támogatója, pártfogója is). Azt is tudjuk, hogy ezt, ha nem kényszerül emigrációba, sajnos nem érhette volna el. Tehát csak büszke lehet, amikor az, aki ennek ellenkezőjét támogatná, benne ellenfelet érezvén célpontjául választotta őt, s ráadásul ilyen előkelő társaságban.
Tamás Gábor reméljük, még hoz vigaszt a reá igényt tartó közösségek számára, cikkírónknak (és a hozzá hasonlóknak) pedig ajánlanánk valamit.
Ajánlatunk így szól: Ha a színvonal védelmének leple alatt mégsem a nemzete(i)t akarta volna támadni, patkolja meg tehetsége vélt táltosának eddig kilógó lólábát és hátára pattanván találja meg azt a bőséges kínálatot, melyet kozmopolita-liberális világának kultur(?)mocska oly sok formában ömleszt a gyanútlan magyar (és a világ) lábai alá, hogy annak mocsarában lassan megfulladunk.