A messziről jött embernek Szentendre a szellem és a szépség városa. De ezt tartja róla a maga építgette imágó is. És ez így jó. Persze kellő és egészséges önkritikával el kell ismernünk, hogy nem minden imágó egységes és árnyéktalan. Június 4-én, a nemzeti összetartozás és a magyar könyvkiadás együttes napján, megannyi más országos és helyi rendezvény közepette, a Duna-korzó adott otthont a „Szentendre 1000 +” programsorozat és a kolozsvári magyar könyvkiadók könyvnapi rendezvényének.
A szellemi találkozó érdekes és tanulságos volt, jó és rossz értelemben is bensőséges. A színvonalas beszélgetést, melyet a helyi zeneiskola hangulatos produkcióját követően a város polgármestere mesterien tömör felvezetéssel indított el, csak néhány amúgy is beavatott követte figyelemmel. Pedig dr. Büky László professzor beszélgetőpartnerei maga az erdélyi szellemi élet egyik nesztora, a Korunk folyóirat sok évtizeden át főszerkesztője s ma is elnöke, a Kolozsvár Társaságot is képviselő Kántor Lajos és az Erdélyből – Németországon át – Szentendrére települt Paulovics László festőművész voltak. Utóbbinak érdekes és sok művészi és irodalmi értéket összefogó könyve jelent meg Kolozsváron, híres erdélyi magyar írókat bemutató portrésorozatáról egy köré szerkesztett gyönyörű szöveggyűjteménnyel, de több most bemutatott szépséges könyvnek is szereplője. Kántor Lajos könyve a Hazatérő képek – Barcsaytól Vinceffyig kapcsán, aki ott volt érdekes részleteket hallhatott például a Szentendrét Erdélyországgal (abban is a Mezőséggel) összekötő Barcsayról, vagy az erdélyi, azon belül is a kolozsvári könyvkiadás sikereiről és nehézségeiről. Olyan aktualitások is szóba kerültek, mint a jelentős részben magyar pénzből felújított Mátyás szobor lábánál elhelyezett, ellentéteket szítani szánt román felirat. Kántor Lajos Kolozsvárt az abszurditások városának nevezte, hiszen miközben Mátyás lábainál ott olvashattuk az ominózus táblát, a szülőháza előtt magyar könyvhét zajlott.
Az egész napos rendezvényt nem hallgathattam végig, de a műsor szerint ezt követte a szintén kolozsvári Koinonia, az újvidéki Fórum és a zentai Etna kiadók bemutatkozása. A beszélgetés végén, Aknay János Kossuth díjasunknak, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete most megválasztott elnökének ajándékát vehette át Kántor Lajos.
A program általam látott részét sajnos kevesen látták, a közönség távol maradt. Minthogy a látszólagos érdektelenségnek – optimista megítélés szerint – inkább a túl gazdag program és a kampányszerűen egy időben szervezett események sokasága lehetett az oka, arra intenék, hogy a szervezők alaposan nézzék meg a naptárakat, hogy könyvbemutatót nem muszáj csak az egész országban évente egyszer felhorgadó nagy könyvmániás napokon rendezni. Választékban szegényebb időszakokban bizonyára nagyobb közönségre lehetne számítani.
Örök kérdések Trianonról
Mondják, hogy az egy nappal korábban megtartott trianoni megemlékezésen is igen gyér közönség gyűlt össze. Ezen is elkalandozgathattak gondolataim. Felmerültek az örök kérdések: Miért és hogyan kell erre emlékezni? Miért nem helyes a feledtetést támogatni? Nehéz feladat röviden megemlékeznem földi magyar életünk e hatalmas tragédiájáról, elmúlt 91 év szenvedéseiről, egész jelenünk és jövőnk történéseinek egyik meghatározó forrásvidékéről. Mert miről szól ez a megemlékezés? Arról, amiről 65 évig nem is volt tanácsos beszélni, arról, amiről ijesztően sokan nem tudnak, arról, amit nem csupán elhallgattak, hanem aminek az emlegetését nem egyszer tiltották is, és amit megpróbáltak lerántani a megmosolyognivalók közé, amit neveztek a sebek nyalogatásának, a szomszédok érzékenységét feleslegesen sértő cselekedetnek, s amit még azzal is tetéztek, hogy több generációba próbálták belenevelni azt a tudatot, hogy mi bűnös nemzet vagyunk.
MIÉRT?
Mert az előtte elkövetett és néhány évtizedre visszavezethető, mai szemmel nevetségesen kicsiny bűneink messze nincsenek arányban azzal, amit a belőlünk kiszakadni óhajtókért az előző 1000 esztendőben tettünk. Hiszen ők a szent korona védelmében jöttek létre vagy gyarapodtak vagy oda menekültek, esetleg ott alakították ki európai kultúrájukat vagy élveztek más országokban tapasztaltnál nagyságrendekkel nagyobb jogokat. Azok a nagyhatalmak, akik számukra a belőlünk való kiszakadást lehetővé tették, miközben büntetésünk feltételeit szabták, elfelejtették, hogy már évszázadokkal előbb beolvasztották nemzetiségeiket és kenetteljes arcot öltve hirdettek ítéletet felettünk, el sem követett bűnökre is hivatkozván. Kegyetlen ítéletet hirdettek, megmagyarázhatatlannak tűnőt, s általa belekényszerítettek egy olyan csapdahelyzetbe, melyből szinte lehetetlen kilépni. Ha mi megszólalunk, heten pisszegnek körülöttünk. Európa pedig csendet akar. Csendet és nyugalmat a globalizáció kiszolgálásához, ahhoz az őrült meneteléshez, mely éppen saját keresztény gyökereinek megtagadásával vezet az öngyilkossághoz, a valóságos Európa eltűnéséhez. Hacsak rá nem jön, hogy a keresztény Európa mindenki Európája mely – tévedés ne essék – nem csupán vallásokról és hitekről szól, hanem egészen másról is.
HOGYAN?
Arra bíztatok mindenkit, hogy olvassa el az egykori békeszerződés szövegét. Látni fogja, hogy az egy ország és egy nemzet megsemmisítésének tökéletes tervezete. Sátáni szöveg.
MI A TENNIVALÓ?
Nos, annyit már tudunk, hogy az aljas terv végső célja meghiúsult, s sikerült talpra állnunk. Mi több, azóta ez már még kétszer megismétlődött, s most éppen a negyedik talpra állás kísérletét kezdjük el.
A szörnyű csapdából való menekvésnek egy útja lehet csak s ez a NEMZETI EGYSÉG, a Kárpát-medencei magyarság teljes egységének s közös erőfeszítésének útja. Egy olyan nemzeti egység, melynek céljai nem a „mások ellen”, hanem a „másokkal együtt” jegyében terveződnek. Aki ezt meg akarja bontani, az a halál útjára akar terelni. Mert a demográfiai katasztrófa egymagában is elegendő, hogy Európa civakodó nemzeteit elnyelje a történelem időtlen gyomra. Vagyis a menekülés útjának kiindulópontjai a családok, a kisközösségek, az iskolák és a templomok.
Nem szabad hinni azoknak, akik azt mondják, hogy nem lehetünk nagyok. Széchenyi, Németh László meg Tamási Áron egyaránt elmagyarázták nekünk, hogy akkor maradhatunk meg, ha merünk nagyok lenni. Választhatunk hát magunknak büszke célt. Például előttünk a saját megmaradásunkat is biztosító Európa lelki megmentésének szép feladata. Ha testét évszázadokig védelmeztük, most következzék a lélek. Hozzánk illő feladat.
A magyarságot átmentő egyik nagy talpra állítónk, ki mélységes mélyről emelte fel a kisebbik – akkoriban éppen egyedüli valóban magyar hazát – Erdélyt, a nagy fejdelem, Bethlen Gábor mondotta: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
Ezzel az erős hittel induljunk most el egy végső nagy talpra állás felé, Trianon drágán szerzett tanulságait is kamatoztatván próbáljunk meg nagynak lenni. Kellő szerénységgel! Az igazán nagyok szerénységével.