Menü Bezárás

Nitsch Árpád nekrológja

Ha tehetném, azzal kezdeném, amint ilyenkor szokás. Nagy veszteség érte közösségünket! S igazat mondanék.

Csakhogy nem tudom így kezdeni, mert számomra ennél sokkal többről van szó, olyan veszteségről, amelyet nem lehet – mégoly szép szavakkal sem – leírni.

Hosszú szenvedés után magamra hagyott a Barátom. Egyazon helyen, egyazon órában születtünk, s sorsunk látszólagos különbözőségében is párhuzamosan, és azonos gondoktól barázdáltan futott.

Nehéz percekben mindég ott állt mellettem családjával.

Csendesen élt, szótlanul ült mellettünk, végtelen szerénységgel, ahogy azt csak az igazak tudják tenni. Vagyis nem tenni. Mert ő nem arra figyelt, hogy milyen képet fest magáról. A becsülete nagyon fontos volt számára, de ezzel együtt, és még ennél is fontosabb, annak a közösségnek a jövője, amelyből vétetett.

Ha ritka kegyelmi pillanatokban együtt volt – fogyó – kis csapatunk, alig-alig szólalt meg. Amikor azonban szólt, akkor minden a helyére került. Ha vidámak voltunk és hangosan hahotáztunk, Ő kedvesen mosolygott, a csillagszeműek sajátos mosolyával. Aztán mondott pár szót, és nevetésünk még magasabbra csapott. Ismét – a humoros oldalról is – ő találta fején legpontosabban azt a szöget.

Dolgozott, dolgozott és nem nézte, hogy mit kap érte. Csak az érdekelte, amit szolgál, s ahogyan. Ha kellett csendességében is indulattal, önmarcangoló, magát pusztító tűzzel.

Valaha voltak, akik szegénységi fogadalmat tettek, s próbáltak annak megfelelni. Az én barátom nem tett semmiféle fogadalmat. Egyszerűen így élt. Nem volt megvásárolható. Nem ismerte a kísértést. Csak a cél, az a cél lebegett előtte.

Élete utolsó napjaiban, lelki és testi gyötrelmek közepette is A LAPOT emlegette, s azt, amit végre hite szerint és szívvel lélekkel tehetett. Így volt ő szegényen is a „legtehetősebb” közöttünk.

Most előreszaladt, hogy ott is mutassa az utat, mert neki ez volt a sorsa, ezért küldték erre a világra. Mi pedig ittmaradtunk Nélküle. Szegényebben a veszteség miatt, s gazdagabban azáltal, amit tőle kaptunk.

Nitsch Árpád, drága barátom, egykeségemben testvérem, figyelj reánk ezután is.

Leányfalu, 2005. november 12.