Ismét itt állunk Farkasréten.

Lassan generációs találkozóhely lesz ebből a temetőkertből, ahol EGY IDŐRE elbúcsúzunk egymástól.

Egy időre.

Ennyi legyen a vigasz.

Ennyi legyen a figyelmeztetés !

Földi pályánk utolsó nagy eseménye mindenkor int és gondolkodni kényszerít.

Mi végre voltunk e világon s mit javíthatunk a még hátralevő útszakaszon.

Különösen fájdalmasan szólal meg a kérdés az odaátról érkezettben.

Otthonra vágyó reménységeket rontó időkben hiába vágyakoztunk volna?

Kavarog bennünk az otthon s az itthon, s az, hogy hazamegyünk vagy haza jövünk!?

Vajon mit tudsz meg odaát most Te, Antal József. Kemény, makacs, halk szavú, nehézsorsú magyar?

Megtudod-e azt, amit itt senki sem tud, s sajnos van aki nem is akar tudni.

Megtudod-e, hogy az a föld, amely a Hargita aljában várt Reád, ugyanaz a föld mint ez a farkasréti?

S ha megtudod, elmondhatjuk-e ezt helyetted, s vannak e fülek annak meghallgatására.

Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk- mondta Áron bátyánk. Te is azért voltál a világban, hogy valahol otthon légy, Jóska.

Én hiszem, hogy kiderül minden kétkedő számára, itthon is otthon vagy, megnyugodhatsz a farkasréti hant alatt.

Búcsúzunk tehát egy időre Tőled mi, akik egy úton sodródtunk Teveled és azok, akiknek útjai egyesültek a Te útjaiddal s mindazok, akiknek természetes volt, hogy vagy, s csak most ébrednek rá, hogy ki voltál, mi volt a Te feladatod, mit végeztél el helyettük, amikor már nem vagy.

Isten veled!