Az Erdélyi Riport idei első számában Horváth Andor kolozsvári professzor cikket jelentetett meg: A nosztalgia visszája címen. A szerző a változások utáni első román kormány RMDSZ-es tanügyi államtitkára volt, annak idején pedig a mindnyájunk által ismert A Hét – ha jól tudom – főszerkesztő helyettese.

Régi ismerősök vagyunk, de ott leírt véleményének közlésével megdöbbentett. Sokminden jut eszébe az embernek egy ilyen – egyébként szellemes, csak éppen ez ügyben nekünk fájdalmas – fikcióról. Talán a lényeg a fikció vonalvezetése, mely mint egy előre meghatározott következtetés bebizonyítására készült írás a két országot sajátságaiktól és fejlettségüktől eltekintve kezeli és azt mondja, hogy Erdély birtoklásának hátránya, kvázi áldozat ,és a balkanizálódáshoz vezető út.

Mi, közben emlékezünk még annak nyomaira, hogy Erdély amíg Magyarország része volt, nem számított Balkánnak. Románia balkanizálta két felvonásban, s ennek jeleit már Ernst Hemmingway megírta, amikor Erdélyre célozva kijelentette: azt hittük Trianonban , hogy a Balkánból Európát csinálunk, de Európa balkanizálódott.

Megdöbbentő még fikcióban is, hogy Románia és a román parlament demokratizálódását a kommunista párt szovjet nyomásra (Besszarábia autonómiájáért) történő legalizálása eredményezi. Ugyanis ha jó értettem, nem csak a legalizálásról hanem többről van szó.

Az ennél is különösebb, hogy az erdélyi magyarság sorsa, mint minden magyar számára megoldásért kiáltó szabódezsői feladat, nem foglalkoztatja. Elfogadja, hogy Magyarország számára terhes feladatról van szó, sőt szót sem érdemel. Örvendjünk, hogy nem mi lettünk Balkánná. Ergo, térek vissza első sorainak így már magyarázható jelenlétére: a Kempinszkiben Nastase, Medgyessy, Vesrestóy mi tőbb Habsburg György ünnepelhettek. Ki-ki mást és mást, de egyforma örömmel és megelégedéssel.

De lássuk az ominózus írást:

A NOSZTALGIA VISSZÁJA

Elültek már a harag, a felháborodás, a számonkérés hullámai. Budapesten tüntettek is amiatt, hogy december elsején a magyar és a román miniszterelnök koccintott a románok nemzeti ünnepe alkalmából a Kempinski szállóban rendezett fogadáson.

Nem erről kívánok beszélni a továbbiakban, azaz nem közvetlenül erről. Hanem Trianonról – másképp. Nem a nosztalgiáról, hanem annak visszájáról.

Nemzeti tragédia. Valóban az. Az elmúlt évszázad néhány milliónyi erdélyi magyarjához hasonlóan nekem ezt igazán fölösleges magyarázni. Fölöttébb zavar azonban, ha némelyek szájában Trianon emlegetése egyet jelent azzal a feltételezéssel, hogy ha nem következik be a Versailles környéki békék igazságtalansága, akkor minden másként lenne – a javunkra. Ebből csak annyi igaz: mindem másként lenne.

Játsszunk egy cseppet a történelemmel, engedjük szabadjára képzeletünket! Merítsünk ehhez bátorítást Bibó Istvántól (l. Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna), akinek az uchrónia módszerét tekintve e játékban, kellő szerénységgel, nyomába szegődünk.

Mondjuk tehát azt, hogy Trianonban Erdély kérdése a magyarok javára dőlt el. Szerkesszünk politika-történetet e feltételezésből kiindulva!

Hogy is kezdődött? A Jászi Oszkárral Aradon folytatott tárgyalások után a románok körében felülkerekedik az a nézet, hogy ők jobban járnak, ha a Romániával való unió helyett a Magyarországhoz tartozást választják. Bukarest megpróbálja őket diszkreditálni és félreállítani, de ez nem sikerül, és Bratianu minden igyekezete ellenére a párizsi béke-konferencia szentesíti ezt a döntést: Erdély Magyarország része marad. E döntés hátterében az erdélyi román vezetők – Maniu, Vaida Voevod, Cicio-Pop – közös helyzet-értékelése áll, akik úgy ítélik meg, hogy az adott történelmi pillanatban a fő veszélyt a térségben a bolsevizmus terjedése jelenti, ezért a román nemzetre nézve is fontosabb annak elhárítása. Így eshetik meg, hogy titokban megegyeznek a Tanácsköztársaság elleni akciót előkészítő konzervatív magyar politikusokkal, és sikerül velők elfogadtatniuk Erdély autonómiájának gondolatát annak fejében, hogy lemondanak a Romániával való unióról.

Horthy hatalomra jutása után megvalósul Erdély autonómiája. Noha nem megy könnyen, végül minden érdekelt elfogadja, hogy az autonómia csak a történelmi Erdélyt érinti, a Partium viszont nem tartozik bele. Az új politikai felállást az erdélyi magyarok nyílt ellenszenvvel fogadják, a szászok ellenben támogatják.

Eltekintünk az autonóm Erdély és Budapest között a politikai intézmények viszonyát szabályozó dokumentumok ismertetésétől. Legyen elég annyi, hogy a közős minisztériumokat (külügy, hadügy, pénzügy) leszámítva Erdélynek önálló kormánya és saját parlamentje van. Alapokmánya szerint ezek fölött ált azonban a Nemzetek Tanácsa – tizennyolc tagja kőzül hatot-hatot delegál a három nemzet a magyar, a román és a szász közösség – elfogadásuk előtt ugyanis ez hagyja jóvá vagy küldi vissza újratárgyalásra a tőrvényeket. Ennek élén, a Budapesten kinevezett kormányzói biztos áll.

E politikai intézmények működése közel tíz éven át nagyjából zavartalan, biztosítja a társadalmi békét és a nemzetek közötti egyetértést. A románok parlamenti többségét ellensúlyozza a Nemzeti Tanács, illetve a magyar és a szász képviselők együttműködése. A kezdetben szinte minden szavazatot megszerző Román Nemzeti Pártnak 1926-tól mindinkább számolnia kell az ellenzéki Erdélyi Román Néppárttal, amely az évtized vége felé egyre nyíltabban kezdi hangoztatni az egyesülés gondolatát A politikai légkör gyökeresen megváltozik 1931-ben, amikor erdélyi magyar politikusok befolyásos csoportja követelni kezdi az autonómia eltörlését. Az évtized közepére a helyzet tarthatatlanná válik, 1936-ban a budapesti parlament eltörli az autonómiát.A mindhárom nemzet körében feléledő szélsőséges politikai csoportosulásuk akcióinak megfékezésére 1937-ben bevezetik Erdélyben a katonai adminisztrációt.

Az 1918-ban elszenvedett politikai kudarc rányomja bélyegét a román állam további alakulására. Minthogy elégedetlen a Versailles-i békeszerződéssel, Bukarestnek nem marad más választása: hívatalos politikává emeli a revizionizmus gondolatát. Sietve rendezi viszonyát Moszkvával: szerződést köt a szovjet kormánnyal, amelynek értelmében szociáldemokrata kormányzás mellett megőrizheti az autonómiát élvező Besszarábiát, cserében viszont engedélyeznie kell a kommunista párt működését Romániában. Ennek következtében a húszas évek román parlamentje viharos politikai csaták színhelyévé válik ugyan, de a korábbi évtizedekhez mérten lényeges demokratikus átalakuláson megy át. A harmincas évek közepétől gyors ütemben növekszik a Liberális Párt népszerűsége, amely az Erdéllyel való egyesülést tűzi zászlajára, követeti a szovjetbarát politika felülvizsgálását, és szorgalmazza a németekhez való közeledést. A liberálisok győznek az 1937-ben tartott választásokon, és azonnal együttműködési szerződést kötnek Németországgal. A román-szovjet viszonv elmérgesedik, de a németek védőszárnya alatt a román állam sikeresen átvészeli a következő két esztendőt. 1939-ben, a Ribbentropp-Molotov paktum megkötése után a román diplomácia eléri, hogy Moszkva is támogassa a német-olasz terv szerint végrehajtott bécsi döntést, amely kettéosztja Erdélyt.

1941-ben mind a magyar, mind a román kormány részt vállal a németek Szovjetunió elleni háborújában. Bukarest azonban már 1943-ban megpróbál tárgyalni a moszkvai vezetőkkel az esetleges átállásról. Ennek is része van abban, hogy szélsőjobboldali tisztek egy csoportja katonai puccsal átveszi a hatalmat és fokozza az ország háborús részvételét a németek oldalán. 1944 augusztusában a román és a német csapatok kemény ellenállást tanúsítanak a Iasi-Kisinyov vonalon támadó szovjet haderőkkel szemben. A szovjeteknek csak szeptemberben sikerül elfoglalniuk Bukarestet. Időközben Magyarország már augusztus közepén békét köt a szovjetekkel, és a magyar csapatok részt vesznek Dél-Erdély és Havasalföld felszabadításában.

Erdély második világháború utáni sorsát Sztálinnak az a meggyőződése dönti el, hogy két erős állam: Jugoszlávia és Magyarország léte földrajzi fekvésűk miatt fontosabb a kommunista tábor szempontjából, mint Románia. A párizsi békeszerződés visszaállítja Magyarország korábbi határait, vagyis Erdély teljes területe újra magyar fennhatóság alá kerül.

Az ország gazdasága a hatvanas évekig lassan ugyan, de egyenletesen fejlődik, a hatvanas évek közepétől azonban nagyjából a brezsnyevi érával párhuzamosan – a vezető apparátus dogmatizmusa gátat vet a további fejlődésnek. A magyar vezetés a hetvenes években közeledik az NDK-hoz, s a nyolcvanas években ez a két ország próbál a leghatározottabban szembeszállnia gorbacsovi reformokkal.

1944-ben a románok Magyarország összlakosságának 20 százalékát teszik ki. A magyar kommunisták a lenini nemzetiségi politika elveit követve a széles körű jogegyenlőség hívei. Így jön létre az a három autonóm tartomány, ahol – természetesen a párt ellenőrzése alatt – megvalósul a román többségi önkormányzat. A párt és az állam központi szerveiben a románok számarányuk fölött képviseltetik magukat. A magyarok körében mindez románellenes érzelmeket gerjeszt, s noha a pártvezetés harcol a nacionalizmus ellen, az etnikumok közötti feszültséget nem sikerűt felszámolnia. E feszültségnek állandóan tápot ad az is, hogy Kelet-Magyarország városaiban egyre nagyobb számú román közösség alakul ki. Ami Budapestet illeti: az ott élő románok lélekszáma 1930-ban 12 ezer, 1952-ben 60 ezer, 1986-ban eléri a 300 ezret. Az új közigazgatási törvény elfogadásakor, 1963-ban a román autonóm tartományokat megszüntetik. Diszkréten, de következetesen a párt- és állam-apparátus a románok visszaszorítására törekszik. Nemcsak a magyar politikai osztály, hanem a magyar értelmiség is újra szembetalálja magát a régi dilemmával: lehet-e bízni a románok lojalitásában, vagy pedig növekvő lélekszámuk, az új generációkban újjáéledő nacionalizmusuk Erdély elszakadásának veszélyét vetíti előre.

Románia a fordított utat járja be ezekben az évtizedekben. Sztálin halála után a liberális gazdaságpolitika hívei lesznek hangadók a pártvezetésben, az ő irányításukkal végrehajtott reformok nyomán a lakosság életszínvonala állandóan emelkedik. Átveszik a jugoszláv modell számos elemét és sajátos önkormányzati demokráciát honosítanak meg. A hetvenes évektől magyarországi románok tízezrei kérik az áttelepülést a szomszédos országba. A nyugati kölcsönök adta lehetőségeket bőven kiaknázó Románia a nyolcvanas években mind a fejlődés dinamikáját, mind a társadalmi viszonyok rendezettségét tekintve sikeres országnak mondható.

Idáig tartott képzeletbeli játékunk a történelemmel. Mivel arról szól, hogy „mi lett volna, ha”, természetesen a lehetetlen birodalmába tartozik. Talán jó lehet azonban arra, hogy az ember elgondolkodjék két dolgon. Az első: a magyar történelem nagy kérdése nem az, hogy mi történt a trianoni palotában, hanem az, hogy mi történt Trianon előtt.

Vajon nem félrevezető a magyar történelemnek az a felfogása, mely szerint mi kétszáz éven át előbb harcban álltunk, majd kiegyeztünk az osztrákokkal, de a nemzet sorsában ez a nyugati szomszédság volt a meghatározó? Trianon felől nézve tagadható-e, hogy szinte ugyanannyira meghatározónak bizonyult az a másik, keleti szomszéd is, amely mint lázadó nép (Horea, 1784), majd mint fegyveres ellenség (1848-49) eleinte csak keresztezte történelmi utunkat, de sokáig még egységes állama sem volt. 1859-től 1918-ig azonban akkora utat tett meg a nemzetté válásban, hogy – természetesen másokkal együtt, a kedvező nemzetközi feltételek jóvoltából- érvényesíteni tudta politikai akaratát a magyarsággal szemben? Vajon nem kell-e történetírásunknak választania: vagy helyesli 1848 forradalmárainak döntéseit, akik nem vették figyelembe a románok politikai érdekeit, helyesli 1867-et, amikor újra a magyarság ellen fordították őket, de akkor úgy kell kezelnie Erdély elvesztését, mint következményt, vagy pedig Trianont a történelmi értékelés mérvadó kritériumának tekinti, akkor viszont el kell marasztalnia a katasztrofális kimenetelű 19. századi nemzeti politikát?

Másodjára azon érdemes elgondolkodni, hogy az Erdélyt 1918-ban megőrző Magyarország feltehetően jobban hasonlítana a mai Romániához, mint Ausztriához. A mostani Magyarország azért van épp annyival közelebb Ausztriához, amennyivel Románia távol van Magyarországtól, mert megszabadult az „erdélyi kérdéstől”. Bármilyen szomorú és hihetetlen, Magyarországnak jót tett az, amit a magyarság tragédiájának nevezünk:” Trianon. Ez persze nem elégséges ok, hogy szeressük, de azért jó, ha tudjuk, hogy miért és hogyan kárhoztatjuk.

Kolozsvár, 2002. december 28.

Az eszmefuttatás elolvasása után először magát a „mi lett volna ha” gondolatot próbáltam megkérdőjelezni kissé ironizálva. Alábbi naplójegyzetem ezeket a gondolatokat tartalmazza. Nem akartam kedves ismerősömet, barátomat, bírálni.

FELTÉTELES TÖRTÉNELMI UTAK AZ ÚJRA CSENDES EURÓPÁIG

Divatos lett mostanság a ha-történetírás. A nosztalgia most-algiává aszúsodott. A vereségek, veszteségek, pusztítások, járások, dúlások, megszállások bőven kínálnak lehetőségeket. Hogy mire jók ezek? Nos kinek mire. A tudományos becsvágytól akár bizonyos érdekekig terjedhet a skála. Feltételezni pedig manapság nem nehéz. Egy idő óta például azt is próbálják bizonygatni, hogy Magyarországnak, a magyar nemzetnek többet ártott volna egy ellen-Trianon. Ugyanígy spekulálva bármely vesztett csatánkról bizonygathatjuk, hogy mennyivel rosszabbul jártunk volna, ha győzünk.

Vegyük például Muhi történetét. Mi lett volna, ha a magyarok elfogadják a kán ajánlatát, levelét Béla az országnagyok megkérdezése nélkül aláírja, és a biztos győzelem tudatában Európában már jártas helyi kalauzként meg itt kiképzett tolmácsokkal csatlakozik hozzá, együtt rohanják le Európát?

Gondolom, hogy a rajtunk kívüli Európa, amelynek orra alá addig is törtünk borsot (ami úgyszintén vitatott kérdés) – ha nem is annyit, amennyi rosszat utóbb ő tett velünk – lábaink előtt hevert volna. Zsákmány is akadhatott a kor hadi szabályai szerint kiadósan. Csakhogy gond támadt volna a kultúrák ütközésével, a maradék lakosok felhasználása körül, a túl hosszú hadtápvonalak következtében, a világ le nem rohant részének reakciója nyomán, szerencsés esetben esetleg csak később, az új nagy birodalom törvényszerű összeomlásakor. Mert minden birodalomnak ez volt a sorsa, s aki birodalmi vágyakat kerget, erre fel is kell hogy készüljön mindenkor. Ma is.

De mi lett volna az akkor még csak relatív kis létszámú magyarság sorsa? Szerintem már a „békés” átvonuláskor akkora pusztítás történt volna, mint a lerohanás során. A férfinép táborba szállt, az asszonyok és gyerekek meg az öregek szenvedik végig a horda átvonulását. S ha meg nem, akkor az összeomlásra szánt nagy birodalom részeként enyésztünk volna el mindörökre.

Gondoljuk át azonban azt a lehetőséget is, hogy Muhinál jólszervezetten védekezve átmeneti győzelmet aratunk. A végtelen pusztán át új és új, hatalmasnál hatalmasabb tatár seregek jöttek volna megtorolni az ellenkezést. Európa pedig nem sietett volna segítségünkre – mint ahogy sokszor lábhoz tett lándzsával figyelte vergődésünket. A megmaradás esélye még kevesebb lett volna. Nem újul meg az ország lélekben, nem épül ujjá az akkori világ modern szokásai szerint, nem jönnek létre az évszázadokon át védelmet nyújtó várak stb. Ez ismét csak a pusztulás újabb lehetőségeit rejtette volna magában.

Ha viszont kissé elengedjük fantáziánkat, más is történhetett volna. A történelem kerekét apró dolgok is forgathatják. Béla királyt például nem viseli meg a hosszas és erőltetett lovaglás és egy sor férfi-, s nem kevésbé lányutódot nemz. A győztes és erősödő Magyarország királyi családja a népes Árpád ház a szentek további sorát adja, és mindenki keresi velük a rokoni kapcsolatot. Európa megtelik Árpád házi eredetű uralkodókkal. Sikk a magyar nyelv használata, s az abszolut monarchiák akkor még bocsánatos homogenizációja jegyében, egész Európa magyarul kezd beszélni, magyarrá válik. Most tanultuk meg ugye Európától: az állampolgárság nemzetiséget is jelent. Hát még az államnyelv. Így aztán most az egész Unió magyarul beszélne. Nem azon szégyenkeznénk, hogy mit tesznek a mi vezetőink nyelvei. Legyünk hálásak hát Dzsingiz kánnak?

Ugorjunk az időben és nézzük meg, mit tehetett volna Mátyás, ha nem mérgezik meg. Először még csak Bécset uralta volna, de miután ott a kulturált, emberséges és igazságos uralkodót megszeretik, már együtt, egyként terjeszkedtünk volna nyugat felé. A nagy német nyelvterületek lenyelése után Mátyás és utódai, már mint a Német-Római birodalom németnyelvű, tehát európai monarchái kezelték volna az egykori kis Magyarországot, s éppen ők tettek volna meg mindent nyelvi beolvasztásunkra, a barbár múlt feledésére. Hol lennénk akkor mai napság? Ki lenne a Kárpát-medence bűnös nemzete?

Vessük azonban el a rémképeket és haladjunk tovább az időben.

Máris ott van Mohács. Mert nekünk Mohács kell.

Ha akkor a magyar sereg idejében elindul és már a Dunánál várja az törököt, minden másként történhetett volna. Ahogy kelnek, kelegetnek át a nagy vízen, egyenként koppintja kupán őket. Aztán egyszer csak sehol egy török. Vagy Zápolyával megfelelő kapcsolatot alakítván az megjő, és jobban megválasztott helyen várva be a kontyost, harapófogónkban pusztul el a büszke szultáni had. Valahol most kopjafaerdő emlékeztetné a török turistákat a maguk dunai katasztrófájára, és államközi szerződés szabályozná sírjaik gondozását.

De mi lenne velünk?

Nos a vézna Lajos meghűlt volna az esős időben és nem a megduzzadt patakba fullad, hanem a sápkór végez vele. Mária nem hajózik el az államkincstárral és Nicolaus Olahusszal nyugatra, hanem itt marad a gazdag országban, s hoz magának nyugatról férjurat is. És széles udvartartást, nemeseket (tőke nélkül), nem látszatprivatizálva, hanem sokkal elegánsabban, adományokkal hoz létre idegen újgazdag réteget. Aztán hip-hopp elindul itt is, ami nyugat-Európában. Bedarálnak. Az ország nem háromfelé oszlik, de még Zápolyát is térdre kényszerítik. Teljes az egység.

Lehet, hogy akkor később mi lettünk volna Kelet-Németország. Most a mi vérünk csörgedezne az oszik ereiben. Vagy akkor minden másként alakul és velünk együtt sehol sem lennének ármányos szomszédaink? Nem rossz megoldás, ugye, az itt honos mai felfogás szerint. Vesszen a szomszéd tehene is.

Akkor lenne Európa igazán csendes. Mindig csendes. A csendes Dónig, s azon is túl.

De akkor tragédiáink évfordulóján kikkel jönnének össze állófogadásra aktuális kormányzók?

Leányfalu

2003. február 7.

Eltelt néhány nap, és nem hagyott nyugodni a kérdés. Átgondoltam. Hiszen ő is fájdalmat okozott nekem, és ez még a legkevesebb. Így aztán, ha nem is durván, de elmondtam neki ami akkor eszembe jutott. Úgy éreztem, ebben az összehasonlítás kedvéért levezetett képzelgésben sokkal több a valóságelem. Ezenkívül elgondolkodtam azon, hogy Herder korabeli elképzelésével szemben mennyi minden történt. Hány véletlen és váratlan fordulat befolyásolta a történteket. Aprók és nagyok. És eszembe jutott Illyés Gyula fejtegetése a Petőfi-ből, a magyar spontán asszimilálóképességről. Bevallom gondoltam veszélyekre is, melyek majd a felhíguló Unióban, a határok légiesülésével valósággá válnak. De úgy éreztem, hogy a dolgok menete sokkal összetettebb annál, hogy azt mondjuk: jönnek, beszülnek, elárasztanak, beolvasztanak, balkanizálnak teljesen. Hiszen azok a civilizációs hatások amelyek nekünk ártottak, majd őket is megviselik. És mennyi minden más történhet. Ha eltekintünk a most regnáló szellemtől, elképzelhető még olyan kormányzás is, mely fokozatosan megoldja a demográfiai gondokat. Emlékezzünk csak arra, hogy az első világháború előtt, már ismét többségben voltak a magyarok a nagy hazában.

Lássuk hát ezt a választ.

LEVÉLFÉLE EGY SZÁRNYAKAT KAPOTT ISMERŐSNEK

Horváth Andornak az Erdélyi Riport idei 4. számában megjelent: A nosztalgia visszája című történelmi valószínűségjátéka a „mi lett volna ha” fejtegetések feleslegességének könnyed bírálatára ösztönzött. Utóbb azonban úgy éreztem, hogy a szerző, – remélem mondhatom úgy is, hogy kiváló barátom – konkrét írását is boncolgatnom kell. Hogy magam csupán az átlag magyar értelmiségi szemszögéből és muníciójával teszem ezt az lehet hátrány, vagy merészség részemről, de ugyanakkor érdekesnek is tekinthető, hiszen mi lennénk azok kiket a lángoszlopoknak vezetni kell, és csak utánunk zárkózik fel a tömeg is.

Éppen itt teszem az első megjegyzésemet. Mi késztette Bandi barátomat erre az eszmeröptetésre? Lehet, hogy csak könnyed játéka volt gazdag fantáziájának, de ez esetben nem gondolt arra, hogy egy ennyi indulattal terhelt időszakban a szavak és gondolatok súlya nem a megszokott. Feltételezésekre is okot, alkalmat szolgáltathat. És erre semmi szükség. Annál nagyobb szükségünk van világosan gondolkodó élenjáróinkra.

Lehetségesnek tartom, miszerint úgy akart vigasztalni, hogy mint olyan aki erre hivatott és képes, egészen magasra röppenve nézi apró pontoknak látszó gondjainkat és a hangyamozgásunkat befolyásoló tényezőket. Csakhogy az az őt magasba röppentő ballon elszabadult vele és vadul táncolt a szelek szárnyán attól a pillanattól, hogy elveszette kötelékeit, melyek a nemzeti tragédia homokzsákjait is tartalmazó kosárhoz rögzítették. Az ellenőrizhető röppályához szükség van ezekre a kiegyenlítő terhekre is. Kidobni belőlük csak alapos meggondolást követően szabad.

Már a bevezető mondat is félremagyarázható. Egy hozzá hasonló érzékenységű alkotó gondolkodó kell, hogy érezze azt a keserves magalázottságot, melyet a Kempinskibéli ordító román tapintatlanság (mondhatnám inkább funari pimaszságnak) illetve magyar szolgalelkűség váltott ki a magunkfajtában. Bizony a harag, felháborodás és számonkérés hullámai még nem ültek el. S ha el is ülnek egyszer, nem nyomtalanul. Az eset bevonul az örök példatárba.

A továbbiakban az az érzés kél az emberben, hogy a szerző egy eredményhez akarván eljutni, kinézett magának egy oda vezető, azt bizonyító utat, a történelmi valószínűségek útvesztői között. Ez az út azonban talán a legkevésbé valószínű út. Ilyen itinerárt jó vagy rossz véggel ki lehet találni számosat, ha a képzelet szárnyra kél. Ha azonban azokat a szárnyakat megpróbáljuk a legvalószínűbb légcsatornájába terelni, már nem csaponghat ennyire a fantáziánk.

Történelmi tapasztalat van arra, hogy egy Trianonban vesztes Románia, a Magyarországgal bármely viszonyban együtt maradó Erdélytől annyira lemaradt volna, hogy az a gazdasági különbség – már a huszadik század ma is ismert fogyasztói szemléletének csiráit hordó társadalmakról lévén szó – az erdélyi románságot elriasztotta volna az egyesülés gondolatától. Képzeljük el ezt az eltérést a maga feltételezhető valóságában. A megcsonkított Magyarország a Bethleni konszolidáció után milyen fejlődési utat járt be, s mennyire képtelen volt Románia élni a Magyarországnál nagyobb és gazdagabb terület kincseivel, s az ott lakó két és félmillió kisebbségi lakónak megfelelő, fejlett magyar és szász munkaerővel. A miticizmussal, vagy szotyola társadalom jelzővel jellemzett óromániai államalakulat mire lett volna képes, ha még Erdélyt sem tudja kiszipolyozni? És hova fejlődhetett volna Magyarország Erdély lehetőségeit is kihasználva?

Elfogadhatatlan az a feltételezés, hogy itt két egyforma lehetőségekkel bíró országról volt szó, s ezek közül az volt a szerencsésebb amelyik megszabadult a nemzetiségek gondjától. A magyar fejlődés egészen más lett volna a történelmi tapasztalat és kényszer hatására. A román bizantín és xenofób mentalitás számára lehetett a homogenizáció kényszerű és mindenáron végrehajtandó feladat, de saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy ez őket nem gátolta egyéb terveikben, ez számukra nem volt teher. Sőt egyéb célokat is szolgáló eszköz.

Most pedig gondoljuk el, merre vitt volna Magyarország útja a második világháború előtt, alatt és után, ha nem terheli a revízió súlyos kényszere. Azt hiszem ez itt a kulcskérdés amire Bandi nem gondolt. A viharos másfél évtizedben szerepe egészen más lett volna. A minden valószínűség szerint valóban kidolgozott autonómia felszámolására semmi oka nem lett volna. Ellenkezőleg, gondosan vigyázott volna arra. Hogy katonai adminisztrációt vezettek volna be? Nem, semmi esetre sem. Erre ugyanis nem lett volna sem ok sem idő.

Eleinte Magyarország a német nyomástól szabadabban nem hozott volna a kisebbségeket megalázó törvényeket, a megtörténtnél is nagyobb számban fogadta volna be a lengyel menekülteket és a saját jogkörben elkövetett romániai pogromok elől menekülő zsidóságot. Határozottabban próbálkozott volna az ismert angolszász orientáció megvalósításával, feltehetően ekkor is eredménytelenül.

Így aztán valóban útjába lett volna Németországnak és az kénytelen lett volna túlerejével valamilyen módon megszállni, hogy átvonulva rajta folytathassa keleti és délkeleti terveinek megvalósítását, közte a román olajmezők bekebelezését. A magyar kormány külföldre kellett volna meneküljön, és kezdetét vette volna egyfajta lengyel modell. Ennek lényege, hogy a háború vége eleve a győztesek oldalán találta volna az országot. Ha nagy áldozatok árán is. Még egy ilyenkor szokásos kollaboráns kormány felállása után is.

Közben Románia az orosz nyomás alatt, eleve német uszályba kerül, már csak Besszarábia miatt is. Lehet, hogy előbb-utóbb így is kiugrik, de helyzete már nem azonos a magyarokéval.

Közben akár el is érhették volna Dél-Erdély, de akár egész Erdély odacsatolását, ez mit sem számított volna a háború utáni határok megvonásánál. Ellenkezőleg.

A hangulat és a tárgyalási helyzet eleve feltételezhető mássága miatt a vasfüggöny ez esetben valószínűleg a Kárpátok vonalán ereszkedik le. És ezzel végleg megpecsételődik a két ország közötti különbség évszázados szinten s az erdélyi románság óhajai is. Mi több, ismerve a burgenlandi (vagy akár a kelet-magyarországi) példát, rohamos beolvadásuk kezdődött volna el. Mégpedig nyugatról kelet felé és minden nyomás, kényszer, erőszak, ösztönzés nélkül. Ez spontán oldotta volna meg azt a gondot, hogy adott pillanatban az ország lakosságának egynegyede román volt.

Ha valaki kételkedik a modellben, gondolja át a létezőt. Hol tart Magyaroszág a trianoni tragédiával, a második világháborúval, 56-tal és a Kádár korszakkal maga mögött és hol Románia. Gondolom, a fentiek után senki sem azzal magyarázza a különbséget, hogy szegény románokat a kisebbségi kérdés és Erdély súlyos terhe tartotta vissza balkáninál balkánibb nyomorukban. Ellenkezőleg, ők maguk is elismerik már, hogy Erdély tartja el az országot már évtizedek óta.

Íme még egy modell. Semmivel sem valószínűtlenebb a bíráltnál és magában hordozva a megtapasztalt valóság elemeit is.

Ami viszont a XIX század nemzeti politikáját illeti ott érdemes lehet Horváth Bandi indító mondata nyomán elmerengeni. Nem léggömbből alátekintve, hanem beleásva magunkat a problémába, hiszen annak tanulságaiból még ma is hasznosíthatnánk valamit.

A többi stimmel.

Bandi barátomat meg ölelem.

                                                                                                          Szász István Tas