SORIN MITU

Románok és magyarok: rémálomba illő páros?

„A szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.”

Ezzel a felvezetéssel érkezett hozzám Kövesdy Pál főszerkesztő uram jóvoltából Mitu professzornak a fenti címet viselő írásának magyar fordítása, mely a Háromszék című sepsiszentgyörgyi lapban 2016. április 2-án jelent meg.

A tanulmány mindenképpen érdekes és fontos számunkra, örök húsbavágó téma, tehát figyelmet érdemel.

De ki is ez a Sorin Mitu?

Válaszért forduljuk ő magához. A Transilvamia mea (Az én Erdélyem) című, közel 700 oldalas könyvének bevezetőjében bemutatkozik.

Mitu professzor leírja, hogy maga is híve volt a Ceausescu-éra során kialakult román nacionalizmusnak, mígnem sikerült felébrednie belőle. Ebben nemcsak tanulmányai segítették, hanem érdekes módon maga a vasgárdista múlttal rendelkező nagyapa is, aki óva intette a nacionalista túlzásoktól. Későbbi házassága egy magyar nővel, nem befolyásolta ebben. Akkora már kialakult erőteljes kritikája és erdélyisége, amely egy román transzszilvanizmusra emlékeztető lehet.

A régmúltat, az eredetmítoszok vagy az Erdélybe érkezés idejét, legyen igaza bármely félnek is, nem akarja firtatni. Olyanokra bízza „…annak örömét, hogy ezeket az obskúrus kezdeteket tanulmányozzák” mint: „…a középkor kutatókra, a regátiakra, és azokra a történészekre, akik románabbak, mint erdélyiek.” Sokatmondó megnyilatkozás.

Ősei feltehetően a román vajdáknak adományozott első erdélyi birtokokon jelentek meg, majd Bethlen Gábor Erdély felvilágosult fejedelme, hadi érdemeik és hűségük jutalmául emelte őket a „valóságos nemesek” sorába, ami az erdélyi románok esetében nem volt szokatlan esemény. Mint írja, hány „nagyon román” nemzettársa büszkélkedhetne még hasonló ősökkel?

„A múlt nem változtatható meg, ezért olyannak kell elfogadni amilyen volt”, írja egy helyen. Ezért az Osztrák-magyar Monarchia Erdélyen hagyott pozitív nyomait minden tekintetben hangsúlyozza, és nevetségesnek tartja, ha Európa első villanyvilágítású városról vagy más hasonlókról beszélnek Romániában. Erdély a Magyar királyság része volt, majd a Habsburg birodalom része lett. Romániához csak a szokásos szomszédsági kapcsolatok fűzték. Felesleges magyarázgatni és azt bizonygatni, miszerint valahogy mégis Románia része lett volna. Erdélyt már 1190-ben említik Transilvania néven, míg Romániát 1833-ban írják le először ebben a formában.

Nem húzom tovább az időt. Ebből a néhány mondatból talán sikerült némi képet kapnunk az alábbi tanulmány szerzőjéről.

Sorin Mitu tehát azok közé a román történészek közé tartozik, akik hozzáláttak hamis alapokra épült nemzettudatuk homokról sziklára emeléséhez. A sokunk által ismert körülményektől meghatározott módon és lehetőségek között. Ha netán olyan olvassa e sorokat, aki ezeket a körülményeket nem ismerné, úgy képzelje el az ottani közeget hasonló téma olvasása közben, mintha nálunk a „politikailag korrekt” reánk szabadított szellemi és karaktergyilkos bilincselőinek egy közel száz százalékosra felduzzasztott és a lehető legszélsőségesebben elkötelezett közegében kellene szembemennie ezzel a trenddel.

Romániában ama hamis alap, vagyis a dáko-román eredet, az erdélyi elsőbbség és a magyar ellenségkép annak teljes negatív készletével immáron évszázados, mondhatni genetikailag beidegzésre szánt tartozéka a nemzetnek. Egy olyan nemzetnek, amely nem szekularizálódott a mifelénk ismert mértékben, s ahol az ortodoxia és az állam kezdetektől való szimbiózisa a legalsóbb rétegek nemzettudatát is építgette és őrizgette, s így ott gyakorlatilag szinte mindenki hazafi. A soha fel nem épülő szocializmus szintén nemzeti köntösben haladt, amíg haladt az építéssel, s rohant előre sikeresen a homogenizáció terén. Legnagyobb eredménye a Brăteanu terv fényes megvalósítása, melynek majdnem a végére értek, hiszen az erdélyi magyar városok körülbelül 80/20 százalékos magyar/román átlag arányai éppen megfordultak, s mára már 20 százalék alá kerülve a jelenlétünket igazoló jelek tiltottá váltak számunkra a legtöbb helyen. Ezt maga Lucian Boia bukaresti történész professzor írja le, amikor leszögezi alapjait mindannak, ami a most elemzésünk tárgyát képező Sorin Mitu írást olvasva a legfontosabb számunkra.

Ez pedig abban áll, hogy a xenofób vágyak kielégítését szolgáló ellenségkép továbbépítése feleslegessé vált. Sőt, a Románia elrománosításáról (Cum s-a românizat România) című könyvének tényei – és nem leírt következtetései – alapján a homogenizációt is felesleges már folytatni. Mert mint mondja: a demográfiai csatát a románok végleg megnyerték, a magyar, vagy a különálló Erdély története tehát ezzel befejeződött s csak Románia részeként lehet róla beszélni, úgy azonban rugalmasabban is, mert nem kell semmitől sem félni. Hozzátehetjük, hogy a győző Trianon neurózisa vált így feleslegessé, s már mindez, csak mint a politika napi muníciója marad meg használhatónak.

Dan Alexe aztán a Dacopatii şi alte rătăciri româneşti (Dákopátiák és egyéb román eltévelyedések) című könyvében leszámol az alapelmélettel is és elismeri a balkáni eredetet. Vagyis a történelmi jogot nem lehet elvitatni a magyaroktól, de ez már csupán elméleti jelentőségű. Egy olyan valami, ami használható a nagyromán tudat bosszantására, de akár egy ma még utópisztikusnak tűnő megbékélés alapjaként is.

Sorin Mitu ma terítékre került írása, az említett: Az én Erdélyem című kötetének szellemét hordozza.

Mielőtt továbbmennénk, még egy dolgot kell megjegyeznünk: A minket magyarként a történelmen átmentő Erdély szent földje a románok számára legalább annyira szent, mert a hamis eredetelmélet mellett, mai, az őket mégis nyugathoz közelebb hozó kultúrájuk is itt alakult ki. Az ebben játszott magyar szerepet elfelejtették (maga Mitu szintén inkább a Habsburg osztrák periódusról és hatásról beszél), sőt takargatják, vagy éppen tagadják, Erdély szentsége azonban náluk nem lett feledés tárgya. Amint az itt – magyar vonatkozásban – az utóbbi 70 évben történt.

Lássuk azonban az ominózus írást:

Románok és magyarok: rémálomba illő páros?

„A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:

»Noi n-o sa ne-ntelegem niciodata / si casa buna n-am facut prin ani / caci mana voastra vesnic e patată / de sangele romanilor sarmani. / Trufasi şi cruzi, si fara de masură / nici fiarele padurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ura / visand la un mileniu de noroi.«

(»Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.«)

Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.”

Az egyébként kitűnő költőnek ismert Vadim Tudor elkeserítő és felborzoló verssorainak hatásán (nehezen) túltéve magam, a fentebbi sorok nyomán két dologra figyelmeztetnék:

Az egyik, hogy ez is az örök magyar ellenségkép szükségességének nyilvánvaló bizonyítéka, a másik pedig az ezeréves elnyomás képtelenségének tudatosításában rejlő ellentmondás. Szűcs Jenő megfogalmazása óta ismerjük, de Sorin Mitu munkásságában is szó szerint megtalálható, hogy a XVIII század előtt – mai értelmű – nemzettudatról, ergo nemzeti elnyomásról sem beszélhetünk. Az erre román történészek által felhozott példák mind osztály jellegűek (lásd: parasztlázadások) és egyformán érintették a nemzetiségeket, esetünkben az erdélyi magyar jobbágyot nem egyszer súlyosabban, mint a románt!

„Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.”

Az a történelemírás, amely a megtörténteket saját céljait szolgálva írja le, utóbb természetesen alapját képezi az érintettek történelmi ismereteinek és ezen keresztül nemzettudatának.

Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?

„A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg.

Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt minden további nélkül, »kicsinálni« Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne.”

Itt egy pillanatra meghökkenhetünk! Ez volna Sorin Mitu? Van viszont ott néhány eligazító szó is: „ahogy az iskolában tanultuk”, sőt utóbb még ironizál is. Hányan emlékszünk még idősebb erdélyiek a történelemkönyvre, melyből minimum annyit kellett tudni a román vajdákról, hogy: „egyenlő félként tárgyalt a magyar királlyal”.

„De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, ami azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?”

Lám, a legkisebb józan gondolat is elkerülhetetlenül vezet ama transzszilvanizmus felé!

„A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét »keményen« ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…”

Ellenkezőleg!

„A középkorban például, a túlzó módon »etnikainak« vagy »román–magyarnak« tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a »rumánjaival«) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.”

Ezekben a sorokban maga a szerző – fentebbi véleményemet is megerősítve – válaszolt az előzőkben bennünk felmerült kérdésekre.

A román–magyar százéves háború

Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.

Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg.

Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.

És nagyjából ennyi… Sok, kevés?”

Érdekes meglátás és nem is vitatható, de közben azért észlelhetjük Mitu-nak a tárgyilagosság terén húzódó határait is.

Nem említi 1948-49-ben a Habsburg megosztó politikát, majd 1940-ben horthysta megszállásról beszél és nem a románok által kért külső, nagyhatalmi, bécsi »döntésről«! Ez utóbbi igen lényeges, mert így lett belőle »diktátum«! Ami nagy diplomáciai előrelátásról tanúskodik.

„A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a »testvéri« kommunista országok karámjába, hogy ezzel »jegeljék« az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.”

Bár nem jött el még annak az ideje, hogy túl sokat kívánhassunk egy román történésztől, itt mégis figyelmeztetnék az előbb említett korlátok ismételt tetten érhetőségére. Hiszen a marosvásárhelyi eseményeknél nem tehető ki joggal az egyenlőségjel, ami pedig az eseményekben feltételezett esetleges magyar szerepet feszegeti, ott ő maga is óvatos. Ha volt is ilyen, az nem a magyarok románokkal kapcsolatos ilyen vagy olyan szándékaiból fakadhatott, hanem csakis a szovjet „titkosszolgálat szolgálatában” történhetett. Akkor ez a befolyás még nem szűnt meg teljesen.

Román etnikai imagológia…

„Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?

Függetlenül attól, hogy »igazi« vagy »manipulált«, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által »bizonyított« kegyetlenség a románok meglátásában Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei »nyereg alatt puhított húst ettek«.

A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a »puliszka nem robban«), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett »nomád barbárok«, míg a románok »európaiak«, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei.

Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. »Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól«, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tu­lajdonított passzivitással. A ro­mánok sok­szor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság őt egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.

A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét.

Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek, és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.”

Érdekes fejtegetés. Nem tartalmaz azonban átfogó magyarázatot az imágó eredetéről. Ami nem is lenne könnyű, hiszen számos összetevője van. S ezek között a legelső a fentiekből is imitt-amott kivilágló kisebbségi érzés. Mitu nem beszélhet, vagy nem akar beszélni arról, hogy bizony a balkánról bevándorló, transzhumáló pásztorok nem lehettek egy államalkotói képességekkel és saját fejlett kultúrával rendelkező magyarsággal egy szinten. S mint az a románoknál máig tapasztalható, a saját hiányosságot, vagy hibát, olykor bűnt, éppen az ellenségre vetítik rá. Azon kérik számon. Az ellenségkép pedig nagyon kell. Sokszor éppen ezért.

S itt merül fel a másik, Mitu által nem hangoztatott különbség, az ortodoxia xenofób világa, vagyis a románok balkáni vlach múltja, és a nyugati kereszténységre tért és akkorra már erőteljes európai vonásokkal is gyarapodott magyarság között.

A gyalázkodás szintjén felsorolható érvekkel és jelzőkkel csak, mint ma is működő hangulatmérő teszttel érdemes foglalkozni.

A záró mondat viszont különösen fontos. Jelzi, hogy bizony a legbarátságosabb román, az úgynevezett román barátunk is egészen másként tud viselkedni, ha a helyzet élesbe fordul.

Szelídségükről pedig csupán két példát elég felemlegetni. Az egyik az 1849-es kegyetlenkedések története, a másik a házi módszerekkel végrehajtott, sok esetben „civil” holokauszt, melyről ma sem tudni, miért hallgat a világ.

… És a magyar

„Talán ez »csalódást« okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.

A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, Igaz primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran »jó vadaknak«, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.”

A fejtegetés eddig el is fogadható. A keleti eltérő és ellenséges világ itt említésre kerül, de nem mint belső meghatározó tényező, hanem mint a kívülről szemlélődő által konstatált jelleg, árnyalat.

„A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, legyőzöttségi, frusztrációs, majd revánsérzés töltötte el őket. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus. jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha »elidegenített« formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.

Ma is, minden alkalommal, amikor a kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten.

Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.”

Ezeket a sorokat lehet értelmezni így is, meg úgy is. Sőt valószínűleg hol így, hol meg úgy. Hogy a szerzőben hullámzanak az érzések, vagy maga is próbál egyensúlyozgatni a megfelelni vágyás és a kritika borotvaélén, kit tudja?

A magyarok veszteségét minden esetre átérzi.

Abban, hogy ez az érzés ma hol tart, sajnos túlzásba esik. Egy operett dal már nem tesztel egy egész nemzetet. S bár érezhetően elítéli az Urálon túlra telepítő szándékot, nem tudja még, hogy itt helyben is kiirtható ez belőlünk az utóbbi évtizedek euro-konform módszereivel.

Másik kérdés viszont, hogy bár a FIDESZ szavazók és a tengerentúli (rég kiöregedett) emigráció dolgában van igaság, de az a „negatív” sztereotípia, amelyet leír, sajnos, nagyon sajnos: pontosan megfelel a realitásnak. Precíz fotója a mai román helyzetnek!

És mit tegyünk mi, erdélyiek?

„Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.

Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az »ellenséghez« való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob si Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!

Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dancu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).

De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a »saját hősüknek« tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét.

A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.

A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk).

Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.”

Ennek a fejezetnek a hangulatát ízlelgetve az az érzésünk támad, hogy Mitu professzorban él valóban egy transzszilvanista szellem is, de azt nem meri kiengedni palackjából. A kissé torzító üvegen át azonban észrevehető.

Az, hogy a vesztesben ez az érzés erősebb, mint abban, aki nyeregben érzi magát, érthető. Bár a magyarokban akkor is ott élt, amikor ők ülték azt a nyerget, de már régen nem volt alatta a puhítandó húsdarab.

Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára

„Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli »mérsékeltek« között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével.

Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását.

Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat.

Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…”

A befejezéshez közeledvén itt még arra figyelhetünk fel, hogy bár a politika önző céljaival kapcsolatos megfigyelései örök igazságot takarnak, Magyarország (lásd: Orbán Viktor által megtestesítve) esetében egy anyaországtól éppen csak elvárható lépések is kizárólagosan politikainak minősülnek nála, s nem veszi észre azt, amit fentebb már reklamáltunk. A román fél álságosságát, azt, hogy igenis a homogenizálásra tör, s minden erdélyi, vagy határon kívüli magyar lépés, gondolat, érzés és gyanakvás vagy éppen vád gyökere és okozója ez! Ez a mindent meghatározó folyamat olvasható el egy másik, az igazság felé lépegető román történész könyvében, bár ítéletmondás nélkül, csak a tényeket felsorolva. Lucian Boia: Cum s-a românizat România című könyvére gondolok.

Ez lenne a megálmodott és felépített jövője Romániának? Remélhetőleg Sorin Mitu professzor is olvasta, sőt tudja ezt.

Ma a rémálmot ama történelmi párosból, a magyarok álmodják.

Szász István Tas